No de most.
Hanem amikor visszaért a fazékra való kásával, elég volt felnéznie a tető felé, hogy rájöjjön, mit felejtettek el mind a ketten. Sosem volt magas legény, és még ha felhozta volna a földszintről az öregapja létráját, akkor sem érte volna fel a sárkányt, hogy megetesse. Egy hosszú pillanatig csak állt a fazékkal a kezében, és a fejét csóválgatva nézte az éhes bestiát, aztán akkorát dörgött odakinn az ég, hogy kis híján magára borította a forró kását.
- Esik már? – kérdezte. A sárkány értetlenül pislogott le rá, aztán épp csak egy ujjnyit ingatott a fején. Réz kovács letette a fazekat, és fújkálni kezdte az ujját, mert mostanra már a konyharuhán át is égetni kezdte a kezét az edény. – Nosza, akkor gyorsan hajtogasd át magad, úgy, hogy le tudd nyújtani azt a buta, hosszú nyakad – mordult rá a háztetőjére -, de siess, még mielőtt szakadni kezdene, és jól hajtogasd vissza a szárnyad, mert ha beázik a ház, elázik a kása is!
A sárkány megszeppenve nézett rá, aztán hirtelen kiegyenesedett. Tyűha, mekkora rusnya dögök ezek már kölyökkorukban is, gondolta Réz kovács álmélkodva, ahogy a sárkány szétterjesztette hatalmas szárnyát, és billent egyet erre, billent egyet arra, aztán nagy óvatosan visszagunnyadt a ház tetejére. Bár esni még nem esett, az újabb vihar előszele egy pillanat alatt kihútőtte a padlásszobát, és Réz kovács érezte már a levegő élességén, hogy jeget is hord a szárnyán az éles fuvallat.
- Így jó lesz? – eresztette le a fejét kis híján a padlóig a sárkány. A kovács egy pillanatra hátrahőkölt: ilyen közelről már őt is megijesztette a sárkány hatalmas, aranyló szeme, és a szájában azok a késhosszú, villogó agyarak.
- Jó lesz, jó lesz – bólogatott, de közben azon járt az esze, hogy kevés lesz ide a legnagyobb fakanala, hiába azt hozta. Aztán megemberelte magát, és felvette a fazekat, de szinte azonnal újra szitkozódni kezdett. – Ó, a teremburáját! – fakadt ki. – Ez meg kihűlt attól az egy fuvallattól, vihetem le, hogy megmelegítsem!
A sárkány összevonta a szemöldökét, mintha csak tüsszenteni készülne.
- Tedd csak le arra az asztalkára – mormolta, és egy félresikerült kovácsoltvas vacak felé bólintott, amit Réz kovács csak azért tartott meg, mert az volt megboldogult, derék ükanyja első önálló munkája. Nagyon ráncolta a homlokát, nem tudta, mire készülhet a sárkány, de engedett a kérésének, és letette a fazekat az állványra, aztán hátralépett. A sárkány lejjebb engedte a fejét, és az orrlyukán hirelen felfodrozódó láng végignyalt az edény alján.
- Hé te! Fel ne gyújtsd nekem a házat! – kiáltott rá Réz kovács, de mire befejezte a mondatot, már látta, hogy a sárkány éppolyan gondosan és pontosan bánik a lánggal, ahogy ő szokott a tulajdon szerszámaival. Álmélkodva nézte, még a fejét is megvakarta, aztán a sárkány orrlyukán egyszerre csak elaludt a láng, és a szörnyeteg bűntudatosan nézett a kovácsra.
- Most már jó lesz? – kérdezte, és Réz kovács odalépett a fazékhoz. Megkavargatta, belekóstolt, aztán a homlokát ráncolva bólintott.
- Hanem ha nem lenne akkora szükségem egy háztetőre, levinnélek a műhelybe, segédnek – jegyezte meg, és hatalmas adag kását lapátolt a sárkány szájába a fakanállal. A sárkány nagyot szusszant, és egyben lenyelte, aztán elégedett kutya múdjára még az orrát is megnyalta.
- Az de jó volna! – Olyan sóvárgás égett a hangjában, hogy Réz kovács önkéntelenül is elnevette magát.
- Vagy feltelepíthetném ide a műhelyt – jegyezte meg tréfálkozva, aztán körülnézett a tágas padláson, és szinte csodálkozva megismételte. – Igen, feltelepíthetném ide a műhelyt.
Összenéztek a sárkányyal, és egyszerre biccentettek. Olykor a legkülönösebb dolgok a legtermészetesebbek, és így történhetett meg az is, hogy amikor Réz kovács végre életében először segédet vett maga mellé, az nem egy szorgos, fiatal legényke volt, hanem egy sárkány – ráadásul a tulajdon háztetője.
