3.
Azon a nyáron történt ez is, amikor a kovácsok megőrültek, és Szikla kovács hegyi pásztornak állt, Réz kovács pedig felköltöztette a teljes műhelyét a padlásra, és amikor Setétlápi bíró megkérdezte tőle, eszénél van-e, hát meggyullad a tető, és leég az egész város, csak annyit mondott, jobb, ha szem előtt tartja azt a kölyköt. Bíró uram kérdőn Vas kovácsra meredt, az tovább nézett Arany kovácsra, és így ment ez, amíg csak Kobold kovács álmodozva meg nem jegyezte, hogy őt is bölcsőstül vitte magával a műhelybe az apja, nincs is jobb altató a kalapács dalánál. Erre aztán mindenki lesütötte a tekintetét, mert Kobold kovács dicső juhásznemzetség elfajzott sarja volt, és az idősebb huzavoniak huszonöt év alatt nem tudták megemészteni, hogy ez az álomvilágokba révedő, sokat csavargó, különös kis ember hogyan válhatott a város egyik legelső kovácsmesterévé.
Kobold kovács persze most sem vette észre, hogy ismét értetlenségre kárhoztatta mestertársait, ő emlékezett rá, hogyan ringott a szögre akasztott bölcső a forró, fémízű levegőben, hogyan csengett a kalapács az üllőn, el is tudta volna dúdolni a dallamot. Amikor hazaért, fel is vette a sivalkodó ikreket, és eldörmögte nekik a fém szavak nélküli énekét. A lányok elhallgattak, és mire Kobold kovács befejezte a dalt, már aludtak is. A felesége hálásan nézett fel rá: őt aztán nem érdekelte, mi igaz a férje gyermekkoráról szóló mesékből és mi nem, ha egyszer ilyen gyengéd férfi volt.
Aznap éjjel is a csendesen kopogó eső ringatta el őket, és Kobold kovács álmában parányi ezüstkalapácsok csengésévé változott a hang. Ott állt a végtelen, földalatti teremben, görnyedten egy cseppet, mert az egyik kezét az egyik lánya fogta, a másikat a másik, márpedig az ikrek még csak akkortájt álltak fel, és kinyújtott karral is alig érték fel az apjuk munkában megkérkesedett kezét. Ott állt, görnyedten egy cseppet, és nézte a hatalmas műhelyt, ahol a barlangok megannyi, titkos ékkövét kalapálták és faragták, égették és csiszolták a kobold mesterek. Állt, egy ideig csak állt, aztán a kis Eper megrántotta az egyik kezét, a kis Málna pedig a másikat, és elkezdték húzni ketten két irányba.
– Nem úgy van az – guggolt le hozzájuk, és felnyalábolta mind a kettőt. – Egyszerre csak egyfelé mehetek, és amúgy is, jobb, ha itt én mondom meg, merre az előre: ti nem ismeritek még a hegyek mélyét, de én itt nőttem fel.
Ha ébren nem is kérdőjelezte meg soha a dolgot, álmában azért megtorpant, mert hogyen is nőhetett volna fel ő, az ember, idelenn, a koboldok között? Aztán csak megvonta a vállát – álmában annyi színes és valótlan helyen járt már, annyi különös és soha le nem élt életre emlékezett, hogy ez a kis furcsaság szinte nem is számított. Tudta, merre kell vinnie a lányokat, és az ébren is ismert tárnák útvesztőjéből – mert Kobold kovács nem véletlenül kapta a nevét, ébren is épp eleget járt a koboldok birodalmában – hamar átért abba a ködös, különös világba, ahol már csak az álmaira támaszkodhatott.
De ment rendületlenül, és vitte a karján a két kislányt. Eper a vállára fektette a fejét, és a haját csavargatta; Málna kissé előredőlve figyelt, és magábában dünnyögött a sok furcsaság láttán. Végül aztán megérkeztek a legmélyebb és legdíszesebb terembe, és Kobold kovács egyszerűen csak megállt a Mordizomadta pompás trónja előtt, mert két gyermekkel a karján igencsk nehézkes lett volna meghajolnia.
– Nocsak, édes fiam, végre eszedbe jutott, hogy megmutasd a lányaidat? – mordult rá a koboldkirály, de nem barátságtalanul, inkább csak úgy, ahogy Setétlápi bíró zsörtölt az emberekkel. Kobold kovács sokért nem adta volna, ha megtörölheti a homlokát, mert attól ő még egész megizzadt ijedtében, de hát az egyik kezében az egyik lánya volt, a másikban a másik, úgyhogy végül beérte annyival, hogy biccent.
– Kicsik voltak még eddig – védekezett, mire a Mordizomadta vidáman felhorkant.
– Kicsik, kicsik, mit gondolsz, a mi fiaink-lányaink óriásnak születnek? De nem haragszom rád, meg ne ijedj; inkább csak örülök, hogy végre elhoztad őket. Hadd nézzem csak a kis kovácslányokat!
Felpattant a trónról, és leszaladt Kobold kovács elé. Fürge, vékony kis teremtés volt, alig ért Kobold kovács álláig, pedig nem számított ő sem nagydarab embernek. De hát a koboldok népe már csak ilyen volt, apró és soványka – ha valaki nem ismerte őket, nem is értette, hogy félhet tőlük bárki, pedig rettentő erő lakozott hitvány kis testükben. Kobold kovács is tudta, hogy a Mordizomadta fél kézzel fel tudná emelni őt és a két lányát, és a másikkal Vas kovácsot, családostul, és még csak nem is érezné soknak. De a két kislányt mégis úgy vette el tőle, mintha félne, hogy elejti őket, és most fordult a helyzet, és minden koboldok királya állt a kovács előtt két kíváncsi gyerekkel a karján. Eper rámarkolt a Mordizomadta egyik díszes fülbevalójára és a szájába tömte, Málna pedig előrehajolt, és a koboldkirály rézvörös szakállát próbálta elkapni.
– Derék gyerekek – hintáztatta meg őket a Mordizomadta nevetve –, és aztán hogy hívják őket? Teremburája és Teringette?
– Eper és Málna – ismerte be Kobold kovács kissé szégyenkezve, mire a Mordizomadta megcsóválta a fejét. A két kíváncsi gyerek sivalkodni kezdett, hogy el ne rontsa a játékukat.
– Hogy tudtok ilyen rémesen édes neveket adni a gyermekeiteknek? – morogta, aztán újra elvigyorodott. – No de akár édes a nevük, akár rémes, az a lényeg, hogy most itt vannak. Ideje elkezdeni kitanítani őket!
akkor ezek szerint ez itt mégsem napló
Van amúgy életem is, nem emlékszem rá, mi történik benne, pedig egész sok minden volt mostanában. Írtunk és ittunk, legfőképp, valamint megáztam, megfáztam, vettem virágos hajcsatot.
