Komolyabbra fordítva a szót, nincs sok semmi, pláne amiről írni lehetne, a napok folynak, még csak visszatérőben az őrült meleg, de hála a jóságos világmindenségnek, talán elhúzza a megérkezését, mondjuk csütörtökig, és az nekem már jó. Gyűlöletesen csak aludni és pizzát enni volna kedvem, nyilván pont minden mást kéne csinálnom (mosni!!! nem akarok mosni), és különben is, nem tudom, aludni kéne és pizzát ennem.
Erre bizony még Réz kovácsnak is elállt a szava, pedig nemigen akadt még ilyenre példa: hiába állt nagy álmodozó hírében, a derék mester általában olyan cifrán káromkodott, hogy a városban járó bányászok áhítatosan kalapot emeltek az ablaka felé, és kincsként dédelgették hazáig a szebb fordulatokat. A tárnákban nagy becsülete volt egy jóféle szitoknak, a koboldok szinte megvesztek érte, embernyelven csak úgy hívatták magukat: a királyukat Mordizomadtának, a főbb uraságokat pedig istennyilának. A fergetegesen vidám, vad Sistergős felügyelte a déli járatokat, a Mennydörgős, egy mogorva, kövér kis kobold volt a nyugati barlangok ura, az északi termeket Kénköves vigyázta; és mind ujjbegynyi drágakövekkel fizettek egy-egy újabb szitokért, amit aztán a fiukra, lányukra, unokájukra, minden ivadékukra aggathattak név helyett.
De most még Réz kovácsnak is elállt a szava, és csak tátott szájjal bámult a tornyocska csúcsos süvegére, mert bizony megnyikordultak az évszázados gerendák, megrázta magát a tető, és valahol a sötétség közepén hunyorogva, parázslóan kinyílt egy lángvörösen izzó, álmos szempár.
– Elkészült a város? – remegett végig a köveken egy mélységes mély, csengve bongó, recsegve ropogó, suttogva is hatalmas hang.
– Mi? Hogy? – rezdült össze a kovács, aztán megjött a szava, és csak úgy repkedtek a teringették, a kutyafáják, és fenék pedig csak úgy fészkestül szálltak. A tető érdeklődve, vidáman horkant egyet, és forróság fodrozódott végig a házon.
– Hát a város. Elkészült? – ismételte meg a kérdést kissé halkabban. – Az ezredik lépcső. Azt mondtátok, azzal lesz kész, és hogy akkor nekünk adjátok az egészet, és ráadásul egy tucat hízott birkát mindenkinek, kivéve Rőtkarmot, mert ő a malacokat jobban szereti.
– Malacokat? Lépcsők? – Réz kovács a döbbenettől ordítani kezdett. Ez már inkább rá vallott. – Birkák???
– Az volt a megállapodás – reszketett át a házon a válasz, és kicsit megrebbent a tető, aztán szétvált a padlásablak fölött. A hatalmas, kőredős szárny kicsit kinyújtózott, és beszivárgott alatta a telihold fénye. A faragott gerendára egy sárkány támasztotta hatalmas, álomittas fejét.
– Mordizomadta – lehelte a kovács. – A teremburáját!
Jobban megnézve a sárkány nem is faragott gerendákra billentette az állát, hanem a tulajdon pikkelyes két mellső mancsára, csak Réz uram egész eddig azt hitte rájuk, azok ódon gerendák… ahogy a sárkány sátorként föléjük boruló, hatalmas két szárnyára is azt hitte, az a tető. Dermedten állt egy pillanatig, aztán sietve elrúgta a ládát a faltól. Csak az lehetett az átkozott ezredik lépcső! Mit szabadított vele a város nyakába?
– Majdnem – hadarta, mert bár annyira nem vágott az esze, mint Sziklának vagy Ezüstnek, azért a ravaszabb kovácsok közt tartották számon –, csak hát a birkák, azok bizony még szopós kisbárányok. Az pedig nagy csúfság lenne, ha csak úgy felvernénk titeket, amíg nem tudunk kiadós reggelit is adni a város mellé, megesett már velem is, hogy éhgyomorra elrángattak itthonról hajnalban, förtelmes egy dolog, igazán nem tenném meg senkivel.
– Ó – ásított egy parányit a sárkány, és csak azért nem nagyobbat, mert ahhoz le kellett volna emelnie a fejét a mancsáról, és túl álmosnak tűnt az efféle megmérettetésekhez. – Nohát, a szopós kisbárányok éppenséggel finomabbak a vén juhoknál, emiatt igazán nem kell várnotok! Szedjétek csak össze őket. Aztán ha megreggeliztünk, akkor elfoglaljuk a várost. Igazán kíváncsi vagyok rá, milyen várost építettetek nekünk!
Ezzel újra lehunyta a szemét, és halkan szuszogni kezdett. Réz kovács hosszan állt a padlás közepén, és meredten nézte a tetővé visszadermedt sárkányt. Csak akkor mert leosonni a földszintre, amikor már minden zaj olyan ismerős volt, akár a tenyere – minden zaj, még az a halk, ütemes surrogás is, amiről sosem tudta, micsoda, de most már sejtette, hogy csak a sárkány lélegzete lehet.
