két küldetés között

Jó, azért nem csak az van, hogy Isabela lelép az erekléyvel, és ezért nekem idegen uralkodókat kell megölnöm (hát az szinte minden szempontból nehezemre esett, pedig casual fokozaton játszom (így is halálra unom, hogy mindig ütni kell valami pixeleket)), csak a félig befejezetlen bejegyzések már többnyire annyira elvesztették az aktualitásukat, hogy nem feltétlenül érdemes előásnom őket. És ööö, újakat pedig, hát, van már egy csomó új félkész bejegyzésem, hogy ne fejezzem be őket!!! Csak közben nagyon gyorsan múlik az idő. Nem is értem, hogy múlik ilyen gyorsan. Február… az hagyján, februárban legalább utaztam, az mindig megmarad, de januárról nagyjából emlékeim sincsenek. Valami havas trutymák szakadt egyszer az égből, és sokat kellett gyalogolnom benne, és kaptam japán csokit és piros ruhát. És feketét is, ami annyira nekem való, hogy azóta kaptam mellé ugyanolyan kéket és lilát, ruha-nagyhatalom vagyok, és még jól is állnak rajtam, pedig igencsak ki vagyok kerekedve. Ez persze nyomaszt, mert nő vagyok és hiú, és sportolnom kéne, de az meg olyan ijesztő, a múltkor megpróbáltam, és utána napokig járni sem tudtam. Viszont már egész magabiztosan sminkelek, bár tulajdonképp ezzel egy kicsit meg vagyok hasonulva, mert nem szebbnek érzem magam tőle, csak… beilleszkedőbbnek. Még mindig nagyon szépen tudom fényképezni magamat, ami egyrészről csalás, mint minden pillanatfelvétel, másrészről viszont ha már minden fénykép úgyis csal, miért ne a javamra tegye? Úgyis látom rajtuk, amit a tükörben, mozgás közben nehezebben veszek még észre, pedig már látványos: azok a meglágyulások, megereszkedések nem a plusz kilók miatt vannak, azokról a plusz évek tehetnek. Persze ismerek nagyon szép érett nőket, de ahhoz meg kell tanulni viselkedni, és lássuk be, az sosem volt az erősségem.

Ilyen szempontból a párizsi utak persze mindig jók, egyrészt Párizsban rájön az ember, hogy a francia nők franciaságának jellegzetes része, hogy minden hazai sminktanáccsal ellentétben ott mindig ragyogó, rikító pirosra festik a szájukat, a barackszínt hagyják a turistáknak, és voltaképp jól áll nekik; másrészt nagy élmény találkozni anyám elképesztően okos, érdekes, sokszínű, sok kultúrát megélt kollégáival, huszonévesekkel, harmincasokkal, hatvanasokkal egyaránt. Anyám rettentően érdekes embereket vonz maga köré, valószínűleg azért, mert ő is rettentően érdekes – igazából mindig megdöbbenek rajta, mennyire lenyűgöző szüleim vannak, és mennyire borzasztóan, összeilleszthetetlenül mások.
     Hideg volt az este, esős, szeles, de amikor Réz kovács végre belépett a kocsma aranysárga derengésébe, még ez is jól esett: hidegről kell ahhoz bejönni, hogy igazán átmelengesse az embert Görbe kocsmáros almabora, és magányos, esős sétáról, hogy igazán felderítse a többi kovács társasága. Mert hát csütörtök este lévén ott ült már a kerek asztal körül az összes: Arany kovács szőke bajszán sörhab fehérlett, Kobold kovács a maga ezerfüves gyógyitókáját kortyolta merengve, Ón és Ezüst csendben borozgattak, Vas kovács előtt pedig már a sokadik korsó almabor pezseghetett, mert igen nekivörösödött becsületes, kerek arca, és kezdett lefoszlani róla az elmúlt hetek komorsága is. Integetett is Réz kovácsnak kézzel-lábbal, hogy üljön oda mellé, de gyorsan: régi jó társak voltak ők ketten az almabor szeretetében, és együtt szokták kigúnyolni a sok sörös, boros, likőrpárti ostobát.
     - Hanem te Réz – mondta aztán egy újabb korsó itóka után Vas kovács, és bizonytalanul morzsolgatta vaskos ujjaival dús, fekete szakállát -, mitől vagy ma ilyen szűkszavú és mogorva? Úgy néztél arra a szerencsétlen almaborra is, mintha Görbe uram ecettel öntötte volna fel! Ha így folytatod, kezdem azt hinni, járványos ez a búskomorság, és szegény Szikla után téged is felküldhetünk a vén Kőrishez…
     - Ne fessük az ördögöt a falra – mordult közbe Kobold kovács, és egy húzásra kiitta a keserű, illatos gyógylikőrt. – A járvány még hagyján; de Kőris néne…!
     Ő volt az egyetlen, aki olykor egész a Pitymalló csúcsáig felbóklászott, és barangolás közben néha belebotlott az öreg javasasszonyba. Kobold kovács nem volt egy bőbeszédű ember, ritkán mesélt bárkinek is a hegyek hátán és gyomrában esett kalandjairól, de azt mégis az egész város tudta, hogy Kőris anyót nem szenvedheti. Vas kovács erre a megjegyzésre jól hátba is veregette, hogy nosza, Kobold, akkor tudod, mi a dolgod, vigyorognod kell, és nem küldünk fel a vén boszorkányhoz – de még ki sem élvezhette, hogy a másik erre milyen savanyú arcot vág, kinyílt a kocsma ajtaja, és belépett rajta Kőris anyó.
     Letelepedett Szikla kovács helyére, és Görbe kocsmáros már hozta is neki a jóféle ürmöst, mintha minden este nála ivott volna. A hat kovács döbbenten nézte: úgy dermedtek meg mozdulat, mondat, gondolat közepén, mintha Kőris anyó kővé változtatta volna őket.
     - Nohát, kovács urak, egészségünkre! – emelte Kőris anyó a döbbent mesterek felé a poharát, és módfelett gyakorlottan legurította az italt. – Jobb, ha megbarátkoztok a társaságommal, mert egy darabig kénytelen leszek jómagam beállni Szikla kovács helyére. Nem hinném, hogy megtalálja a mosolyát, amíg a kis Setétlápi Vilma fel nem megy a lányomhoz a nyár derekán, hogy segítsen neki megnyírni a cukorbárányokat; és ha akkor sem jön meg az esze, akkor kénytelenek leszünk új kovácsot szerezni a helyére, őkelmét pedig visszaküldeni, ahonnan idesodorta a szél.
     - De hisz nem is tudjuk, hogy az hol van – dörmögte Arany kovács, aztán sietve visszaejtette a pillantását a söröskorsóba, és olyan elmélyülten tanulmányozta a jó, fehér hab alól kivillanó, aranyszín italt, mintha sosem látott volna még ehhez fogható szépséget.
     - Mi nem is – biccentett Kőris néne, és kurta biccentéssel fogadta a következő pohár ürmöst, amit Görbe uram kapkodva tett le eléje -, de a koboldok sok furcsaságot mesélnek. Nemde, Kobold uram? Azt hiszem, ők tudják, hol szokás egyetlen szempillantással befagyasztani a folyókat!
     Kobold kovács csak lehorgasztotta a fejét, és fintorgott egy sort.
     - Akkor a mi Sziklánk az ellenkező irányból jöhetett – morogta helyette Vas kovács, mert nem tetszett neki, hogy úgy beszél a fiúról ez a vén kóró, mintha valami haszontalan, ostoba, hideg szívű jószág volna, amikor jobb természetű legényt el sem lehetett volna képzelni nála. Legfeljebb ha a szerénységet vitte túlzásba egy kicsit. Réz kovács megvakarta a füle tövét, és belenyögte a kérdését a kelletlen csöndbe.
     - És a sárkányok, azokról nem tudhatnak a koboldok valamit?
     - Sárkányok? – Vas kovács elkerekedett szemmel bámult rá: otthonülő, családos ember volt, ő szomjazta hát a legjobban a meséket.
     - Sárkányok – bólogatott Réz kovács roppant nyomorultul.
     - Sárkányok – mormolta Kobold kovács elgondolkozva. – Hát azokról épp elég sok mindent tudhatnak a koboldok, de nagyon nem szeretnek beszélni róluk. Abból a rengeteg ostobaságból, amit összehordanak, ha csak annyit mond az ember, hogy sár…, úgy vélem, a sárkányok rabszolgái voltak, és állítják, hogy még most is tiszta szívükből, és csak őket szolgálják. De ha jól értettem, szerintük a tiszta szív az olyasmi, mint nálunk a tisztaszoba, valami, amit csak kivételes alkalmakkor és az asszony felügyelete alatt használhat az ember.
     Kőris néne nagyot horkant.
     - Van fontosabb dolgunk is, mint hogy gyerekmesékről fecsegjünk – jegyezte meg a kelleténél élesebben, mert elszokott már tőle, hogy csak úgy a szavába vágjanak. – Emberemlékezet óta senki nem látott erre egyetlen árva sárkányt sem!
     Réz kovács bizony kis híján visszamordult, hogy dehogynem, ma is láttak mindahányan harminchármat, de aztán arra gondolt, akkor kiderülne ez az egész kellemetlen história a ládával, és azzal, hogy nem szokott figyelni a tanácsüléseken. Ráadásul mi van, ha valamelyik harciasabb társa a fejébe veszi, hogy nosza, sárkány, meg kell ölni? Egyáltalán… mi történne, ha elkezdenék lemészárolni a háztetőket?
     Nagyon elmerenghetett a dolgon, mert a következő, amit hallott, az volt, hogy Vas kovács ököllel az asztalra csap, de akkorát, hogy az italok ijedtükben kiugranak a poharakból.
     - Teringettét! Az, hogy elszerződtetted erdőkerülőnek odafenn a hegyen, ahol még erdő sincsen, hogy megkerülje, hagyján! Az sem árt egy rendes kovácsnak, ha néha lemegy a tárnákba, és megnézi, hol bányásszák azt a drága jó ércet – döngte ezt épp Vas, az egyetlen, aki a kovácsok közül még sosem járt fenn Sötétvágás aprócska falvában, és a hegymélyi bányákba sem tette be a lábát -, de hogy a lányod mellett dolgozzon? Süssön, főzzön, felsöpörjön, megtanuljon cukrászmázat, kitakarítsa a házat? Kovácsot akarunk belőle faragni újra, nem fehércselédet!
     Réz kovács, aki agglegényként maga intézte odahaza a Vas kovács által soroltakat, kivéve talán a cukrászmázat, kissé riadtan nézett körbe, és igyekezett úgy tolni a poharát, hogy az almabor java visszahulljon bele.
     - Kicsinyled az asszonyok dolgát? – kérdezett vissza Kőris néne jegesen, és erre már Vas kovács is behúzta a nyakát.
     - Dehogy, dehogy – dörmögte. – Csak hát ki-ki maradjon annál, amihez ért. Nem akartam én semmi rosszat. Sőt, ha gondolod, gyere csak át hozzánk holnap este, péntekenként úgyis Szikla kovács szokott nálunk vacsorázni; amíg ő odafenn lakik a kunyhódban, szívesen látunk helyette minálunk!