az ígéret, és a szép szó

Tegnap morogtam egy jó hosszút a levegőbe ígérgetés hazug és könnyű, és adott szavunk megtartásának fogcsikorgatóan nehéz művészetéről, de már akkor is érezhettem, hogy ez inkább morgás, mint bármi más, mert piszkozatban mentettem csak el. És nem bántam meg. Már ki is töröltem.

Nem azért, mert tegnap este óta könnyebb lenne megtartani az ígéreteket, vagy elviselni az olyan embereket, akik felelőtlenül ígérgetnek, sosem tartják meg, és közben büszkék magukra, hogy milyen nagylelkűek (nem, nem azok; kártékony, hazug, mások alaptalan reménykedéséből és hálájából táplálkozó kis férgek) - de az egész nem ér ennyit. És különben is, ez az egész adunk-kapunk dolog olyan... személyes. Sokkal könnyebb adni is, kapni is; de még ígérni és megtartani is, mint értelmesen beszélni róla. Nekem legalábbis mindenképp.

Rendes cégünk van, szerveztek nekünk előadást az adó és TB törvények változásáról, és hogy ez minket hogy érint, a céget hogy érinti, és mire kell odafigyelnünk magánemberként, mire alkalmazottként. Az, hogy mindenki halkan szitkozódott közben, már inkább a törvénycsomag és a kormány hibája; nem szeretek én politizálni, de azért most találkoztunk pár érdekes, bár inkább gusztustalan elképzeléssel. Meg is fájdult ám tőle a fejem, de nem kicsit.

Este már a bealvás határán túl valami plázamoziban kötöttünk ki, és megnéztük a Trisztán és Izolda -t, nekem tetszett, de hát én köztudottan szeretem a kosztümös-hüppögőset, különösen, ha vannak benne kelták, márpedig ebben rogyásig (és egymást ölik; egyébként, ha jól tudom, teljesen korrekt történelmi tény, hogy Wales és Cornwall vidékére átjártak rabolni az írek - és az is, hogy akkoriban az írek ritkán ejtettek foglyokat, de előszeretettem mészároltak le mindenkit, aki az útjukba akadt) (állítólag csak a vikingek világosították fel őket, hogy hülyeség mindenkit megölni, ha egyszer jó pénzért eladhatják rabszolgának) (az elterjedt tévhittel ellentétben a vikingek igazából kereskedni szerettek, a rablás-mészárlás leginkább csak mintegy mellesleg foglalkoztatta őket, ha valahol nem tudtak kedvükre egyezkedni), és hát a szereplők jelentős részét nem rúgnám ki az ágyamból, a többi pedig zömmel nő volt vagy berendezési tárgy. Hmm. Sok, sok nekem tetsző férfiember. És Írország. Tengerpart. Szürke-szürke-szürke-zöld dombok és eső. Dráma és szerelem. Halál. Mi többre vágyhatna szívem?

Jól van, no. Négy és fél óránál több alvásra, napi átlagban.

párizsba tegnap az ősz... budapestre ma a tél

Vagy legalábbis a késő november. Nem baj, csak nem úgy öltöztem, azaz nem hoztam magammal még két zoknit és még három pulóver, és még - vagy legalább csak - egy télikabátot.

Közben országjáró szesztúrája során nálam is vendégeskedett A, valamint kijózanodtam, dolgoztam sokat otthon és az irodában is, fáztam sokat, mert hideg volt, és aludtam keveset, mert sosem jut rá elég időm. Na de majd egyszer.

Még múlt héten befejeztem ezt a rajzot - igazából csak próbarajz meg helykitöltés lett volna, és a három elkülönülő rész valahogy valóban nem áll össze, de azért külön-külön nekem mindegyik tetszik. És persze a szerkezeti sajátosságokat csak tovább erősítette, hogy a rajz kivételesen egy füzetben lakik, amit kinyitni és becsukni kell, és ettől minden arány valahogy megváltozik.

Mostanában nagyon ritkán rajzolok, persze mostanában nagyon ritkán csinálok bármit is, ami nem fordítás, alvás, vagy munkahely. Az időn kívül amúgy agyam sem lenne semmihez. Még a világfa-rockfesztivál-démonok történettel sem haladok, pedig már rengeteg mindenre rájöttem közben, például arra is, hogy a háromnegyede úgy rossz, ahogy van (csak még azt nem tudom, melyik háromnegyede), de persze sosem ringattam magam olyan hiú ábrándokba, hogy könnyű lesz egybegyúrni az óír, a szibériai és a nu metal hagyományokat.

Azt még nem tudom, hogy a rocksztárabbik főhőst fejbe dobják-e koncert közben egy negyvenhatos férfiszandállal, bár olvastam az Alice in Chains turnénaplóban, hogy szegény Jerry-vel épp mostanság esett meg ez a kellemetlen incidens; és abban sem vagyok biztos, hogy a narrátor szerepét előzékenyen magára vállaló Logan Connelly valóban birkabőrbe burkolódzva járkál majd a derék részegeskedők között, mint annak idején valami John nevű brit különc tette volt a Dynamo-n, 1999-ben. De mesterséges történet-adalék-színezőanyagnak ezek is elsőrangúak lennének.

egyre kisebb világ

...egyre nagyobb nyűg. De nem is. Csak mikor ennyi munka van, ennyi alvással; az egyik sok, a másik kevés, és ráadásul micsoda válogatott akadályokkal. Vágyálmok. Mi az, ami a rémálmoknál is rosszabb...? Igazi aznaposság - másnap ennek megfelelően igazi másnaposság. És sosem elég idő.

Szerdán összeomlott egy cseppet a pendrive-om, sejtem, mi terhelhette túl a kicsinyke memóriáját, de azért elég elkeserítő volt, és még most sem jutottam a végére, melyik nevét és helyét vesztett file-töredék mi lehetett ifjúkorában. Persze legalább nem vesztettem el róla minden adatot, sőt, valószínűleg semmit sem, bár némelyiket már lassan egyszerűbb újratermelni, mint kiválogatni a romok közül.

Csütörtökön Grafikuslánnyal ellátogattunk a margitszigeti Holdudvarba, ahol a világ legtaplóbb pincérgárdájával szembesültünk, és miután szinte könyörögnünk kellett, hogy legalább a pultnál, és legalább a második olyan pultnál, ahol három pincér támaszkodott, szolgáljanak ki, még volt képük undorodva visszakérdezni, hogy "és csak két kávé lesz?" , igen, bazdmeg, és azt is csak azért nem öntöm a képedbe, mert olyan langyos, hogy még csak kárt se tenne benned. De ettől persze mi még nagyon jót beszélgettünk, és arra a következtetésre jutottam, hogy ugyan még nem tudok a saját fényemnél olvasni, őszintén szólva, feszélyezne is a dolog, de azért érdemes megpróbálnom jobb embernek lenni. Valamint megbeszéltük, hogy miféle lények kísérthetnek egy épp csak érettségizős korban lévő panelben, és mintegy mellesleg teljes ég-föld fogalomhalmozást hoztam össze, és örültem, ha magam követni tudtam néha, miket beszélek.

Pénteken Minden Rénszarvasok Uránál és szíve hölgyénél keveredtem rajtaütés szerű sangriázgatásba, minek során Levente, a család nyula hivatalosan is elfogadott Nyúlnak. Nem csak, hogy ájult odaadással hagyta, hogy húsz percen keresztül vakargassam a füle tövét, de lelkesedése jeléül megnyalogatta az ujjamat is, ami állítólag a legnagyobb tetszésnyilvánítás őnyulaságánál. Hazafelé pedig belebotlottam egy tíz évvel ezelőtti tanítványomba, majd társaságuk egy csikorogva lefékező, fekete autó láttán sietve elbúcsúzott, és viharosan távozott, azóta is csak morfondírozok az eseten.

(és ez itt a nyafogás helye)

Most már valóban több   éve, hogy utoljára találkoztam emberfiával, aki a gondolataimat is megérintette - és ha már nem része az életemnek, ne legyen része az álmaimnak sem, alássan kérem. Utálok úgy ébredni az éjszaka kellős közepén, hogy még bennem van a viszontlátás örömre, de már tudom, hogy ez csak álom volt; a valósághoz semmi köze, és feltehetően nem is lesz. Nem panaszképp, elvégre nem is feltétlenül szeretném úgy viszontlátni, ahogy most állnak a világ dolgai. És leginkább csak azért bosszant, ha időnként megfontolt, és bizony-bizony sértő szándékkal az arcomba vágják, hogy aki sokat válogat, vénlány marad, mert az én szememben a lehető legrosszabb indok, amiért párkapcsolatba kezdhet az ember, az az, hogy fél az egyedülléttől - azt én csak menekülésnek látom, menekülésnek saját magunk elől. És azt aztán nem érdemes, hiszen ezt az ellenfelet nem hagyhatjuk le sosem; és ettől az ellenféltől senki más nem védhet meg minket. Saját magunktól csak saját magunk. És ezerszer inkább vagyok egyedül, mint egy akár szerelem, akár tisztelet nélküli kapcsolatban; arról pedig nem tehetek, ha ritkán találkozom olyan emberrel, aki ilyen érzéseket ébreszt bennem.

Szombaton az ősi kínai redőnyös dinasztia hős leszármazottai leszerelték a redőnyöm maradványait - a bonyolult titulust azután álmodták meg, hogy kötél híján a régi kung fu öveimmel rögzítettük a különféle szerszámokat és alkatrészeket, hogy senki és semmi (beleértve a bőséges pengével ellátott konyhakésemet is) ne zuhanjon ki a tizedikről az alant sétálók fejére. Örök hála és köszönet. Egyelőre még csak egy óriási hawaii pizzával törlesztettem, de az ősi kínai redőnyösök még a redőny meggyalázott maradványait is levitték a szemétbe, úgyhogy van még mit kiegyenlítenem.

Este aztán voltam esküvőn is, és utána mulatságon, és bizony, feleim, négy extra erős mojito után, sima talpú magassarkúban ringlispílt játszani egy vadóc ötévessel, hát az elég földönkívüli jelenség, pláne a világ legcsúszósabb parkettáján. De igazából talán csak az utolsó zombit nem kellett volna legurítani. Komolyan, hajnaltájt már cserben hagyott a józan ész (elvégre be voltam rúgva), és pusztán a kellemes, gyümölcsösen savanykás íze miatt sikerült kikérnem a mindenség egyik legalattomosabb (és gyanúsan nagy százalékban rumból álló) koktélját. Aztán hirtelen rájöttem, hogy innen már csak taxival jutok haza, és arra is, hogy fogalmam sincs róla, hogy van-e nálam annyi pénz (pedig valójában 50 forinttal még több is volt, de azt már megtartottam magamnak). Az esküvő egyébként szép volt, jó volt, láttam egy csomó embert, akit azóta nem, hogy egy évvel előttem elballagtak kies kis gimnáziumunkból, beszélni meg azelőtt sem beszéltem velük soha - és ezután sem nagyon fogok, de ennek ellenére most jól ellakodalmazgattunk egy társaságban.

A vasárnapot a másnap egyenletesen undorító karjaiban töltöttem, valahogy ugyan kizombultam vámpírkodni (két élőhalott egy mondatban, bár a programra csak fejenként egyet vártak), a játék ehavi feladványát már kicsit ügyesebben oldottuk meg, mint eddig, de továbbra is van hová fejlődnünk.

Aztán pedig hétfő, és rengeteg munka, és kevés alvás, és újabb hét. És utána majd egy újabb. Úgy pereg az idő, mint ősszel a levelek.

Azok is lassan megkezdték a pergést. Már megint a nyakunkon az ősz.

erdő, erdő, erdő

...amitől nem látom a fát. Nem is láttam különösebben sok fát az elmúlt napokban, de nem annyira az erdő akadályoz benne, hanem a feltornyosuló munka és egyéb rettenetek, valamint a krónikus alváshiány.

Tegnap végül is elmentünk Wayne Hussey koncertre, és az az 1-2 ember, akivel nem akartam találkozni, nem is volt ott, vagy csak jól elbújtak. Szóval már megint fölöslegesen aggódtam. Jellemző.

Jó volt, a De Facto is meglepően, nem hittem volna, hogy tényleg megállnák a helyüket nemzetközi mezőnyben is - de tényleg megállnák a helyüket nemzetközi mezőnyben is. Azért nem bánom, hogy nem láttam őket a Szigeten, valószínűleg egy Hammeres hangosítás után újabb öt évre elment volna tőlük a kedvem. Márpedig az kár lett volna, mert tényleg kellemes, fülbemászó dallamaik vannak, és Magyarországon szokatlan módon az énekesük még énekelni is tud. Ráadásul még élőben is.

Hussey mester kiváló volt, túlnyomórészt tényleg egy szál akusztikus gitárral szórakoztatott minket (ami Dannyfürtös agyonszemplerezett haknijai után - kedvelem én azt a Danny-t, de azért egy 70%-ban háttérből lejátszott valami az igenis hakni, nem szólókoncert - örvendetes és üdítő meglepetés), és fantasztikus nagy kedvenceimet játszotta sorra. Valamint rendszeresen megkérdezte, hogy "na és mit akartok hallani?" , és ezek után tényleg azt játszotta, amit a legtöbben és a leghangosabban kiabáltunk, bár néha nevetett előre is, hogy "nagyon rég nem játszottam, lehet, hogy el fogom rontani a szövegét, és nektek kell énekelnetek" , és bizony, volt olyan szám, ahol el is rontotta a szöveget, de láthatóan attól még ő is jól érezte magát, mi pedig különösen. Nem nagyon jártam még olyan koncerten, ahol ilyen lazán kérhette a közönség, amit akart. És itt most azért egy több, mint húsz éves karrierrel és kilenc nagylemezzel bíró előadóról beszélünk, úgyhogy nem hat szám közül választhattunk ki hatot, hanem így is óriási slágerek maradtak ki. De a Beyond the Pale   és a Deliverance   szerencsére pont nem. És ráadásul épp egymás után voltak. És ráadásul nagyon jók is voltak.

Más pedig nincs, sőt, még annyi sem. Ez most ilyen unalmas bejegyzés lett. Van ilyen.

...a storm is coming

Az első ijedtségen túl még nevettem is, hogy épp fél órával előtte gépeltem be a viharos verseket; mármint csak akkor nevettem, amikor már csitult annyira az eső, hogy ott merjem hagyni az ablakot, és ledobáljam a csuromvizes pizsamát az előszobában, ahol nem áztat el mindent.

Az egész úgy kezdődött, hogy kilenc körül az ágyamon hevertem, és valami könyvre bambultam épp (azt azért nem mondanám, hogy olvastam, és különben is, csak a teafőző és a számítógép között estem le oda, zoknit venni, de ez lett belőle), mikor halvány villódzást észleltem odakinn. Ó, tűzijáték, végül is miért is ne; leoltottam a lámpát, felhangosítottam a Porcupine Tree Arriving Somewhere But Not Here -jét (letölthető ingyért innen; és ha van ideális háttérzene a sötétedés utáni ablakon kibámuláshoz, akkor ez az), beálltam az ablakba, onnan úgyis pompásan látszik a mindenkori tűzijáték, épp csak sört nem pakoltam ki a párkányra. Egy idő után azért feltűnt, hogy a tűzijáték és a felhőket körös-körül világoskékre festő villódzások mintha nem tökéletesen ugyanazt a ritmust követnék, de sebaj, azért én nézelődtem, elvégre miért is ne, igazából baromira unom a tűzijátékokat, de fordítani, vagy az ágyon, zoknihúzás helyett könyveket bámulni... na az sem sokkal izgalmasabb.

Idővel azért persze feltűnt, hogy vihar készülődik, a tűzijátékot a Duna felé sodorta a szél, és lassan esni kezdett. Felhangosítottam a zenét, és visszaálltam az ablakba, elvégre még a másik irányba verte az esőt a szél, és jó volt a friss levegő. Aztán pár másodperc múlva megfordult a vihar, olyan vízfüggöny szakadt le, hogy a szomszéd házat sem lehetett látni, és ugyanezzel szinte egyszerre leszakadt a redőny keretének bal felső sarka is, és az egész tákolmány ijesztő recsegéssel hajolt le vízszintesbe. Nyúl erre kilóg az ablakon, elkapja a redőny keretét, visszarántja az ablakkerethez, és úgy áll ott, mint valami Mord Héri (a szótár szerint ez valamiféle nyúl) egy óizlandi sagából, arcát magasra szegi a szakadó esőben, és két kézzel próbálja visszarángatni az árbochoz a szakadó vitor... szóval az ablakkerethez a veszettül rángatózó redőnyt. A szél vagy háromszor kitépi a kezemből, aztán a redőnyt a keretből, lécek törnek, egyre nehezebb fogni; én lábujjhegyen lógok, egyik kézzel most a keretet, a másikkal a redőny alját markolom, és nem kapok levegőt, és szúrnak az esőcseppek, és közben vadul vigyorgok, mert ezért nem akartam sosem tengerész lenni, meg a folyamatos imbolygás miatt. De ezt most már legalább személyesen is megtapasztaltam. És továbbra sem akarok tengerész lenni. Mord Héri balra el, a feledés északiasan borongós ködébe.

Vagy tíz perc múlva, mikor kicsit alábbhagyott a vihar, visszazökkentem a talpamra, átöltöztem, és feltettem a teát, újfent. Az esőből lassan előderengett a tűzijáték; azt persze nem állították le egy percre sem. Éjszaka nem tudtam aludni, mert a szomszéd ház falán félig leszakadt egy négyemeletes hirdetmény, és vadul csattogott a szélben, és minden fuvallatra felkeltem ellenőrizni, hogy a redőny meg van-e még.

Aztán reggel hallottam, hogy három halott, ketten eltűntek a Dunában, majd' egy tucat életveszélyes sérült, és több százan kerültek kórházba. Azért...

világvége, kisebb

Pokoli erővel kitört rajtam a megfázás. A fejfájás. A világvége. A teljes. Gyanítom, hogy ahhoz még a megfázásnak sincs köze, hogy éjszaka leginkább nem aludtam, hanem kisebb megszakításokkal a plafont néztem, és rettegtem - épp tegnap morfondíroztam azon, hogy de jó, olyan régen nem jártak nálam mindenféle rémálmok, nahát... erre bepótolták. Az egyikük hosszasan ült a fejem mellett, és őszinte érdeklődéssel tekergette a kezemet. Egyébként szimpatikus lett volna, ha nem árad belőle tapinthatóan a szörnyűség. Láthatóan régi ismerős volt. Az a gond, hogy tudom is, honnan.

Vége a Szigetnek, letelt a próbaidőm, azaz mostantól határozatlan ideig van állásom, fizetésem, sőt, még tébém is, csak sokat kell dolgozni, otthon sem ártana, és éhes vagyok. Jövő kedden meg kellene nézni Wayne Hussey-t az A38-on, de semmi kedvem. Részint mert lesz ott 1-2 ember, akit félő, hogy felpofozok. Jobban mondva: részint, mert az az 1-2 ember, akit félő, hogy valóban felpofozok (utána megrugdalok és leköpök), ott lesz. Valószínűleg. És én általában nagyon higgadt tudok lenni, csak épp mégsem. Aztán persze részint azért nincs kedvem elmenni, mert fáradt vagyok, messzi van, és mit érdekel engem ez a kiöregedett gótisten, legfeljebb ha miniszoknyában jön (egyszer láttuk úgy koncerten, és hmm, nőknél is ritka az ilyen formás láb).

A hétvégén pedig kerti sütés az erdei házikóban, napsütés és erdőillat, alvás, kicsi fehér kutya. Kávé tejszínhabbal és karamellsziruppal. Semmittevés. Az élet igazából még nyűgösen sem teljesen reménytelen. Néha fárasztó, néha nehéz, de nem reménytelen.

szigetvége

Utolsó nap, az emberek csak úgy támolyognak, én megpróbálnék kiérni Living Colour-ra, de nem megy. Pedig 1993-ban legalább két számukat szerettem, és megvolt az a lemez is, az akkori, a leghíresebb, és az izlandiakról szóló refrénjüket még most is el tudnám vinnyogni (valójában azt mondják, hogy "ich bin ein Auslander" , de ez leginkább úgy hangzik, mintha az ájszlendör -ökkel lenne valami gondjuk), valamint a Nothingness   időnként elkap, és olyankor halkan dünnyögöm bele a semmibe.

A bejutásban az irdatlan tömeg akadályoz, nem is annyira engem, mint inkább Borsót és a fürtösBorsót. Borsónak ugyanis jegyet kéne venni, és a sor valahol az Északi Összekötő Vasúti híd magasságában áll; egy idő után sor(s)ukra hagyom őket, és bemegyek. Pár perccel később ők is bejutnak, természetesen - elvégre Murphy kifogástalanul működik, sőt, Murphy úgy istenigazában a fesztiválokon mutatja meg törvényei leküzdhetetlen erejét.

A Living Colour üt, szó szerint, a basszus nem csak a térdemet rúgja le, de olyan erővel lüktet, hogy kis híján kipréseli a szuszt és az ebédet is, mintha csak egy túlméretezett fogkrémes tubus lennék. Később mások is panaszkodnak hasonló tünetekre; én ugyan panaszkodni aztán nem, minden fizikai mellékhatás ellenére istenítem a basszusgitárost, csak úgy. A többiek is pompásak, de nekem ő kell. Brainoiz később azt találta mondani, hogy talán próbálkozzak a "bet you've never seen a panellakash before" , mert állítólag a nyelvoktatás kötelező elemeként érkező nyugat-európai gimnáziumi csereosztályokban mindig verekedtek, hogy ki mehet igazi panelba lakni egy hétig; de sajnos nem volt rá alkalmam, hogy kipróbáljam ezt a tuti pasizós dumát. Mindegy. Az énekes is rögtön gyanús, én még emlékszem rá, hogy szende tizennyolc éves koromban egészen elérzékenyültem a szája ívét látva, ami ritkaság volt, mert valóban szende tizennyolc éves voltam - már ami a férfiakat illeti. Amúgy nem annyira, fülhegyig felborotvált, félrövid haj, meg kockás ing, meg Metallica meg minden; de a férfiaktól tartottam. Még akkor is, ha csak képernyőn láttam őket. Szóval egyből feltűnt, hogy ez itt nem az. Nem az a száj. Kéremszépen az ember lefogyhat, meghízhat, festheti a haját akár hupililára is, de ehhez már plasztikai műtétet kellett volna végeztetnie, és ráadásul minek. Mikor így jobban néz(ett) ki.

De állatul zúznak a King's X-es Doug Pinnick-kel is (nem szép az az ember, de csúnya), és tényleg, amit Doug Wimbish azzal a basszusgitárral művelt... különösen az a szóló... te jóóó ég, az azért nem volt semmi. Porbaborulás és arconfetrengés. Persze Vernon Reid (gitáristen) és Will Calhoun (dobisten) felé is, ők is megérdemlik, hogy kibetűzzem ide a nevüket. Jók voltak, no.

Ennek örömére a koncert végén fel sem pillantva megyek el Búvárzenekar, Métely és kedélyes kis csapatuk mellett, pedig ők bébiszittelték a hátizsákomat, míg én a színpadhoz közel, az igazán gyilkos basszus- és dobtémák hatósugarában bólogattam lelkesen. Mézes ágyas meggy. Némi ücsörgés. Ők balra el, én jobbra, körbetekergek, leadom a zsákot, szomjas vagyok, igyunk koktélt. Homokozóvödörből. Úgy az igazi. Bright a Hilltopnál egy nagyobb adag sört melenget, hiába az a bázis, az előző napi túlborozás az ő emlékezetében még élénkebben él (mi mégsem roptuk hajnalig, ellenben ők). Újabb emberek jönnek, és még jönnek, és még, és még ésmég... kezd elviselhetetlen lenni a tömeg. A Prodigy-hez még annyira sem lehet odaférni, mint a Radiohead-hez, pedig ők minden eddiginél jobban megöregedtek - és sajnos mellé meg is fáradtak. A technika az ő oldalukon áll, de azért kínos, hogy két szám között pilledt, lihegő frontembereket látunk a kivetítőn, épp csak oxigénért nem támolyognak ki.

A közönség ettől függetlenül zúz, kiemelném azt a Dilbertből szalasztott tajparasztot, aki a laza két méter +körbezsírjával mindenkire ráesett (érdekes, a beszédképtelenre hasisozott britek arra még tudtak vigyázni, hogy ne tapossanak el másokat, és ha mégis nekimentek valakinek, bocsánatot kértek - ez az istenbarma pedig ránk ugrott, aztán kis híján megütött, hogy miért akadályozom én itt a szabad ámokfutásban), a tekintetében még ott fénylett a másfél órával azelőtt lezárt Excel file utolsó számsora, és látszott, hogy most, egyszerre akarja lecsapolni az elmúlt öt év multicéges csicskáztatásának tajtékát. Ujjongtunk, mikor leverte és eltaposta a saját szemüvegét. Nem valami keresztényi érzület örülni az ilyennek, de az is gusztustalan, ha egy 130 kilós, 2 méteres hústorony 160 centis lánykákat rúg fel, tíz másodperces ismétlésekben.

Ó, a francba, megint elveszítettem az igeidőmet. Sebaj.

Volt aztán még egy tűzkoboldunk is, aki úgy pörgött, ugrált és kalipmált, hogy az csoda, és a Voodoo People   alatt már érdekes ábrákat is írt az ujjával a levegőbe; akkor már tudtuk, hogy nyilvánvalóan varázsrúnákról van szó, és most megidéz valamit. Sokáig tartott összerajzolnia maga körül mindent, úgyhogy tápos varázslat lehetett. Kicsit féltünk, hogy mit kezdünk majd a nyakunkba szakadt tűzistennel, de aztán inkább elballagtunk a Csónakház felé, gondoltuk, mit nekünk a szörny, a táp és a kincs, legyenek hálásak a majdani világmegmentők, hogy meghagytuk nekik. Mi most enni akarunk.

Kiderült, hogy azért nem tisztelem meg rituális kolbászevéssel a Szigetet, mert nem szeretem a sült kolbászt, ellenben mikor már a homokozóvödrömre támasztottam kis fejem, és úgy aludtam, rájöttem, hogy ez így nem jó, és nem lesz jobb idővel sem. Elindultam kávéért, vártam rá vagy tíz percet, és közben megálmodtam, hogy nekünk most táncolnunk kell a végső elfáradás ellen. Azt is tettük. Jó is volt. Faith No More is volt. Kifelé menet Búvárzenekarék a susnyás felé rövidítettek, mi pedig menet közben ugráltunk az Under The Bridge -re. A Nagyszínpadot már bontották, de mellette fényhálókat vetítettek a homokra, és néztük, mert most még utoljára és jól, meg kellett ám alaposan nézni, mert most megint egy évig nem lesz. Emberek rohangáltak, ettek, táncoltak, ugráltak. Sütött a fogyó Hold. Ácsorogtunk a Voltnál, még utoljára elmerültünk a Sziget hangulatában... Aztán ki, a HÉV-hez, már én is túl fáradt voltam hazagyalogolni, az Árpád-hídnál már nem hallatszott a zaj...

Elmúlt, de jó volt, és jövőre lesz megint.

hétfő, hatodik nap

Olyan délután háromnegyed négy körül derült ki, hogy ékes gépelésemmel sikerült meggyőznöm A-t a hétfő esti Szigetelés szükségességéről (nem, nem az érveim voltak megdönthetetlenek, ő unatkozott), és hogy ha úgy jön ki, alhat nálam, úgyhogy munka után kivételesen nem egyenesen valami vidám italelosztóba ballagtam, hanem haza, legalább egy kicsit eltüntetni a rendetlenséget. Gigászi küzdelem volt, és nem sikerült makulátlanra, jelentem. Épp csak.

Emiatt persze lekéstem a skót szomorgósokat, és a The Gathering első három percét is. Anneke fülig érő vigyorral, táncolva énekelte a legérzelemdúsabb, legmelankolikusabb dalokat is, de neki szabad, azzal a pisze orrával és tócsanagy szemével tényleg össze tudja valahogy békíteni az örömöt és a bánatot. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy kétgyermekes anyuka. Sőt. Döbbenetesen dögös és életvidám. És lehet valami abban az elterjedt babonaságban is, hogy a gyermekszüléstől erősebb lesz az énekhang; láttam én már pár Gathering koncertet, de még sosem taglózott le ennyire Anneke hangja.

Boriránt indultunk, és letelepedtünk kedvenc padsorainkra. Bright már nem volt szomjas, de mi sem sokáig; különféle írópalánták sarjadzottak körülöttünk, és megérkezett A is, valamint Bright még további borral.

Istenem, de eszméletlenül fárasztó dolog az a bor.

És milyen finom volt a serpenyős kínai, igaz, csak egy fél vödör extracsípőssel leöntve. Úgy csuklottam, hogy kis híján felborítottam a padot, de bármikor repetáznék belőle.

Faith No More tribute zenekart néztünk volna, de abból is csak száraz fehérbor lett. A társaság egy része később képes volt kiszabadulni az irsai olivér, a sauvignon blacn és a tramini hipnotikus hatalma alól, és megnézték a Placebo-t,majd az események valami megmagyarázhatatlan láncolatán át mi is odakeveredtünk a Csónakházhoz. Mindenki hangos és jókedvű, én egy kicsit álmos vagyok. Az első este, hogy hellyel-közzel berúgtam, de a bor engem altat, és hat napja nem pihentem ki magam. Csak A kedvéért nem zuhantam be azonnal az asztal alá, ha már nálam fog aludni, és ez az egyetlen estéje a Szigeten, hadd mulasson. Nem mintha olyan féktelen nagy mulatozás folyna, csak ültünk egy asztalnál, emberek váltogatták egymást körülöttünk, nagyon vigyorgtunk, WhoIsNot helyére idővel Bright és fürtösBorsó (de kurvára utálok álneveket kitalálni, és milyen éktelen rosszul megy ez nekem) került, aztán már nem is tudom, menjünk már haza.

Hazaséta, ébresztőállítás, alvás. Iszonyú rég nem volt nálam vendég. Tulajdonképp furcsa. Mikor mégis itt alszik valaki nálam, és miért olyan ritkán. Előfordulhat, hogy azért, mert a legtöbb ismerősömmel egy városban lakom.

szigeti vásárnap

Na jó, nem is tudom, hogy aznap vettem-e meg az első és egyetlen vásárfiát a Szigeten, a turistakollekció eddig fájdalmasan hiányolt darabját, a félliteres zománcbögrét - de azt hiszem, az inkább péntek volt. Nyuszisat akartam, de az nem volt, a kutyás nem tetszett, úgyhogy sárkányos lett a vége, igaz, azt már csak a "kasszától való távozás" után vettem észre, hogy valójában a sárkány egy nagy szívet szorongat, és ez nem olyan hősies és belelobogunk-a-szélbe, viszont híven mutatja, hogy már pénteken is a teljes agykimerülés és a végfáradtság állapotában leledztem.

Vasárnap délutánig ugyan sikerült szinte aludnom (ellenben ennem nem, mert napok óta soha nem volt sem időm, sem agyam kaját is venni, minek az, úgysem vagyok otthon, csak dolgozni és Sziget), ám így is kis híján négykézláb vonszoltam át magamat a mindössze 10-15 perc sétára levő helyszínre. A bejáratnál derült ki, hogy még annál is több rég látott ismerőssel fogok aznap együtt szigetelni, mint gondoltam - például örömteli meglepetésként ért, hogy Brainoiz mégsem tart pihenőnapot. Nova Rockos útitársaimat idővel csoporttársakra és egyéb vidám cimborákra cseréltem, össze és vissza, míg csak a bor el nem fárasztott.

Először sört kerestünk, de Meshell Ndegéocello-t találtunk, kifejezetten kellemes volt, még ha nem is igazán az esetem. A Tankcsapdás tömegek elől némi italnemű és társaságváltás (sörtársaim Tankcsapdára jöttek, a többiek pedig a Hilltophoz) után borba menekültünk, később termonukleáris csirke vindaloo-ba is, imádom az indiai kaját, egyszerűen imádom az indiai kaját. Páran elmentünk, belenéztünk Cheb Mami koncertjébe, fantasztikus hangja van, de a zene nem fogott meg - jól van, no, a hiba az ön készülékében van, és ezt tudom. Nincs benne torzított gitár, már fel sem fogom.

Onnan átvágtattam a Sziget átellenes pontjára, kényelmesen lassú vágta volt, fagylalttal megbolondítva; ettől amúgy a szembe közlekedő három francia is megbolondult, körbeálltak, úgy követelték, hogy most akkor hadd nézzék. A szigetlakók tényleg nem normálisak. És elég bizarr érzés, mikor szép szál legények állják el a nyúl útját, és elképesztő francia akcentussal biztatják, hogy "lick it" , ráadásul nem olyan egyszerű őket kikerülni sem, különösen, ha a nyúl épp a tölcsérbe fullad a röhögéstől. Persze idővel így is sikerült odaérni a célállomásra, a Hammer sátorhoz - nem volt valami sok értelme, mert alig másfél számot bírtunk megnézni a Cathedral-ből, aztán sírva menekültünk.

Nem. Nem ők tehettek róla. A hangosítás ölte meg a koncertet (nem a hamisítás öli meg a zenét, hanem a hangosítás, egészen pontosan a Hammer technikusai, hogy száradna le tőből a keze mindnek). Ebből a legendás együttesből nagyjából annyit hallottunk, hogy grrr-zzzsss-nyííí-krááá, és azért ennél összetettebb és dallamosabb dolgokat művelnek. Nem is tudom, hogy a hallójáratainkban vagy a lelkivilágunkban tett nagyobb kárt az élmény.

A vészesen közelgő hétfő reggel gondolata kicsit visszafogta a kezemet, ahányszor a kihelyezett italozdákhoz értünk (az előző napi 2*4 mézes pálinka után amúgy is csak sört és bort ittam; érdekes módon csak ettől lettem másnapos, pedig igen óvatosan bántam a mennyiségekkel), sőt, a végén már ásványvizet ittam ásványvízzel. Ennek ellenére kellemesen elvigyorogtunk, felidéztük ifjúságunk legszebb és legrészegebb (a kettő ritkán egyezik) pillanatait, Brainoiz egyik-másik előadásától szabályszerűen beestünk az asztal alá nevettünkben. Ha netén megunná a fantasy pozőr-íróságot (de inkább ne hagyja abba, mert igen kiváló), humoristaként is szép karriert futna be.

Viszont engem már kezdett leteríteni a fáradtság. Padlószőnyegnek. Hazafelé minden második zebrának nekitámaszkodtam, és erőgyűjtés gyanánt szunyókáltam egy negyedórát valamelyik kellemesen kisvárosias hangulatú padon (dús koronájú, öreg fák, tücsökciripelés, pattogzó festékű, piros pad, az alacsony utcai lámpák fénye belevész a lombba), verseket gondoltam ki, de szerencsére, mire hazaértem, már el is felejtettem őket. Nem alkotunk az örökkévalóságnak. Csakis az itt és most zenjének. Néha. Mikor ilyen fáradt vagyok.

álműanyagfák (szigetszombat)

Aludtam, ameddig csak bírtam, aztán Darklands-eztem egy kicsit (aki függ, az függ), úgyhogy az előrejelzések és holmi elhamarkodott ígéretek ellenére nem mentem ki, csak öt körül. A Fővárosi Bíróság sátránál megtaláltam Fonológuslányt, raboltunk Chthulhus cukrot Brainoiznak, és épp csak kezdtünk lealjasodni a Hilltopnál, mikor váratlanul már színpadon is volt a dEUS.

Dinamikus kitántorgás a keverő bal oldalára, ott a tömegben nagy nehezen összedrótozódtunk először Brainoizzal, aztán J-vel, majd tátottuk a szánkat, hogy jééé, ez jóóó, mármint nem annyira jééé, mint inkább jóóó, de tényleg. Eltolták a Suds and Soda -t, annak egyszer valami vizsgaidőszak alatt a retinámra égett a klipje, és a reflexszerűen előpörgő emlékek, valamint a kivetítőn villódzó képek összjátékából levettem, hogy megöregedtek, még ők is, és vagy kevesebb arckrémet használnak, vagy jóval alacsonyabb hatásfokút - de azért súlyosan nagyszerűek voltak.

Újabb drótozódások után J, Fonológuslány és jómagam utat vágtunk a csomagmegőrző felé, majd az ősi hagyományok jegyében sült kolbászt ettünk - mármint én pizzát, de a többiek rendes, hagyománytisztelő emberek, és nekik ez ugyanúgy hozzátartozik a Szigethez, mint nekem a... ööö... izé... a csomagmegőrzőzés. Visszajutottunk a Hilltophoz is, külön-külön, a tömegre való tekintettel csak egy fának ácsorogva szomjúhoztunk, miközben addigra már Fonológuslány és J helyett rég Brightot és Brainoizt terrorizáltam szóval és mondattal.

A Radiohead kezdetét kisebb csordában vártuk, bár a csorda hamar oszlani kezdett, mikor az emberek egymás után rájöttek, hogy esetleg mégsem olyan nagy Radiohead rajongók, mint amennyire szomjasok, disznókolbászra vágynak, netán a Fear Factory-t is akarják látni. Pedig a Radiohead...

EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD
EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD
EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD
EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD
EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD
EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD
EEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDDEEVVEERRAANNDD

...ezt írták ki a koncert végén, és meggyőztek. Féltem tőle, hogy rosszak lesznek, vagy flegmák, vagy elművészkedik, de nem. A legszebbeket. A leges-legszebbeket játszották el nekünk.

Ezek után ismét Csónakház, ahol mi lányok (J, Fonológuslány és jómagam) heves Jerry Cantrell rajongásban törtünk ki, de olyan hevesben, hogy rögvest át is kellett ballagnunk a Hammer színpadhoz, Black Out-ot nézni. Ha a hangosítást leszámítjuk, még jó is volt, és a Spirál -nál továbbra sem született jobb grunge szám magyar vidéken. Riszpekt. Akkor is, ha a hangosítást nehéz volt leszámítani.

Két ágyas meggyel a kezemben tértem vissza a Csónakház-bázisra, mert a pálinka félős jószág, és nem szeret egyedül lenni (legalább nem tizes hordákban jár, mint a Die Toten Hosen bájos kis Jagermeister csordája), ezek után nem volt olyan nehéz rábeszélni arra sem, hogy nézzünk bele Lovasi legújabb projektjébe - ebben csak az akadályozott meg minket, hogy félúton ránk ordított Chris Cornell, és nekünk, hithű grungereknek azon nyomban oda kellett mennünk a szakadó esőben ugrálni egy zsúfolt pult elé. Ez a napirendi pont még legalább egy órán és két pálinkán át bírta, közben mindenki hazament, csak Fonológuslánnyal zúztunk, sapkában és esőkabátban, ahogy azt kell.

Holtfáradtan támolyogtunk ki az éjszakai busz megállójába. Mélylélekbúvárként szakértettünk, életeket szereltünk össze és vissza, és nagyon jól nyomhattuk, mert még rajongónk is akadt. Állítása szerint bizony mi istennők voltunk egy intellektuális sivatagban, mindezt arra alapozta, hogy még hajnal fél ötkor, a szakadó esőben is képesek voltunk a tagolt, zömében káromkodásmentes beszédre. Sőt, még mosolyogtunk is. Időnként odajött hozzánk, és meghajolt előttünk, hogy kifejezze mélységes tiszteletét. Mi ilyenkor zavarba jöttünk, és a magánéleti problémák helyett inkább a BKV-ról kezdtünk tagoltan és káromkodásmentesen értekezni. Szerintünk eltérítették a buszt. Vagy papírból volt, és elázott.

Már világosodott, mire ágyba bújtam. Az előszoba pedig csupa sár. Volt. Azóta feltakarítottam.

friday i'm in love, akár a szigeten is

Péntek. Igazából nem is voltam benne biztos, hogy ki akarok menni, sőt, így utólag sem tudom, miért vettem olyan rutinosan a Sziget felé az irányt - valószínűleg azért, mert jó. De valami pokoli fáradt voltam. És annál egy kicsit talán még fáradtabb.

Már a hídra ráfordulva láttam, hogy óbazdmeg, nincs itt minden rendben; a hétvégézni érkező tömeg ellepte a környéket, és totál szétcsúszva hujjogató, világronda hollandok között kellett beverekednem magam a Szigetre. Iszonyatos tömeg volt, mindenki sátorral meg sarkköri expedícióra méretezett hátizsákkal rohangált, amit persze egyenként szedtek szét a beléptetésnél, rejtett piát és atombombát, de inkább mégis csak rejtett piát keresve. Megjegyzem, találtak is; a pöttöm holland lányka úgy fel volt rajta háborodva, hogy elkobozzák tőle az álcázott sört, mintha náluk sosem fordulna elő ilyen. (Előfordul; tőlem holland fesztiválon még a dezodoromat is elkobozták, mert üvegben volt és alkoholos. Pedig nyalogasson golyós dezodort, akinek...)

Hilltop. Brainoiz és társasága ezúttal ott vártak, és én egy szerény házmestertől annak rendje és módja szerint fejre álltam. A világ innentől érdekes, de inkább vidám. Brainoizzal elsétálunk a Hammer színpadhoz, hogy a science fiction és egyéb irodalmi műfajok avatott ismerősével társalogjunk, aki egyszer csak ránk néz, és fájdalmas arccal megkérdezi, hogy a jó zenészek miért ragaszkodnak ahhoz, hogy rossz zenét játsszanak. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy talán, bár nem biztos, de lehet, sőt, elképzelhető, hogy azért, mert a magyar magán- és köznevelés úgy tűnik, határozottan ellenezi a kreativitás legkisebb szikrájának megvillanását is (még ránk gyullad a pajta). Az érvelést elfojtja a színpadra lépő Demonlord, mi pedig fejvesztve menekülünk az ellenkező irányba. Szóval a nyúl alapban gyáva állat, de ettől akkor is elfutna, ha bátor lenne. És nem, nem azért, mert olyan rettenthetetlenül bátrak azok a szőke hősök a színpadon.

Megtekintenénk Yonderboi-t a Wan2-n, ha a meghiúsított merényletek miatt nem terelték volna el az esti fellépőgárda egy részét, és ezért nem a Bootsie Quartet nyünnyögne csendesen. Jó; de mikor azon kapjuk magunkat, hogy épp egymás lábára alszunk, inkább pörgősebb program után nézünk. Belepillantunk a Scissor Sisters-be, nagyon komoly, csupa flitter, és profizmus. Az első szám a gigasláger, ezt végigtáncoljuk, aztán kilométerhiányunkat orvosolandó nekivágunk a Szigetnek csak úgy. Világzenei. Egy padnál ülve az elkövetkezendő két hétben kötendő esküvőkről beszélünk, majd a lehető legnagyobb kerülővel visszaindulunk a Wan2-hoz. Most már tényleg mindjárt színpadra kerül Yonderboi. Az első számnál ismét arra ébredek, hogy elaludtam, úgyhogy megtörve bár, de inkább rohadt fáradtan elindulok hazafelé. Útközben egy gyros-szal próbálom felrázni a harci kedvemet, de olyan pocsék, hogy a felénél egy kukába hajítom. Járdaszegélyeken és villamossíneken egyensúlyozva ballagok haza, és szerencsére most már működik a lift.

Hja, feltűnt, hogy félúton elvesztettem az igeidőmet.

feljön, levegőért

Az előbb beestem az asztal alá, miközben megpróbáltam egyszerre töltőre rakni a telefonomat, és gépre a pendrive-ot. A cipőm vizes. Azt hiszem, ez is az akkor jó ötletnek tűnt -ek táborát szaporítja, mármint az, hogy reggel fél nyolckor, mikor ráébredtem (fel még nem), hogy a centi vastag szombati sárréteget semmivel sem tudom lerobbantani az egyetlen egyszerre iroda és   Szigetkompatibilis cipőmről, fogtam a két fél lábbelit, és elábrándozva, lazán betoltam a forró vízsugár alá. Nem. Nem gondoltam, hogy jó lesz. Nem gondoltam én semmit. Legfeljebb csak az első adag koffein felé próbáltak volna vánszorogni tétova gondolataim, ha nem hullanak le időközben a konyhakőre, hogy perzselt féregként kiszenvedjenek.

Hja, azt hiszem, ideje lenne a következő adag koffeinnek is, mert ez így veszélyes.

És közben kutatok és jelentek és kutatok, kérem szépen. És rohadt hideg van. És csak Szigetkompatibilis pulóvert hoztam, irodakompatibiliset nem (azt hiszem, az Anathema hosszúujjú nem épp ügyvédi irodába való viselet).

Aztán pedig számolok be arról... hogy hogyan folytatódott csütörtök este óta a Sziget.

adrenalin az arcotokba - sziget második nap

Tegnap, amikor megpróbáltam letörölni azt a vörös koszt a könyökömről, rá kellett ébrednem, hogy nem, az ott nem kosz, hanem a Therapy? koncert alatt valamelyik barom tényleg   teljes lendülettel belenyomta a cigarettáját. És szerencse, hogy épp felkaptam a karomat, mert különben az arcomat égette volna össze. A jóédesanyját az ilyennek, aki égő cigarettával ugrál a tömegben. Nem igaz, hogy egy másfél órás koncertet nem lehet kibírni nikotin nélkül.

Ennyit a tegnapi nap negatívumairól. Olyan sokkal több nem is volt.

Jól van, jól van, a Ministry nem taglózott le. Amúgy sem szoktam Ministry-t hallgatni, azt hiszem, nem véletlenül, hanem mert hosszú távon (úgy hat perc után) nekem már unalmas ez a nagy ipari tekerés. Érdekes módon tavaly a Skinny Puppy nem untatott, és nem hiszem, hogy csak azért, mert ott a nagyon kikattant Al Jourgensen helyett egy kifordított nyúl ugrándozott a színpadon (Ogre fellépőruhája; meg is beszéltük anno Brainoizzal, hogy biztos nem ismerik fel a közértben - aztán öt perccel később egymásra néztünk, és riadtan, egyszerre böktük ki, hogy "mármint remélem, nem így jár le vásárolni a közértbe" ). Szinte kockáról kockára ugyanazt a háttérvetítést hozták, mint a Skinny Puppy tavaly, igaz, ebben picit még annál is több George W. Bush volt (hja, 2001-ben nekik sem volt merszük szidni, de most már divat; és ugye milyen aktuális mondanivaló egy európai nyári fesztiválturnén?) és kevesebb főbelőtt kisgyerek, és bár az tavaly nagyon borzalmas volt, de legalább tényleg   megütötte az embert, nem csak úgy összeragacsolta, mint egy pohár langyos, visszaböfögött kóla.

Ministry-ék profik voltak, hangosak voltak, és biztos jót lehetett rá tombolni; de az egész ezúttal körülbelül annyira tűnt őszintének és hitelesnek, mint Barbie magazin az árvaházban.

Ellenben a Sick of it All-al, akik fogtak egy lapát adrenalint, és fordulásból arcon csaptak vele.

Ministry után, de SOIA előtt még konzultáltam némi whiskey-kólával és egy sajtos pereccel is, valamint Brainoiz és Sezlony urakkal megvitattuk a magyar sci-fi helyzetét. Elmerengtünk azon, hogy miről lehet még sci-fit írni a XXI. század hajnalán - én naiv módon hiszek benne, azért lehet témát is, megközelítést is találni, ha az ember akar; csak épp kell az újító szándék és a bátorság - és arra jutottunk, hogy igen, a manapság megjelenő sci-fi regények és novellák többségét negyven évvel ezelőtt is megírhatták volna, szinte szóról szóra. Sajnos a sci-fi (idehaza legalábbis) már korántsem a jövőbe tekint, sőt, még a jelent sem látja vagy elemzi; határozottan a múltba réved. Ezúton követelném, hogy a Galatkika nevezze át magát "hagyományőrző magazin"-ra, és amíg nem produkál legalább számonként egy újszerű és/vagy tudományos gondolatot, addig ne is reklámozza magát science fiction-ként.

Onnan átbandukoltunk a Hammer sátorhoz, és idővel kezdetét vette a Sick Of It All is. Aztakurva. Olyan lendülettel zúztak le, mint egy 250-el érkező tehervonat. Durván egy órát voltak színpadon - a műfajban ez soknak számít - és én ámultam, bámultam, és pattogtam, mint a gumilabda. Le a kalappal. Az összessel. Nem tudom, mit esznek ezek, de olyat én is kérek - ennyi energiát! Arohadtmindenit! Döbbenetes! Még most is keresgélem a szavakat. Lou Koller úgy pörögte be a színpadot, hogy a szemem is belefáradt volna, ha nézem (de azért olyan sokat nem láttam belőle, köszönhetően a tömeg átlagóriásságának, és annak, hogy aki alacsonyabbra nőtt, az is általában a levegőben tartózkodott), bele is szerettünk egyből (helló Lou, bármikor jöhetsz, állapítottuk meg). A slágerszámokat még én is ismertem, de a szeneslapátnyi adrenalin minden másodpercben egyenletesen csapott tarkón, nem kellett itt nekem semmit sem ismerni ahhoz, hogy telenyomjon energiával és életkedvvel. Őszintén, hitelesen, büszkén. Komolyan mondom, ők aztán tényleg hozzák, amit a zárószám mond: Built To Last .


(Huszti István fotóját az index megfelelő galériájából kalózkodtam)

Az egy perc néma csend után (miközben a szavakat kerestük, de nem találtunk egyet sem) a társaság egy része hazaballagott, és egy pohárral később én is követtem példájukat. Útközben elmerengtem a Valóság és a valóság kapcsolatán, és hogy minél inkább érzem, hogy a kettő épp csak érintőlegesen, a látszat felszínén kapcsolódik össze, annál jobban be tudom fogadni és élvezni tudom mind a kettőt; na de ez bonyolult, és ha megpróbálnám elmagyarázni, akkor először hasraesnék a saját nem-érveimben, utána zagyva ezomizé jelzőhalmozásba bonyolódnék, majd rájönnék, hogy az egész nyálasan undorító, és ráadásul nem is úgy van, mert ugye a világ és a szavak, és előbbit utóbbi szegényes eszközeivel leképezni nem lehet. Majd ennek örömére otthon rossz volt a lift; aztán mégis jött, de nem volt hajlandó elindulni, és az ajtó sem nyílt ki soha többet; aztán mikor komolyan kezdett volna kitörni rajtam a klausztrofóbia, akkor sikerült kifeszítenem a tolóajtót, és kimenekültem (balesetveszélyes, tudom, de nem akartam a liftben aludni); aztán felgyalogolhattam a tizedikre, amúgy is holtfáradtan.

Nem baj. Ennek ellenére jó volt. Minden. És Lou Koller különösképp.

első nap az óvodában... izé, a Szigeten

Nahát. Lantomba kapok, és letörik a körmöm.

Tegnap leszálltam a HÉV-ről, és látám szemeimmel, hogy a bejutásra várakozó sor a HÉV megállóig tarta; és gondolám magamban, hogy hinnye, ez olyan négy órányi várakozást jelent, és azt nem. Nem csak azért nem, mert lekésném a Therapy?-t, de azért sem, mert nem hoztam magammal négynapi hideg élelmet és hálózsákot. Úgyhogy pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, elsétáltam a sor mellett. Ezzel a taktikával nem voltam egyedül. Két nagydarab férfiembert követtem, akik "nem szabad megállni, akkor megmelegszik a sör"   felkiáltással törték az utat, én pedig kihasználtam, hogy váll- és sörhasszélességük mögött nehezen záródott össze a tömeg. Két kislány megvetően meg is jegyezte, hogy "nagyszerű, ezzel most nyertek egy percet" - kis híján felvilágosítottam őket, hogy igen, de még az órák is percekből állnak össze; és ugyan csak egy percet nyertem azzal, hogy őket megelőztem, de még legalább 418 másik embert meg fogok előzni (valójában azért többen álltak sorba), így a matematika törvényei szerint három és fél órával hamarabb beérek náluk. (Tegyük hozzá, hogy ők sátorral és egyhetes teljes ellátmánnyal érkeztek, én pedig épp csak egy váltópulóvert pakoltam a hátizsákomba; könnyebben mozogtam, és kevesebbet kellett rajtam ellenőrizni is). Így is sokáig tartott karszalagra cserélni a jegyemet. Döbbenetes. Minden évben azt hiszem, hogy ezt nem lehet rosszabbul megszervezni, és minden évben megcáfolnak.

Odabenn aztán rátaláltam Brainozékra és a sörre, nem volt egyszerű, de végül csak sikerült. Pusztán kétszer mentem el mellettük vakon és fölöslegesen.

A Therapy?, nos, nagyon jó volt. Slágerparédával készültek, a Troublegum -ról talán ha három számot hagytak ki - ami azt jelentette, hogy volt a Turn   is, az én leges-legnagyobb kedvencem. A harmadik szám tájékán otthagytam Brainoizékat, hadd vigyázzanak a hátizsákomra, és előrementem zúzni. Mert elöl nagy zúzás volt, és bizony, a zúzást én nagyon tudom szeretni, akkor is, ha öreg vagyok, kicsi vagyok, nő vagyok - és ez mind nem kedvez az ilyesminek. Ennek ellenére olyan tökéletes lan-sao sorozatokkal tettem arréb a rám zuhanó, komplett konyhabútor bemutatóterem tombolókat, hogy attól még szeretett Mesterem is elérzékenyült volna; hiába, jó dolog a kung fu, akkor is, ha igazság szerint ezt a fajta lan-sao/megtartom-lépésből-ellököm kombinációt már sikerrel alkalmaztam mindenféle koncerteken évekkel azelőtt, hogy először leténferegtünk volna edzésre.

Szóval zúzás. Főleg a britek jeleskedtek benne, meglepő, milyen sokan voltak, csupa ocsmány tájszólásban társalgó bennszülöttje a szigeteknek - a sötétvöröstől a tejfölszőkéig, a marhakonzerv alkatútól a száraz-szikárig minden jellegzetes típusuk képviseltette magát; volt ott ifjú Robert Plant hasonmás, három Danny Cavanagh, egy Nick Holmes utánzat és két rögbicsapatra való, igazi egybeszabott huligán - némelyik ír zászlóval érkezett a helyszínére, és két pörgés-ugrás-lerúgás-vigyorgás között vadul lengette. Therapy?-ék is értékelték az elöl folyó, kedélyes küzdelmet, rendszeresen megjegyezték, hogy döbbenetes közönség vagyunk, de ugye mindenki jól van, és ők is vigyorogtak, mint a vakablak. Két hagyományos ír népdalt is játszottak - na jó, azt hiszem, enyhén maró gúnnyal definiálták nekünk az ír népdalt, mondjuk annyira enyhén maróval, hogy egy csöpp is elfüstölte volna belőle a teljes Lánchidat - a záróakkordok közt elpengetett Potato Junkie   már 1996-ban is megragadott nemes egyszerűségével (James Joyce is fucking my sister ), a másik pedig nem tudom, mi volt, csak hogy szintúgy nemesen egyszerű, és éppolyan agresszív is. Még egy ilyen lendületesen, őszintén, és íren frusztrált társaságot, mint ezek itt, kérem... Akkor is, ha öregek és kövérek... Szóval le a kalappal Andy Cairns és hű társai előtt.

Ezek után Hilltop, majd belenéztünk a Quimby-be, barackpálinka, és elindultam Robert Plant-re. Útközben Brainoiz visszarettent a tömegtől, és elment Franz Ferdinand és Cradle of Filth irányokba, állítólag a CoF unalmas volt, de ha érdekesek lettek volna, akkor sem nézem meg őket. Bántották annak idején a jó Strangelight doktort és a fürtöskéket is, csúnya-csúnya dolog az ilyesmi, és amúgy sem vagyok képes elviselni Dani Filth vokális teljesítményét (sikít, hány, sikít, hány).

Plant mester még a színpad közelében sem volt, mikor összefutottam Crowe-al és kedves feleségével. Crowe Primordial pólóban feszített, és nevetve kérdezte, hogy sikerült-e végül vásárolnom kelta sorskesergő lemezt. Nem. Kifogytak belőle, instállom. Imádtuk egy kicsit Riff Nagyurat (Jerry Cantrell idén nyerte el ezt a címet, többek között James Hetfield orra elől; de meg is érdemelte! A hegyes nózijú mester minden jót megérdemel), aztán már színpadon is volt Robert Plant.

Kicsit meghízott, és az a szakállkezdemény sem állt neki valami túl jól, de akkor is ő Robert Plant. Legenda, legenda, és nem véletlenül. A hangja eltéveszthetetlen, a lendülete elképesztő, és látszik, hogy szereti, amit csinál. (Mi is szeretjük, amit csinál.) Én ugyan a Going to California   hallatán befordultam, és csak azért nem törtem ki hangos zokogásban, mert azt mégsem illik, és különben is, én egy szívtelen cinika vagyok, a Legcudarabb Zsarnokgyík, és szakosított eszmehóhér. Voltam-egykor-legalábbis. Szerencsére azért a Stairway to Heaven -ig nem merészkedtek, hála a jó égnek az ma már túl kommersz, úgyhogy a szívem nem tört millió apró kis darabkára. Csak nagyjából megszakadt ketté. Gondolataim a távolba szálltak, és nem volt bennük semmi kedves; de szerintem az éjszakai szellő szertefoszlatta őket még valahol a Duna fölött.

A koncert után lelkem háborgását csillapítandó bedobtam két ágyas meggyet (pálinka szakosztály), innentől kezdve ugyan a járda háborgott a lábam alatt, de ez csak átmeneti mellékhatásnak bizonyult. Brainoizékkal még elücsörögtünk egy keveset, aztán bölcsen felszedelődzködtünk, és elindultunk haza. Elvégre holnap is lesz még nap.

Egészen pontosan a mai. Kíváncsian várom már a délutánt.

zoombi, zo-hom-bi

Agyhalottra dolgoztam magam. És kivételesen nem túlzok. Lehet, persze, hogy már nem pislákolt túl sok fény a fejemben, mikor reggel kínkeservesen kivonszoltam magam az ágyamból (azaz oldalra fordultam, és ráestem az angol-magyar nagyszótárra, meg valami kora-huszadik századi amerikai regényre), de ezt a ritkás agyhullámot is sikerült teljesen kiegyenesítenie a padlásig érő, örvényszerűen támadó munkának.

Ugyanakkor minden szép és jó is, mert mindjárt elmegyek Szigetre, és ragyogóan süt a nap, de nincs hőség, sőt, jól esik az embernek a hosszúnadrág a lába szárán - szóval kiváló idő van. És már előre tudom, hogy fogok inni fröccsöt, meg pálinkát, de nem sokat, hiszen holnap is van nap, sajnos, és munka is maradt, de annyi, hogy kifolyik a tetőablakokon az ötödiken - de a Sziget akkor is biztos jó lesz, mert a fesztiválokat én mindig nagyon élvezem. Akkor is jó lesz, ha netán nem sikerül elkapnom a Therapy?-t vagy Robert Plant-et; sőt, akkor talán még jobb, mert ilyesmi csak olyankor fordul elő, ha az ember nagyon jó társaságban nagyon jól érzi magát a kijelölt koncertek helyett, mellett és másutt (és tapasztalataim szerint a Szigeten ez bizony gyakori; ezért is szeretjük a Szigetet).

Majd aztán beszámolok róla jól. Netán rosszul.

Meg lehet venni minden nyári Metallica koncertet mp3-ban a honlapjukon valahol, majd ha lesz rá lehetőségem (azaz dombornyomott hitelkártyám és/vagy biztonságos netszámlám), a Nova Rock-ot be is szerzem, és akkor lesz biza nékem Jerry Cantrell, amint Nothing Else Matters -t énekel. És Lemmy, amint a Damage Case -t zúzza, bár Jerry-t én azért jobban szeretem (szebb is, szőkébb is... Alice In Chains-ebb is), fene az ízlésembe, tudom. Ma már azért is összeszidtak, amiért nő létemre a férfiakat szeretem. Divatjamúlt giccs, férfi a nővel, fujj.

És most ragyog az ég, a fény olyan éles, hogy szinte vág, és valamitől nagyon derűlátó vagyok. A derűtől, talán. Ami - hogy Misztika fiamat idézzem, nem kicsit pontatlanul - általában a borúra. Jön.

törvénytisztelő és jó erdei tündenyúl

Ismét előkerült, hát ismét kitöltöttem a tesztet, hogy milyen karakter lennék egy Forgotten Realms-es Ad&D mesében (a tesztet NeppyMan alkotta) - az eredmény ezúttal egy Lawful Good Elf Cleric Ranger. Érdekes. Vagy fél éve még Lawful Good Elf Ranger Paladin voltam. Hm. Pedig nem is ugyanazokat jelöltem be! Vagy nem is egészen! Vagy egészen is... nem... Alighanem azért mégsem változtam sokat. Elméletben hasít a Törvénytisztelés meg a Jóság. Csak gyakorlatba nehéz átültetni.

Még a paradicsompalántáknál is nehezebb. És a kakukkfűnél, pedig azzal alaposan megszenvedtem.

Sikerült megfáznom, hőemelkedésem van, és napok óta ráz a hideg. Esténként NeoCitrannal vonulok el aludni, ettől reggelenként nem tudok felkelni, ma hattól negyed nyolcig minden tíz percben tovább nyomtam az ébresztőt (korán be akartam jönni, mert sok a munka, aztán...), de persze még mindig zombi vagyok. Zo-hom-bi. Egy Lawful Good Elf Ranger Zombi. És otthon hagytam a telefonomat.

És rájöttem valamire, amit egy jelzőben is tudnék jellemezni. Nem vicces . Mondjuk nem is aktuális, csak én vagyok az a fajta, aki hosszasan és lelkesen szokott merengteni múltbéli ballépésein. Hah, akad belőlük pár. Azt hiszem, ezen viszont idővel sem fogok nevetni. Ilyenből is akad egy pár. Olykor megbicsaklik még az én humorérzékem is, kérem szépen. Most például nyílt bokatörést szenvedett, visszamenőleg. És - az ebcsonttal ellentétben - a nyúlcsont nem az a könnyen forró fajta.

Azért másoknak is volt már olyan élménye, amin akkor csak ritkásan nevettek... Bár utólag nyilván ők is jót mulattak (valamint a történetből kiderül, hogy előtte is), majd azért a Szigeten nem játszunk ilyet, már csak azért sem, mert nincs homokos part, sem dagály, és igaz, hogy van eljegyzés a környéken, de Minden Rénszarvasok Ura nem az a lerészegedős fajta.

a baracklekváron is túl

Szép őszi idő van, kicsit hideg, nagyon esős, és alapvetően imádom - de ha holnaputánra nem nyáriasodik ki a világ, kemény Sziget elé nézünk. Jegyem már van, társaságom már van, azt hiszem, a becélzott koncerteken kívül a Hilltop és a pálinkaház környékén táborozunk (időjárástól függően; melegben hűs fröccs, hidegben ütős rövid), és persze mindenfelé máshol, ahogy azt Szigeten illik, és ahogy azt a Szigeten kell.

Irigylem Crowe kollégát, interjút csinált Jerry Cantrellel! Nem ér! Vele én akartam! Vagy legalább csak leborulni a lába elé, és azt mondani neki, hogy "Jerry, te vagy a legjobb" , aztán félhülye mosollyal tócsába olvadni, vagy valami. És erre Crowe csak úgy beszélt vele! Még ha telefonon is! Szörnyűség.

Jó, azért persze megbocsátom, elvégre Crowe is kedveli a Mester munkásságát. És nem lehet fenékig Alice in Chains az élet.

Voltunk a nagyszüleinknél, aztán pedig főztünk baracklekvárt. Kaptam cserepes zöldfűszereket - mentát, bazsalikomot, kakukk- és citromfüvet. Át is ültettem őket. Mosogattam. Aludtam. Dolgoztam. Merengtem a világ dolgain. És... Arra jutottam, hogy egyszer majd úgyis kialszom magam, és akkor még ennél is jobb lesz.

Mert most azért határozottan nem rossz. Sőt, tele van apró gyönyörűségekkel az életem.

Talán Sziget után. Talán Jordan után. De egyszer csak sikerülni fog ébren is lennem egy kicsit.

copfosságok és mosoly

Esik az eső, hideg van, és felvehettem azt az új blúzomat, amiről nem hittem volna, hogy október előtt debütál. Kicsit keleties a szabása, mert átkötős, de közben nyugatias is, és ettől valami veszedelmes dekoltázst mutat, valamint hattyúnyakat. Fekete, ám bordó és egész vékony aranyzöld csíkok is vannak benne - szép, fényes, kicsit selyemszerű. Imádom.

Tegnap nekiindultamm, hogy akkor szerzek én magamnak Primordialt, de csak annyit értem el, hogy ronggyá áztam, valamint kellemes szórakozást nyújthattam a Zenebarlang dolgozóinak, mikor halványrózsaszín blúzban, egy ernyővel a kezemben hanyatt leestem a lépcsőn. Alapos metal-antitézisként néztem ki, de manapság már kopott közhely, hogy a topmenedzserek és az ügyfélszolgálatos cicák is csak System of a Down-t meg Theriont ordíttatnak. Primordial pedig nem volt, mindegy, addig hallgatok Backstreet Boyst. Vagy izé, Anathemát. Úgyis ők a világ legszebb boyband-je.

Megörököltem egy sós perecet, és reggel, mikor beértem, négy mosolygós őszibarack várt az asztalomon. Négy másik pedig a kolléganőm asztalán virult. Egy harmadik munkatársunk hozta - ugye, milyen jó helyre kerültem?

És ha már ma más fórumon előkerült - és ezer éve, de legalább három hónapja ki akarom már fejteni - elmesélem, hogy mi tetszett Dublinban a legjobban. Mert persze, szép a Christ Church, és gyönyörű a St Patrick's, de a legeslegszebb akkor is az volt... hogy ott mosolyognak az emberek. No ugyan nem mindig, sem folyvást-folyva, de nem is azzal a besavanyodott élőhalott arckifejezéssel csámborognak, mint a kedves budapestiek. Ha valaki mosolyogva vágott át a tömegen (ahogy én tettem), és néha elkapta mások tekintetét, akkor senki sem let dühös vagy keserű, senki sem akarta arcon vágni - épp ellenkezőleg, a legtöbben visszamosolyogtak, sőt, jó néhányan odabiccentettek, vagy hangosan rám köszöntek. Nem mondom, hogy szerették egymást; de legalább nem gyűlölték a másikat csak azért, mert létezik.

Imádom azt a várost. Tervezek visszamenni ősszel. Talán, ha van szimmetriája a sorsnak, a következő évszak-váltó ünnepre, Samhain-re épp ki is juthatok. Szeretném látni a sötétbe hulló, komor és borongós Írországot is; a démonokat. Ha valaha egyszer végére jutok annak a Fényverte utolsó Jordannek (így káromkodnak a könyvben, na), még pénzem is lesz rá. És szabadságom. Bárcsak úgy lehetne. Tudom, rajtam múlik - de bárcsak úgy lehetne.

kicsit szégyellem magam

A tegnapihoz azért tegyük hozzá, hogy bár nagyra becsülöm, ha valaki nem hoz fel olyasmiket, amik nem teljesen, és nem úgy voltak, jómagam azért rendesen pakolgatom a gerendákat szerény szálkáik mellé, vagy mi; szóval gyakran és alaposan megosztom az igazságot, akkor is, ha nem teljesen, és nem úgy volt. Sőt, teljesen nem, és úgy aztán nem volt. És Shelley versei sem rosszak, csak nekem nem tetszenek; túl terjengősek meg izé, olyan békanyálasan romantikusak. Szóval szeretnék bocsánatot kérni - nem, nem hívta fel senki sem a figyelmemet arra, hogy miket írtam, teljesen magamtól sikerült elolvasnom, és aztán teljesen magamtól sikerült kiakadnom. Teljesen magamtól, szintúgy.

Mostanában rengeteget fáj a fejem, és általában behatárolhatóan ott, ahol annak idején Dublinban kis híján kettészedtem a szekrényajtóval, ha nem hagyja abba, orvoshoz kell mennem. És azt nem szeretem. De hát két és fél hónapig nem is éreztem! Akkor miért most kezd rá megint a sajgásra?

Vidám kis színes, hogy az idő hűvösebb, és jól illeszkedik a Primordial zenéjéhez, valamint tegnap kiváló répatortát ettem, egészen olyat, mint amilyet Métely fényképezett nekem a születésnapomra.

nyelvi skizofréniák

Ééééés... a Primordial... JÓ! Igen! Tetszik! A The Coffin Ships ... Nagyon jó! Feszült! Drámai! Tragikus! Ez az!

Le kellene állnom a felkiáltójelekkel.

Persze drámainak és tragikusnak is kell lennie, elvégre ír, és elvégre a nagy burgonyavészről szól, mikor 1845 és 1850 között Írország általános elképzelések szerint 3 millió embert veszített - szerencsére ezek jelentős része "csak" kivándorolt Amerikába, de így is több százezren, ha nem milliónyian haltak éhen. Persze a kép ennél árnyaltabb, hiszen Írországban akkortájt 8 millió ember élt, azaz majd' 3 millióval több, mint mostanság - márpedig azok mellett a mező- és egyéb gazdasági viszonyok mellett a sziget csak nehezen tudott eltartani annyi embert. Sőt, azt is tudták, hogy mivel szinte csak krumplit termesztenek, ha valami burgonyavész jön, akkor borul az egész ország. Tudták, mondták, figyelték az angolok - és még sem változott semmi. Így utólag talán az a csoda, hogy csak ilyen későn következett be az összeomlás, bár a tragédiát ez sem csökkenti. Coffin ship -nek, koporsóhajónak, mint Nemtheanga mesterék a szövegnél jelzik is, azokat a hajókat hívták, amin az éhezők átmenekültek Amerikába. Az akkori hajózási viszonyok között, az ő egészségi állapotukban egyébként ez sem volt életbiztosítás - különösen, mert nem csak legyengülten vágtak neki az útnak, de vittek magukkal tífuszt és amit még találtak - de még így is jobb volt, mint odahaza éhen pusztulni. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy Nemtheanga sehol sem tér ki arra a közkedvelt motívumra, hogy "és közben a mocsok angolok elvitték azt a kevés élelmet is" , ami nem teljesen és nem úgy volt - ezt én igencsak nagyra becsülöm, mert nem jó felhozni valamit, ami nem teljesen, és nem úgy volt. Valójában így, a távolból, pár tucat interjú és a honlapjuk átböngészése után Primordialék meglepően értelmes embereknek tűnnek. Rockzenészben különösen. Bár láttam én már különösen ritka értelmes rockzenészt, nem is egyet.

Öt hónap késéssel rájöttem, hogy WhoIsNot blogja angolul van, csak én pakoltam valamiért a magyar részlegbe. Komolyan. Agyam, az egy darab sincsen. Egyszerűen nem értem, mit nem fogtam fel. Hogy az angolul van? Azt hittem, csak három sör és nagy adag idegesség hirtelen szublimálása után nem tudom megkülönböztetni egymástól ezt a két nyelvet. Akkor szinte érezni lehetett, ahogy végigpattognak a fejemben a gondolatszilánkok. "Ezt én értettem... De... Fura... Mintha nem angolul lett volna... De... Tényleg, ők nem értették... De... Akkor ez... Mi volt? Ez... Magyarul volt, basszus! Ez itt egy magyar, hé, ez itt egy igazi magyar!"   Szóval válságos pillanatokban is akármikor felismerem az anyanyelvemet. Úgy három perc alatt.

Ha pedig már írek és nyelvi skizofrénia, akkor tovább rakosgatom itt az ismereteket, már amire még emlékszem belőle (és ez nem sok). Egyszer volt, hol nem volt... Voltak ugye az írek. Épp valahogy döcögött az életük az angol elnyomás alatt, mi tagadás, elég rosszul, de azért volt ám rosszabb is arrafelé. A protestáns felsőbb osztályok még némi Parlamentet és önállóságot is kivívtak maguknak (a katolikusokat addigra már elkenték hatóságilag, a különféle törvényekkel megoldották, hogy pár generáció alatt teljesen lezülljenek), mikor a franciáknál kitört, majd sietve a napóleoni háborúkba torkollott a forradalom. A háborúban álló birodalmak általában szorosabban fogják a gyarmataikat is, úgyhogy az ír hazafiak rögtön érezték, hogy itt az ideje lázadni egy jót; az 1798-as felkelés után pedig az épp vadul háborúzó angolok már csak a mihez tartás végett is lendületesen szájon törölték első és legkedvesebb gyarmatukat, elvették tőlük az önrendelkezés utolsó morzsáit is, és 1801-ben kihirdették az uniót a két királyság között. A karizmatikus ír igazsághirdetők úgy érezték, hogy népük felemelkedésének útjába már csak egyetlen egy akadály áll - az ír nyelv maga. Az 1820-as évek végén a meghatározó ír társadalmi osztályok elkezdtek egy, a mi nyelvújításunkkal homlokegyenest ellenkező folyamatot: az ír nyelv tudatos kiszorítását. Nem tudom, miért. Nem értem, miért. Igaz, hogy Walesben akkor már évszázadok óta vacakoltak a helyi nyelv kiirtásával, de ott legalább nem a walesiek emelték a legmagasabbra a nyelvpusztítás zászlaját (és a sors fintora, hogy épp egy angol királyi rendelet mentette meg a walesi nyelvet; sok szempontból az, hogy a reformáció során lefordították a Bibliát, és onnantól kezdve a helyiek az anyanyelvükön hallhatták az istentiszteletet, ellensúlyozta azt is, hogy az iskolában büntetés járt azért, ha a gyerekek egymás között nem angolul beszéltek). Mire aztán a derék írek észbe kaptak, már csak pár dél-keleti tanyán és néhány madárpiszokba fulladt sziklaszirten beszélt gaelül három halász és két juhász, fejenkét kilencven évesek - innen pedig elég nehéz rehabilitálni egy nyelvet. Nem is sikerült nekik az elmúlt 120 évben. Azóta is a legtöbb ír nyelvi skizofréniában szenved, mert nem az anyanyelvét beszéli, illetve az anyanyelvét nem beszéli, és hiába kapják dögivel az irodalmi Nobelt, azért azon sem Yeats, sem Beckett, sem bármelyik más nagy költő-író óriásuk nem tette túl magát, hogy nem beszélt gaelül. Hogy elvették tőlük a nyelvüket.

És a tetejébe ők maguk.

De ha továbbra is ilyen hosszú eszmefuttatásokat ütök össze a normális "ma húsleves volt, és citromos hal paradicsomos-olajbogyós mártással" naplóbejegyzések helyett, akkor lassan félkötetnyi Shelley verseket is kitűzhetek oldalra, igaz, azok rosszak, szóval minek.