a legszebb bók

két ünnep között

Ez az az időszak, amikor még a nyúl is töltött káposztát reggelizik.

Aztán ül a gép előtt, és vigyorog, mint a vakablak, mert ez itt mind zseniális, hogy mire képes a Photoshop és az elme, ha egymásra talál. Átszabott könyvborítók: külön kedvencem George R. R. Martintól a Knights Who Say "Fuck" , Mercedes Lackey My Little Pony Goes To War -ja, és persze Robert Jordan és a Characters Show Up  (Sequel to the Nr. 1 New York Times bestseller "More Subplots" , lapátol rá még egyet). Vannak karácsonyi zombik is, azt hiszem, többé nem tudok ugyanazzal a gyermeki ártatlansággal tekinteni az angolszászoknál rendszeresített karácsonyi harisnyákra, de legalább mind tudjuk, Droidzombi mit kér jövő karácsonyra (agyat). Azért ne feledkezzünk el az őrült tudósok kinevelését megcélzó képességfejlesztő játékról sem, szerintem Brainoiz csak azért lett bölcsész, mert az ő idejében nem volt még ilyen.

Idővel kimentem a hidegbe, és ittunk ellene Viddel forralt bort, bár szerencsére azért a kocsmában fűtöttek is, nem csak mi magunkat alkohollal, és még karácsonyfa is állt az asztalunk mellett, teljesen átélhettük, hogy tél van, legfeljebb a cipőnkről hiányzott a környezetbarát sófolt. Megbeszéltük a világ nagyon fontos dolgait, de erről csak annyit, hogy volt benne spárga, és az tényleg a világ nagyon fontos dolga, köztudomású, ugye.

Később hirtelen felindulásból vettem egy lila kardigánt, és nem vettem egy zöld ruhát, bár olyan dekoltázst varázsolt, hogy magam is zavarba jöttem tőle. Sajnos a pocakomat is legalább ilyen hatékonyan kihangsúlyozta, és nem, ebben nem értek egyet a tervezőjével.

Mostanában nem valami érdekes az életem.

ezzel is megvolnánk

Ilyen izgalmak történtek: eltelt a karácsony, anélkül, hogy súlyosan bántalmaztuk volna egymást, de többször kis híján belepusztultam, hogy annyit kellett enni. Hát még inni. Volt olyan ebéd, ami után konkrétan még másnap reggel is rosszul voltam, de ott azért tényleg a két dupla Jack Daniels volt a beugró.

Rengeteget találkoztam a családdal, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, kopasz babákkal (utóbbi halk "kéem, kéem"  sipákolással vetődött az olajbogyókra, járni még nem tud, de ízlése már van) és kerekfejű macskákkal (a radiátor mögött lapult, akkor is úgy kellett kiráncigálni, amikor feljebb csavartuk a fűtést - ha rajta múlik, az önként sült, bundás macska lett volna az ebéd), hihetetlen, hát egyre öregebbek vagyunk, és sajnos ez egyre inkább látszik is.

Kaptam ajándékokat, részint saját magamtól, épp december 23.-án érkezett meg egy csomag, teli vicces dolgokkal, és akkor annak örültem. De azért kaptam másoktól is mindenfélét, még sajtos húst és töltött káposztát is, és bejglit, bort, házipálinkát; úgy látom, az emberek kezdenek ráébredni, hogy én nem valami éteri lény vagyok, hanem egy igazi haspók.

Jártunk moziban, és megnéztük a Valami Amerika 2 -t, meglepően teljesen jó volt, sőt, kifejezetten tetszett, nevetni is lehetett rajta, ami azért magyar vígjátéknál meglepő. Ahogy Mac- és mozifüggő tettestársam megjegyezte, "végre egy magyar film, ami miatt egy másodpercig sem szégyelltem magam" , és azért itt volt már az ideje. Az elkövetkezendő magyar filmtermést felvonultató előzetes-csokor sajnos nem volt túl biztató, de csodát még én sem vártam, már ez a lassú javulás is megnyugtató.

Elolvastam a kis Harry Potter kísérő-mesekönyvet, egészen pontosan annyi idő kellett hozzá, amíg a karácsonyi tömegközlekedésben az Eurocentertől a Mechwart ligetig értem, és ez még a karácsonyi tömegközlekedésben sem olyan sok. Közben végig azon gondolkoztam, hogy Rowling csak ennyire megutálta a végére az öreg Dumbledore professzort, hogy ilyen kommentárokat írt a nevében a mesékhez, vagy neki magának sem tűnt föl, mennyire tenyérbe mászó dolgokat kapart oda. Az öt mese amúgy tényleg meseszerű, kellemesen felépített darab, bár lehet, hogy ezt a bőrt már nem kellett volna lehúzni a sorozatról.

A mongolmániám, de lehet, hogy a keresztesek kapcsán apám feleltetett mameluk szultánokról, és a fejét csóválva mondta, hogy nem elég, ha azt tudom, hogy az első pár sikeresebb darab még a Fekete-tenger mellékéről elhurcolt rabszolgaként kezdte a pályáját, de azt is, hogy ezek ám kunok voltak, és ezt érdemes ám megjegyeznem, mert az ő anyja révén a mi őseink is. Mármint nem a Fekete-tenger mellékéről elhurcolt rabszolgák voltak, hanem kunok. Szóval Bajbarsz (akiről egyébként azt az érdekességet is megtudtam még az endless-karácsonyon, hogy a neve annyit tesz, mint Hiúz, és már ez is nagyon tetszett) ősei meg az enyémek egykor együtt erjesztették a kancatejet, ez azért lenyűgöző, de most őszintén, tényleg. Az a jó ebben a Kárpát-medencében, hogy az ember gyökerei általában nem csak teljes Eurázsiát hálózzák be, de még a Földközi tenger vidékére is kiterjednek, én bárhová megyek, rokonok közt érezhetem magam.

Na jó, az írek csak lelki rokonok, de azt Yeats ajánlotta meg nekünk, magyaroknak, úgyhogy nem is illene visszautasítani (és akkor még a sörről szó sem volt).

Jól van, látom, megártott a sok halászlé és töltött káposzta, a vörösborról nem is beszélve, az elmúlt hét teljesítményére már tengerjáró gőzöst lehetett volna bocsátani; de majd lesz ez még így sem. Addig is, süt a nap, hideg van, és ebből legalább az egyiknek örülök.

hát boldogat

(ez régi is, meg nem is olyan jó, de most egy ilyen év volt, jó?)

emberek közt jártam

Mert volt endless.hu találkozó, és elmentem ügyesen. Beszélgettünk könyvekről és filmekről, mert azt illett, és kung furól, mert az érdekelt, és ittunk forralt bort, mert az meg jó. Utána hazafelé ettünk Big Mac-et éjfélkor, egyébként nekem nem is hazafelé volt, mert én még onnan mentem inni bölényfüves lengyel specialitást, és jó volt, bár odafelé menet az éjszakai buszon rájöttem, hogy én tényleg nem vagyok életképes, már attól eltekintve sem, hogy időnként súlyosan keresztülesek a saját lábamon. De erre például jó gyógyír a bölényfüves lengyel specialitás, ajánlom mindenkinek lelki megrázkódtatás esetén.

Aztán meglátogattam Brainoizt is, aki törött lábbal nyűglődik, de adott nekem The Graveyard Book -ot, én pedig vittem neki cserébe óramű-világegyetemet (Jay Lake: Mainspring ), remélem, az majd jobb kedvre deríti egy kicsit. Nobody Owens története amúgy tetszett, aranyos ötlet, hogy mi lett volna, ha Maugli nem a dzsungelbe téved be egy tigris elől, hanem egy elhagyatott, brit temetőbe egy a titkos ezermester-szövetség pszichopata orgyilkosa elől, és ennek megfelelően farkasok helyett (élő)holtak nevelik fel (hősünk ennek megfelelően több évszázad modorában tud bemutatkozni és társalogni, a malacokról viszont semmit sem sejt). Itt-ott túl erősnek éreztem a két könyv közti párhuzamot, egész elemeket nem tudom, mennyire kellett tényleg átemelni, de azért összességében bájos történet (bár őszintén, de most tényleg, hogy hiányozhat valakinek Glasgow?).

filmek és előzetesek

Jártam moziban is, és először furcsa volt, hogy moziba megyek, és mégsem a Mongol -t nézem meg, azt hiszem, mongolmániás kezdek lenni, de aztán megbékéltem a ténnyel. Persze ehhez az is kellett, hogy olyan kis aranyos marhaságot nézzek helyette, mint az Alkonyat ; fél perc után sikerült megint tizenhét évesnek éreznem magam, és őszintén sajnáltam, hogy másnap nem a fizikadolgozat miatt kell aggódnom, és még a menza veszedelmeinek sem tesznek ki. Jó, persze a mi osztályunkba nem jártak sármos vámpírfiúk, de azért ez engem már akkoriban sem zavart, a nemvámpír fiúknak voltak olyan előnyei, hogy a zenei fejlődésük nem akadt meg Debussy-nél, hanem kiválóan lehetett velük Mr. Bungle-re ugrálni a Rockoko-ban. Ez történelmi tény, hogy volt ilyen, és tizenhét éves akarok lenni újra, vagy esetleg tizennyolc. Netán sármos vámpírfiókkal járni, akár akkor is, ha a zenei fejlődésük megakadt Debussy-nél, az ember idővel alább adja, lassan már azt sem várom el másoktól, hogy igazolják, hogy 1993-ban Mr. Bungle-t hallgattak, azért hová lesz már így a világ, szörnyű. Nemsokára már az "Az Örökkévalóság arcai: Anathema felállások, kezdetektől napjainkig" és az "Ismeri-e Ön a teljes Jerry Cantrell életművet?"  feleletválasztós teszteket sem töltetem ki másokkal, mielőtt hajlandó lennék egy légtérben sörözni velük, ah, megalkuvó lettem, de tényleg.

Az Alkonyat  tehát egyetlen jókora cukorfalat (felnőtt férfiaknak nem ajánlanám ugyan nyugodt szívvel, csak ha annak idején titokban Beverly Hills 90210  rajongók voltak; a többiek inkább nézzenek valamit, amiben Jason Statham túlturbózott autókból kiesve seggeket rúg szét, és közben néz egyre kopaszabban és szigorúan), és napokig mosolyogtam tőle.

Aztán láttam a Nők  című lanyhaságot, amivel az a helyzet, hogy a moziban jó volt a fűtés, és legalább sosem fogom úgy érezni, hogy valamiből kimaradtam, amiért nem néztem meg ezt a filmet - egyébként azok sem maradnak ki semmiből, akik nem  nézik meg, de komolyan. Egy pillanatig sem éreztem a vészesen rossz filmekre jellemző, klausztrofób "jaaaaj, most-mind-meghalunk" -ot, de azért semmilyen szempontból nem lehetne jónak mondani. Néhol szinte már a középszerűséget is eléri, de azért azt csak néhol, többségében inkább gyenge. A problémák egy részét leelemezhetném, de annyit nem ér meg - talán elég az is, hogy a filmben van  tamponégetős jelenet, és hogy messze nem ez a mélypont.

Kitérnék viszont gy trailerre, ami zsigeri reakciókat váltott ki többekből; az Ausztrália  sikeresen elérte, hogy már a puszta plakátja láttán heves pánikrohamokkal küzdjek. A trailer első tíz másodperce után rám szakadt a nagy "jaaaaj, most-mind-meghalunk" , pedig amúgy a másfél perces ajánlókat még a magyar művészfilmekből is elviselem, de hát ez rémítő. Mint D. találóan megjegyezte, olyan, mintha az Elfújta a szél  paródiája akarna lenni, de egyébként annál sokkal rosszabb (Nicole Kidman pedig már szabályosan ijesztő, olyan természetellenes, komolyan, egy megcsócsált Barbie baba is jobban hasonlít egy eleven nőre), nagyjából mindennél sokkal rosszabb. Még árva bennszülött kislányt is befogadnak és elvesztenek, szerintem aranyos kiskutya is lesz benne valahol, csak azt a következő trailerre tartogatják, hátha akkor már tényleg kifutok a moziból vagy nyakon hányom az előttem ülőt. (És még a gonosz japánok is bombázzák benne szegény ausztrálokat, és akkor eszembe jutott a legenda arról, hogy a II. világháborúban a sósvízi krokodilok akadályozták meg a japán partraszállást, és mennyivel értelmesebb lett volna arról filmet forgatni már. De tényleg. Hogy a krokodilok megették az ellenséges haderőt. Az már legalább valami, egyéni meg érdekes. (Az észak-ausztrál sós mocsarakban lakó krokodilokból amúgy ki is nézem, hogy egész flottákat lenyelnek; ha jól emlékszem, az átlag példány 5-8 méter, szárazföldön akár 60 km/h-val teper, szóval kizárólag az használ ellene, ha az ember időben talál egy akkora fát, amit nem dönt ki mintegy mellesleg, mert véletlenül nekiment. Ilyen viszont nem sok nő a környéken.)) Szóval remélem, hamar bemutatják már, és nem kell minden más előtt is ennek az ijesztő előzetesét néznem.

vers nélkül

Jud kapta, születésnapjára, meglepetésnek, Woof megrendelésében, az én kivitelezésemben.

amit a múltkor kifelejtettem

• Még két hete megnéztem Droidzombit, amint Körmagyar , és társulatilag jók voltak, bár a magyar dráma továbbra sem győzött meg.


• Beszoktam egy plázakönyvesboltba, mert van oolong teájuk, marcipános süteményük, érdekes kávéik, és olyan köynveket lehet olvasni mindeközben, amit megvenni azért túlzás volna.


• Több sört ittam a kelleténél, és még több whiskyt, és embereket győzködtem skót költészetről, úgy tűnt, egész sikeresen.


• Láttam a nagyszülői receptkönyvet, telis-tele a dédszüleim kézírásával lejegyzett receptekkel, és lejegyeztem a saját kézírásommal a családi titkos beigli receptet.


• A paradicsom már megint virágzik, igen, ez még ugyanaz a paradicsom, lassan öt éves, döbbenetes, de remélem, legalább még egyszer ennyi időt kibír velem.


• Senki nem kap tőlem semmit sem karácsonyra idén, mert antiszociális vagyok, de annyira azért nem, hogy mindenkinek falinaptárt vegyek.

vettem könyveket, és.

Olyan hihetlen dolgok történnek, mint hogy valami borzalmasan sok pénzt költöttem könyvekre, de tényleg, olyan borzalmasan sokat, hogy az... borzalmasan sok. Végre megvettem a Farkastotem  című kínai remeket, amivel tavasz óta szemezek, és tettem mellé egy másik kínait is, mert valamikor az a meggyőződésem alakult ki, hogy magyarul csak olyan könyvet olvasok el, amit nem angolból fordítottak, mert azt inkább eredetiben, és ez a legtöbb kínai könyvre igaz, hogy nem angolból fordították őket. Hála a jó Istennek. Ez az elhatározás kizárólag azért előnyös, mert amúgy túlnyomó részt az angolul író szerzők érdekelnek (nem tehetek róla, csőlátó szakbarbár vagyok, de legalább kevesebb könyvet veszek); szóval ezért, és mert sokszor az angol eredetit szállítási díjjal együtt olcsóbb megrendelni az Amazonról, mint megvenni magyarul; és még valami szörnyű fordító förtelmes munkájának sem teszem ki magam, ezek a fordítók, ezek mind szörnyűek, és förtelmesen dolgoznak, az utolsó szálig. Aztán természetesen ezt az elhatározást azonnal meg is szegtem, nem tehetek róla, megláttam, hogy William Wharton, és nem tudtam neki ellenállni - és tényleg rettentően tetszett, szóval ha majd egyszer én is ilyen könyveket tudok írni, akkor esetleg az sem zavar, ha én is csak negyvenkilenc évesen adom ki az elsőt. Aztán vettem kínai szerzőt angolul is, de hát ez a Xiaolu Gou képes volt úgy írni, és azt mondja: A concise Chinese-English dictionary for lovers ; igazán aranyos, és különösen az elején, amikor a sivatagi városka cipőgyárából elszabadult, huszonhárom éves kínai hősnőnk még csak ismerkedik Londonnal és az angol nyelv furcsaságaival, még vicces is. Aztán kizárólag Isolde hatására vettem Paul Austert, a teljes New York trilógiát egy vékonyka kötetben (de azt a betűméretet! ...azt a szemüvegeseken kívül mindenki nyilván gyűlöli), bár jó kérdés, hogy mikor olvasom el, most megint abban a korszakomban vagyok, amikor a világon nem akarok soha-de-semmi mást, csak egzotikus tájakon játszódó fantasztikus, de legalábbis történelmi filmeket nézni.

Például komolyan gondolkozom rajta, hogy én azért megint megnézem a Mongol -t, elvégre a végtelen mongol (kazah; ez szinte jobb, én kazah mesegyűjteményeken nőttem föl, sokáig nem is tudtam, hogy az aula az nem az a hely, ahol a kazah családok összegyűlnek, és a fiatal legények megkéselik egymást) szóval sztyeppék mennyivel szebbek már, mint a Bécsi út felém eső szakasza, még pacik is vannak rajtuk, és azok meg mennyivel szebbek már, mint a sok leharcolt kisautó itt a parkolóban, és egyébként az a sok bajszos-fonatos mongol (na jó, japán és kínai és akit még találtak és  mongol), az is mind egy szálig szebb, mint a városban hemzsegő átlag szalonnatarkójú (és ezzel kb. a Mariana-árok magasságába tettem a lécet).

Aztán volt olyan is, hogy a múltkor néztem olcsó DVD-n beszerzett tévéfilm-kategóriájú, izé, tévéfilmet (a hátsó borítóján elhagyatott léckapu sötétlik a viharos lápon, hah, még szép, hogy mind a 199.- forintot kiadtam érte ... aztán meg a kilencvenes években játszódó, amerikai családi dráma; hát EZ dráma, de komolyan), és az a kulturális sokk ért, hogy a közepén egy kórházi jelenetben a háttérben egyszer csak felcsendült, hogy "Dr. Blair, Dr. Blair, Dr. J. Hamilton, Dr. J. Hamilton" , és a sikítzozó ujjongás után (hogy de rég nem hallgattam én Operation: Mindcrime -ot, pedig minden alkalom jó alkalom) kutatásokat is végeztem, és az én fülem ugyanannak a hangmintának hallja a kettőt. (Na jó, de én süket vagyok.) A film későbbi, és nem hinném, hogy a lemezre akart utalni, szerintem itt valami nagy amerikánerség van a háttérben, ez volt a kedvenc kultikus kórház-sorozatuk visszatérő eleme, vagy minden amerikai kórházat szövetségi törvények köteleznek egy Player és egy J. Hamilton vezetéknevű orvos alkalmazására, akiket ráadásul kizárólag egymás után, a megszabott sorrendben szabad a hangosbeszélőn szólítani. (Hé. Hallottunk már cifrábbat is.)

(...és kiderült. Egy időben mindenki ugyanazt a hanggyűjteményt használta.)

Az is nagy megkönnyebbülés, hogy egy ideig most megint nem kell azzal vacakolnom, hogy utálok otthon rajzolni, az A3-as mappám viszont egy táskába sem fér bele, a táskán kívül minden másba beleesik az eső, és az mostanában volt épp elég, a reklámszatyor maga a megtestesült szentségtelenség, az egyetlen, megfelelő méretű vászonalkalmatossággal viszont annyira... bölcsésznek  érzem magam. Megöltem két tollat és a jobb kezemet, nem alkalmas ám az arra, hogy sokáig tollat fogjon - persze csak olyasmit rajzolok, amihez sokáig kell tollat fognia - és egyébként mérhetetlenül gyűlölöm a világot, mert a tollakból mindig csak akkor folyik a tinta, ha a különösen finom részletekhez érek, amúgy csak kapirgálom a papírt, szinte kilyukad, de azok alapján, amennyi nyomot hagyok, legfeljebb csak metszet lehetne. De büszke vagyok ám magamra, mint az állat, ez azt jelenti, hogy idén 4 azaz négy darab rajzot fejeztem be (a naptárra nézve ez már nem is nagyon változik), és csak három nagyobb szabású vázlatot hagytam félbe. (Bár esküszöm, lesz még egyszer belőlük Mucha stílusú Bellis Coldwine, hideg zúzódásszín fogaskerekekből font glóriával!!! Az a baj, hogy terveztem mellé egy Uther Doult is, és szegénynek már a ceruzavázlaton nagyon furcsa szögben áll a nyaka. Gondoltam, azt mondom rá, ez ilyen nemes-cromlechi sajátosság, de aztán rájöttem, hogy a ruhájával is gondban vagyok, és az egész nyomorult The Scar / Armada   stáblistáján ő az egyetlen szereplő, akiről garantáltan nem érdemes aktot rajzolni.)

Aztán szembesültem egy kellemes, ám megfizethető rosé borral is, Ostoros egri merlot - pinot noir cuvée, 2007, ilyen-olyan díjnyertes, tényleg málna utóíze van, kell venni belőle még pár palackkal (csak azt a gumidugót tudnám feledni - és kihúzni!!! - old school italozó vagyok, a bor kategóriájú borban a dugó legyen parafa), és rájöttem, hogy de hát én szeretem a chardonnay-t is, de még mennyire. (Hozzátenném sietve, hogy én a borhoz annyira értek, hogy ízlik/nemízlik, azt, hogy ezen felül jó, és mennyire, tannin-gömbölyűsavak-mélylélegzet, azt már mind rábízom másra.) Mindezt leginkább azért, mert mostanában a legtöbbször valami (cukkinivel és/vagy spárgával dúsított) penne arrabiata változatot ebédelek éktelen adag csípősségekkel és egy pohárka borral. Átképzem magam mediterrán életművésszé, és működik; ilyen ebédek mellett az ember tényleg akar még vagy hatvan-hetven évet élni. Elvégre akkor még úgy huszonkét-huszonhatezerszer kiélvezheti, ahogy a fokhagyma, a paradicsom, a csípős paprika (a legtöbb, ember által elképzelhető elosztásban tökéletes) harmóniáját szabályosan transzcendálja a bor üdesége (ez annyira rossz volt, ezt le kellett így írnom). És ez elég bármihez. Borban az igazság - bár az is lehet, hogy fokhagymában, csípős paprikában, vagy paradicsomszószban, nem tudom, a durumtésztára azért nem gyanakszom átütően.

Na jó, mielőtt a gyógyszereimre is kitérnék, inkább abbahagyom.

mongol

Érdemes megnézni. Nekem például csak egyetlen egy kifogásom van vele kapcsolatban, mégpedig az, hogy már csak műfajilag sem lehet úgy alakítani a folytatást, hogy Jet Li valahogy feltűnjön benne. Pedig akkor ez lenne a Tökéletes Film, már ami engem illet.

amiben a szerzőnek kételyei támadnak(de aztán úgy rájön, hogy szereti a mirelit meggyet)

Néha az az érzésem, hogy ezt itt csak a saját szórakoztatásomra írom, illetve azért, hogy időnként felbukkanjon valaki, aki aztán prófétai modorban kioktat, hogy az élet szép, akkor is; pedig én egy szóval sem mondtam, hogy csúnya, legfeljebb, hogy néha olyan... érdekes.

A múltkor például annyira lenyűgözött egy bor címkéje, hogy egy teljes polccal elnéztem az árát, és most van egy üveg rohadt drága szekszárdi vörösborom, és szégyelleni fogom meginni, mert aznap biztos úgysem leszek cuvée-hangulatban, és ennyi pénzből akár whiskey-t is vehettem volna, az sokkal tovább tart, és mindig értékelem. De most legalább van igazi, mitikus borítóm, szarvassá változó fiú és ami még (nem feltétlenül) kell, majd Bran hallgatása közben, hátborzongató ír legendákon borongva kortyolgatom el. (Srakker üzemmód kikapcsol.) (Különben is, ír legendákhoz bor; a gondolatra is öngyilkos lett a Jameson-os üveg.)

Aztán eszembe jutott az is, hogy nyáron csak ígérgettem a fehér kamaszpárducos rajzot, de ide sosem tettem föl - persze aki akár az art.rpg.hu sarkomat, akár a deviáns kórlapomat figyelemmel kíséri, az már orrvérzésig csodálhatta, de hátha a többiek.

Egyébként épp rajzolok megint, és a múltkor véletlenszerű rajongókat gyűjtöttem magamnak a McCaféban, ahol egy nagyohabos nagyoncsokis kávészerűség fölött elmélkedve rajzoltam, majd kis híján beleestem a bögrémbe a hátam mögött harsanó, heves "oh my god that's so cool" -ra; egy csapat Kecskeméten tanuló amerikai, ausztrál és ír lány volt az, annyira fellelkesültek, hogy még a Vörösmarty téren szerzett kézműves ajándékaikat is megmutogatták. Aranyosak voltak. De azért komolyan, hogy lehetnek az emberek olyan... ...fiatalok (olyan fejenként 21 és 25 közöttiek)?

Később elmentem moziba, és megnéztem az Égető bizonyíték -ot, és végül is tetszett (leszámítva, hogy az utolsó húsz percben elkezdett fájni a bölcsességfogam, és attól még sosem volt jó kedvem). Előző nap láttam a Vicky Cristina Barcelona -t, na, hát az amúgy jobb volt (és még Fontos Dolgokra is rájöttem tőle).

És mostanában mindig esik az eső, különösen, amikor nem örülök neki. Bár nagyon ritkán örülök neki, úgyhogy végül is nem igazíthatja épp ehhez...

elmaradások és ami még az eszembe jut

Még azt sem meséltem, hogy pár hete (múlik ám az idő) visszamentem az erdőbe, hogy őszi fényben is lekapjam a kidőlt-bedőlt fákat. Persze mire sikerült elszabadulnom a munkától egy hosszabb sétányira, már egy levél sem maradt, de legalább a napsütés utolját sikerült elkapnom.

(a halott fa még mindig nem esett le; ez már az öreg skótnak is sok lenne)

Kiváló nyugdíjas néni is felszedett, komolyan mondom, félelmetesen ezek az öregek. Nem mert egyedül felsétálni az Árpád kilátóhoz, úgyhogy addig elegyedett velem szóba (miközben épp már hazafelé menet, egy fatönkön ülve nyakaltam a hideg ellen rendszeresített aszútörkölyt), amíg fel nem kísértem újra a hegy tetejére - én, mint megbízható személy. Annyira súlyosan nyomta, hogy már gyanakodtam, igazából valamiféle mesebeli szörnyeteg, és mindent megtettem, hogy az ő nem létező sebességével is kiérjünk az erdőből napszállta előtt. Szerintem ha nem sikerült volna, akkor hirtelen Grendel anyjává változik (nem, nem az Angelina Jolie féle változatra gondoltam, bár konkrétan engem az sem vonz) és megvacsorál. Így csak meghívott süteményezni, és hogy ismerkedjek meg a férjével és a gyermekeivel, de ez már annyira szürreális volt, hogy még én is visszautasítottam. Elkérte a telefonszámomat, hogy sétáljunk néha együtt, de ez is csak egy ilyen egyalkonyatos kapcsolat volt, soha többé nem jelentkezett, már a nénikben sem lehet bízni, szörnyű ez.

(Ó, igen, és a kilátóban találtunk igazi kóbor kölyökmacskát. Képünkön látható, hogy a cirmos a legbiztosabb rejtőszín téli erdőben.)

Előkerült közben egy alsó tagozatos osztálytársam, döbbenetes, tizennégy év elteltével felismert, pedig azóta rengeteget változtam, például kevesebb embert verek meg. (Igaz, a múltkor felpofoztam egy teljesen ártatlan, ráadásul borzasztó jóindulatú ismerősömet, azóta sem tudok mit kezdeni a ténnyel.) És emlékezett életem egyik alapvető traumájára, pedig már kezdtem azt hinni, hogy csak én találtam ki - de ezek szerint tényleg megtörtént, hogy gyorsabban olvastam az osztályfőnökünknél, aki ezt nem akarta elhinni, és kiültetett a katedrához, hogy legyek én a tanár. Pedig már nyolc évesen sem volt bennem pedagógusi elhivatottság. Azt hiszem, azóta vagyok hajlamos kórosan félrebecsülni az eredményeimet, egy életre megtanultam, hogy nem jó kilógni a normából (pedig igen).

Megnéztem az Ananász Expressz -t, sírva röhögtem rajta (persze az én romantikus lelkemnek James Franco akkor is vonzóbb Trisztánként, mint zsíros hajú, félidióta marihuána-dílerként; bár a kora-középkori cornwalli héroszok személyes higiéniája nyilván még a zsíros hajú, félidióta marihuána-dílerekénél is rosszabb volt, hogy a halálozási rátájukat ne is említsem) (innen is látszik, hogy a nők romantikus lelke általában egy barom). De ezek teljesen hülyék. Búskomorság ellen tökéletes, és ráadásul még legális is, a címben emlegetett kannabisz-származékkal ellentétben.

most pihenek

És akkor most alszom. És akkor most alszom, és barátokkal találkozom, és nem csinálok semmit. Rajzolok.

Persze a következő határidő már az ajtóban toporog, de nem ijesztő, csak közeli. Ha már jó mameluk szultán nem lennék (hogy mennyi ideig tartott kitakarítani az utolsó kereszteseket Akkonból, az döbbenetes), legalább majd a nekem kiutalt töredéksárkányt ügyesen idomítom. Remélhetőleg.

És egyébként voltam kicsit (nagyon) pszichopata is az elmúlt időben, rettenetes, épp (és kicsit ezért) telefon- és sms-fóbiám van (ilyenkor ezeket csak fogadom), láttam Wayne Hussey-t üvegből borozva akusztikusan koncertezni, és szeretem a hangját ennyi sok évtized The Mission rajongás után is (csak az a gonosz mód Luxemburgba költözött mozi- és Macmániás hiányzott), és más nagyon nincs. Csak hideg. És eső.

írnék most az írekről

és arról, hogy amikor hihetetlen mértékű szerencsétlenkedés után beértem az egykori E-klubba, és épp színre lépett az Eluveitie, és olyan kis aranyos, mulatós ír zenét játszanak sok villanygitárral (és olykor három síppal-furulyával-fuvolával, márpedig az én fülem a szintén fúvósnehéz Brannal tanulta meg az ír zenét), hogy örültem nekik; és akkor egyszer csak mondták, hogy ez a turné utolsó állomása, és most meglepetést következik, fogadjuk szívesen Simont a Primordialból

és szívesen fogadtuk

és kissé elfogódottan, de elénekelte nekünk a Spancil Hill -t, amint én utoljára nagy sikerrel a nagybátyáimnak énekeltem a szeptember végi éjszakában, és hosszú ideje szinte minden nap azzal alszom el

és a harmadik versszaknál előténfergett Alan is, és akkor a közönség nagyon ordított, és onnantól fogva ketten énekeltek

és akkor csak álltam fülig vigyorral, de azóta ahányszor eszembe jut, elsírom magam, olyan közel volt valami tökéleteshez.

Aztán a Primordial koncert valami fantasztikus volt. Második sorba kerültem, ott ugráltak az orrom előtt ezek a színpadon, Alan többször is ránk csöpögött (nem hinném, hogy annyira izzadt, szerintem vizet öntött magára), sőt, egyszer valamiért az a zseniális ötlete volt, hogy most itt dől bele a tömegbe, ahol már a termetesebbek közé tartoztam. Nem nagyon bírtuk megtartani, az az igazság. De most már legalább megfoghattam a bal veséjét, ah, ó, jaj, hát, bevallom, azért már rögtön utána is mostam kezet.

A The Coffin Ships -re felhívta a hegedűs lányt az Eluveitie-ből és a hegedűs fiút a Manegramból, úgyhogy láthattunk olyat, amit senki még soha, és ezután sem fog, de most csak majdnem sírta el magát, közben azért néha még nevetett is. A turné utolsó állomásaként ugyanis az összes többi együttes tagja fel-felkalandozott a színpadra, voltak, akik szemeteszsákokba csomagolva dülöngéltek, mások csak beugráltak, énekeltek, rohangáltak, lelkesítettek. Bár szerintem nehéz lett volna lelkesebbnek lennünk. Azt hiszem, jó, hogy nálunk ért véget a turné egy ilyen közönséggel, aki őket akarta, és csak őket.

mert lusta vagyok begépelni, legfeljebb nem tudja meg senki, soha

Címzés és megszólítás nélküli levél, csak a bátraknak ajánlom, mert olyan rettenetes dolgokat lehet belőle megtudni, mint hogy (az első kedvenc kolléganőm épp akkor tanult grafológiát, és tőlem is használt mintát a szakdolgozatához, szóval én már csak tudom):

1. a vonat ráz
   
2. a kézírásom amúgy is ronda
   
3. nagyon fegyelmezett vagyok
   
4. a magyar vonat sokkal jobban ráz
   
5. még mindig vannak enyhe optimista tendenciáim
   
6. de már nem vagyok olyan nagylelkű
   
7. például a földön talált gazdátlan NMA pólót is megtartottam
   

Igen, és a vers is a levélbe van beékelve. Ezúttal nyúl nélkül, pirossal, olvashatatlanul.

a szokásos, rajzokkal

Úgy látszik, ez a hét a szabadtéri tánc hete volt, ezúttal a járókelők legnagyobb örömére Insane télikabátban, hátizsákkal próbált megtanítani tangózni a kivilágított Mária Valéria híd kellős közepén; akkor már túl voltunk a sült tarja - párolt káposzta - knédli menün, természetesen sörrel bőségesen meglocsolva. Az esztergom-párkányi villámkirándulás somlóival és vonatjeggyel együtt került annyiba, mint egy hasonló ebéd a székesfővárosban, de sokkal mulatságosabb volt.

Kezdem magam kialudni, rengeteget beszélek, voltam sörözni két nap alatt három társasággal, közben még egy magyar metal-dark-gótikumot is megtekinthettem, nem is volt rossz, ha két embernél többet ismertem volna a meglehetősen népes közönségből, talán még ugrálok is. Ehelyett inkább eszembe jutott, amikor A. és D. annak idején fél órán át röhögtek rajtam a Szigeten, és sietve elindultam haza, mert mostanában nem mindig szeretek egy kerületben lenni a gondolataimmal.

Ha már így kiújultak mindenféle lelki problémáim, és szörnyű dilemmák elé állítottam magam, még a Rider-Waite tarot-t is előhalásztam a legzordabb téli időre félretett, kényelmetlen, de vastag zoknijaim alól. Pedig az már komoly. Hihetetlen értelmetlen dolgokat sikerült kiraknom - építettem volna inkább várat, vagy benzinkutat, mintha Lego lenne! - de legalább eszembe jutott, hogy W. B. Yeats; innentől csak egy lépés volt Dylan Thomas, és akkor már el is mentem moziba, hogy megnézzem, filmen milyen.

Mint várható volt, A szerelem határaiban  jeles költőnk igazi, ütnivaló szörnyeteg, de valószínűleg a valóságban is az volt - hiába, ha az ember fogyasztása évtizedeken át nem megy napi egy üveg whisky alá, megesik, hogy igazi, ütnivaló szörnyeteg lesz. Tetszett, ahogy beépítették a filmbe harminc legközismertebb versét (én csak közepes Dylan Thomas mániában szenvedek, de még a Love in the Asylum -bant is felismertem, hah), a színészekkel is elégedett voltam (Cillian Murphy, ugye? Ugye? És bár sokan nem osztják ezt a véleményemet, de Keira Knightley olyan kis bájos. Akkor is, ha az egész filmiparban csak Nicole Kidman deltásabb nála. A férfi színészeket is beleértve). A film amúgy nyomasztó, hol a bombák esnek benne, hol az eső, a legvidámabb az egészben, amikor egy pillanatra felfedezhető egy teljes Suggs (elengedett kézzel felismertem, én oooolyan büszke vagyok magamra! Nem hiába ugráltuk végig tavaly azt a Madness koncertet); igaz, később ráesik egy kristálycsillár, de ez már csak egy ilyen történet.

Viszont eszembe jutott róla a Miss Pettigrew nagy napja , amit még szeptember elején láttam, és a II. világháború előestéjén játszódik Londonban, aranyos, bájos, igazi kis békebeli, romantikus darab. Egyszerű, kedves, van benne Lee Pace, kiváló táplálékkiegészítő nyomasztó, XXI. századi őszi estékre, álmos randevúkra, egy csésze habos kakaó mellé.

A moziból hazafelé aztán véletlenül találkoztam a húgommal - erre ő nagyjából azt mondta, hogy "bandukoltam a kihalt utcán, szembe jött velem valaki, gyanús volt, nagyon gyanús, ránéztem az órámra, mindjárt éjjel egy, ebből rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz az" . (Szóval mindenki, aki nappal szokott látni, téved.)

Úgy döntöttem, hogy régi rajzokkal fogom feltölteni a deviáns rajzszámlámat, úgy látom, 2003 különösen termékeny évem volt, magam sem hittem volna.

És mivel még nem aludtam ki magam teljesen, most csak ennyire vagyok összefüggő, de most már vissza is vetem magam a munkába, úgyhogy ennél jobbat idén már nem lehet várni tőlem. Ezennel over and out, ahogy Búvárzenekar mondaná.

az élők sorába visszatér

...a dolgozók sorából, átmenetileg, ami azt jelenti, hogy a fordít-takarít-fordít-takarít sormintából a pislog-káromkorik-pislog-káromkodik fázisba értem, de most már szeretnék egyszer aludni is, nagyon.

Miután Bajbarszt, minden mamelukok szultánját mérgezett kumisszal kivonták az egyenletből, idővel átvette a szimpatikus rabszolgahadsereg és a helyi birodalom irányítását régi jó bajtársa, Kalavun. Guillaume de Beaujeu templomos nagymester a velenceiek szekerét tolja, és Akkon eleste is vészesen közelg.

Jobb sorsra érdemes hősnőnk, Elwen Nincsvezetékneve az erre nagyjából legalkamatlanabb ember karjaiba menekül ifjúkori szerelme munkamániája miatt (ezen a ponton éreztem némi rokonságot, bár nem vagyok magas, rézfürtű walesi szépség), ifjúkori szerelme munkamániája során arab fűszeresnek álcázza magát, tervek esnek kútba, később emberek is.

Kapcsolódó kutatásaim során megtudtam, hogy az igaz muzulmánnak kötelessége szeretni a szépet, Mohamed kifejezetten fésülködéspárti volt, és Mekkába csak rendes muzulmánok léphetnek be, törvényileg is.

Az alternatív valóságban befejeztem a könyv rám eső részét, rendet raktam a lakásban, az egészségesnél szorosabb viszonyt alakítottam ki a Domestosszal, a baljós nyűgre való ösztöneim továbbra is hibátlannak bizonyultak, volt ujjlevágós családi horror (célszerszám: a bejárati ajtó), közel ép ésszel túléltem első komolyabb szállóvendégemet (földtörténeti korok óta), keringőztem 3/4 részegen egy 4/3 részeg írszármazásúval zavaróan soundtrack-telen éjjeli utcán (majd elmagyaráztam neki, hogy most vissza kellene mennie a norvég bébiszitteréhez, ahelyett, hogy egyenesen a Rákóczi útnak vetné magát), és csináltam egy régi rajzból teljes sor, színezhető mandala-féleséget (teljes méretben nagyon cikkcakkosak a vonalak, de nagyon sokat kellett volna azon gondolkoznom, hogyan oldjam meg, úgyhogy inkább így hagytam - nyomtatáshoz kicsinyítve úgyis eltűnik).

Guy Gavriel Kay: Ysabel

2007-ből előrángatott retrocikkünk örömteli aktualitása, hogy az Ysabel most nyerte meg a 2008-as World Fantasy-díjat. Utazzunk tehát Tapsival a napfényes Provence-ba, ahol Guy Gavriel Kay a bestsellerszerzői hagyományokkal ellentétben nem borospincékbe küldi kamasz hőseit, inkább évezredes kelta viszályokba keveri szegényeket.

Cikk az endless.hu-n.

helyzetjelentés

Ma az egyik szereplő majdnem elszakította a lovát. Aztán inkább a ruháját mégis, de néha tényleg érdekes dolgokat gépelek.

amit a black metalos ismerőseim előtt elhallgatnék

És az utolsó pillanatban az unokatestvéremmel elmentünk James Blunt koncertre, és meg is foghattam volna, az előadóembert és nem az unokatestvéremet, mert ott rohangált át a közönségen mellettünk, de valamikor rájöttem, hogy én csak olyan férfiakat akarok fogdosni, akik viszonozzák ezt az elképzelésemet, (így esett nyáron az is, hogy nem fogtam meg az Isten, izé, Joey Z lábát, pedig többször is majdnem beesett közénk, miközben páros lábbal ugrált, a fejét rázta, és gitározott), tehát nem taperoltam le James kollégát sem, pedig világsztár, és egyébként nagyon jó koncertet adott. És élőben olyan nagyonbrit feje van, hogy azt képen közvetíteni lehetetlen, és én szeretem a briteket, nna! Jó sokat játszott, átrohangált a közönségen, futott egy kört az ülőhelyek között is, három számot a keverő oldalán felemelt zongorán adott elő, mielőtt visszatért volna a színpadra, és a végén szörfölt egy kicsit a zongorája tetején. Volt minden sláger, csendes, ugrálós, új és régi; a No Bravery -vel élőben is meg lehet engem hatni, mert olyan háborút tapasztalt módon háborúellenes, a fények lenyűgözőek voltak, és a végén a konfettieső kellemesen elvonta a közönség figyelmét arról, hogy ezek most itt tényleg levonulnak. Hazafelé aztán az unokatestvérem vett egy plakátot, és a metrón először heves fénykardozásba, majd jóval pajzánabb jelenetekbe bonyolódott mindenféle egyéb plakáttulajdonosokkal; átbicikliztünk az éjszakai Budapesten (én főleg kapaszkodtam és rettegtem), ettünk és ittunk és újra összefutottunk az egyéb plakáttulajdonosokkal; és mivel közben hideg volt, megfáztam.

ostrom, kávé, sör

Az úgy volt, hogy elszégyelltem magam, és megnéztem Brainoiz utazós képeit (amúgy Lir fiai épp visszaváltoznak, nem át; közben szimbolizálják az ír szabadságot és miegymás, és hova tűntek a parkból a kacsák???), és most el akarok menni, és oda, ahol nincs fűtés, esik az eső, és a helybéliek őszinte nosztalgiával emlékeznek vissza azokra a szép napokra, amikor "ezen a szakaszon tízméterenként megverték az embert, ha hosszú haja volt"  (mint például az idézett személynek, akkoriban). Egyébként el akarok menni és oda is, ahol még mindig meleg van, meseszép kisfiúk mérik vizespohárba a fügepálinkát, és nincsenek bekapcsolt számítógépek, de hát igazából lehet, hogy ha a fő gondom az esti berúgás lenne, és nem a napi munka, itthon is egész jól ellennék.

A kilencedik keresztes háborút lezárván nekiláttam kiszorítani a keresztényeket a Szentföldről, ez ugyan legalább három szultánba fog kerülni, majd a boldogtalan végkifejlet, de legalább belefér közbe némi szerelem, és a korántsem szapora gyermekáldás. Remélem, az ostromjelenetek megritkulnak, mert al-Bira kivágta a biztosítékot.

Két lovasroham közben azért szoktak olyanok is történni velem, mint: kávézás, sörözés, mozi. A Hellboy 2  másodszorra kifejezetten kellemes film, és még mindig nagyon gyönyörű, továbbra is tartom, hogy már tizenkét éves koromban is csak azért szerettem a Brost, mert tudtam, hogy Luke Goss egy szép napon még ilyen Nuada herceggé növi majd ki magát.

Egyszer elhagytam a telefonomat, de a személyzet nem tulajdonította el, sőt, mikor visszaértünk a villamosmegállóból, lelkendezve hozták elénk (a Yes kocsma mégis jó hely), máskor pedig csak nem tudom kezelni, mert Nokia (ha nem az lenne, egyszer sem tudnám kezelni, és máskor is elhagynám inkább).

Ezen kívül többször hordtam szoknyát, illetve rövid ruhát, és nagy fülbevalókat is, megálmodtam egy rajzot, amit azóta sincs időm elkezdeni, és aktív kung fu hiányom van, de egyelőre csak fekvőtámaszokkal és nyomelemekkel pótolom (a későbbiekben esetleg bikram jógával, bár tudom, tudom, az nem ugyanaz).

a pálinkával és ásványvízzel folyó kánaán

Közben elutaztam és egészben vissza is értem, megjártam a vidéket, ahol vizespohárnyi pálinkákat töltenek a vendégnek; a takarítónő papírcsónakot és óriáshattyút hajtogat a törülközőkből; ha éppen kék a tenger, akkor nagyon az; és kivétel nélkül mindenki el akar adni valamit a turistáknak, néha épp saját magukat. Láttam szemtelen macskákat, homokszín, félénk kóbor kutyákat, felnyergelt és felnyergeletlen lovakat, világítótornyot és lényegesen több és hangosabb embert, mint amennyit az én remete-lelkem elvisel.

(És most már látjátok, hogy a rövid bejegyzések mellé miért nem szoktam verset pakolni, ugye?)

moziünnep

Szóval a Moziünnep keretében láttam (az egyiket többször is; na, melyik lehet az?):

A tiltott királyság

Ami királyság, feltéve, hogy annak nézzük, ami: sok, szép kung fuval töltött látványos mesének. Jackie Chan és Jet Li verekedésén még én is elérzékenyültem, pedig már egy tisztességes tan saot sem tudnék végrehajtani, azt hiszem (repülni pedig fénykoromban sem tudtam). Csodálatos pozőr beállítások és helyszínek vannak benne, és törékeny, babaarcú kung fu hősnők (a boszorka ruhája nekem kell; nem férnék bele, de kell). A főhős mérhetetlenül idegesítő, úgy arcberendezésre, mint szerepe szerint; de Collin Chou ismét bebizonyította, hogy a főgonoszoknak jól áll az erős smink és a húsz kiló arannyal díszített, uszályos, fekete köntös. Nagyon tetszett, hogy az álom/mese részek szinte minden eleme előkerül a valóságban is (az elején Jason azért álmodik a Majomkirállyal, mert egy róla szóló sorozaton aludt el, stb.), és az a rengeteg utalás a különféle kung fu filmek és legendák felé, amiből én valószínűleg csak a felajánlható 1%-ot ismertem fel.

A film kapcsán újra megbizonyosodtam arról is, hogy a szórakozás és a művelődés minden szinten összefügg - és most nem csak arra gondolok, hogy azért itt is elmondták, hogy a víz és a kung fu; valamint hogy a bosszú szerintük sem bölcs dolog - például rájöttem, hogy most akkor el fogom olvasni, legalább félig-meddig a Nyugati utazás címen magyarul is letölthető, középkori kínai regényféleséget. Ha már itt-ott azért utalgattak rá. A Majomkirály - akiről már Szabó Lőrinc is megírta, hogy roppant tiszteletlen alak, és Buddha tenyerét is lepisilte - például mindkettőben központi szerepet játszik (igaz, az eredetiben nem fejtik ki, hogy valójában Jet Li az, aranyszőke majomparókában), és a bamba főhős nevét is innen szedték.

De a lényeg azért az, hogy Jet Li és Jackie Chan nagyon szépen verekednek, és a többiek sem maradnak le olyan sokkal.

A meztelen dobos

A maga módján szórakoztató volt, engem le lehet kötni idétlen glam és emo kópiákkal, backstage-dzsel és zenekarosdival. Bárki, aki látott már életében igazi glam együttest, tudja, hogy pusztán a tagok megjelenésére fel lehet építeni egy teljes vígjátékot - olyan sokkal tovább itt sem mentek, de azért kellemesen vicces filmet hoztak össze. Igaz, hogy egy hét távlatából már nehéz felidézni belőle bármit is, de azért kellemes időtöltés volt.

Delta

Ugyan ezt a filmet láttam utoljára, de nem akarom ilyen mocskos hangulatban zárni a bejegyzést. Évek óta nem láttam ilyen szar filmet. És talán még sosem láttam ilyen önhitten szar filmet. Nagyjából mindent bemutat, amiért a magyar művészfilmet utálni lehet. Nem az a baj, hogy csak mocsári orkok szerepelnek benne, hogy lehangoló, hogy fölöslegesen lassú, hogy nincs története, vagy hogy olyan unalmas, hogy még a kötelező nemi erőszakolós jeleneten is elbóbiskol a néző - erről mind tudom, hogy ez a Művészet, az Elidegenedés és az Angst része. De ez a film közhelyes. A Múmia III. innovatív hozzá képest. Ezen kívül röhejes, hogy a szereplők végig ugyanazt a ruhát viselik - komolyan, mint egy képregényben, ahol azért fontos, hogy a Lány vörösesbarna, rövid bő szoknyát és almazöld blúzt visel, hogy megismerjük hátulról is - pedig amúgy a teregetős jelenetben kiderül, hogy valójában van más holmijuk is.

A vége a legrosszabb, két olyan ordas klisét sikerült egymás mögé hányni, amivel szerintem a II. világháború óta már külön-külön sem zárnak filmet (magányos mentőmellény úszik le a vízen; a főszereplő mocsári teknőse lassan visszabotorkál a nádasba), olyan hatásvadász és elcsépelt. És két ekkora közhelyet egymás után? Reméltem, hogy ilyet legfeljebb hangsúlyos iróniával követ el bárki emberfia - de a film egyik leggusztustalanabb tulajdonsága, hogy olyan komolyan veszi magát, mintha legalábbis... Nem tudom, mintha legalábbis két új Evangéliumot hozott volna el nekünk egyszerre.

A zuhanás

A vetítési helyszínekből is kitűnt, hogy a film a forgalmazók szerint átmenet a közönségfilm és a művészfilm között - most majdnem azt írtam, hogy "nézhető, de a története mégis bonyolultabb egy átlagos faéknél" , de aztán eszembe jutott a Miss Pettigrew nagy napja , amit ugyanebben a szórásban játszanak, nézhető, de azért a már emlegetett Múmia III. története is intarziás rokokó asztalkának tűnik mellette.

A zuhanás jó film, bár az az igazság, hogy ezt nem könnyű megítélni, annyira elnyomja a tulajdon látványa. Jobban belegondolva tetszetős a története is, de ezt nehéz észrevenni képek viharában. A valóságban játszódó jelenetek is nagyon szépek a maguk visszafogott módján igazából akkor durvul el a helyzet, amikor a "mesébe" érünk (a történet gerincét az alkotja, hogy egy kórházban a húszas évek Kaliforniájában egy ágyhoz kötött kaszkadőr hosszú mesét mond egy törött karú, bevándorló kislánynak, ha az cserébe lop neki morfiumot). Darwin vörös-fekete-fehér, földig érő tollköpenyben, csilláralakban felakasztott rablók, lótuszkalapos hercegnők - persze erre az a magyarázat, hogy úgy látjuk mindezt, ahogy a főszereplő kislány elképzeli. (Ott van például az is, hogy akit a mesélő "Indian" -ként emleget, azt a kislány turbános indiainak képzeli el, holott a szövegkörnyezetből kitűnik, hogy tolldíszes indiánról van szó.) Mindemellett szerelem, dráma és halál.

Érdemes megnézni. Már csak azért is, mert szép (és túlnyomórészt Beethoven VII. Szimfóniájának II. tétele szól benne, és az még szebb).

szeptember végén, de sehol egy őszi virág

Továbbra is előre menekülök, azaz rengeteget dolgozom abban a(z egyelőre teljesen megalapozatlan és hiú) reményben, hogy egyszer már valamelyik munkámért pénzt is kapok. A múltkor kiszámoltam, hogy körülbelül mennyi pénzem hever msáok számláján kifizetetlenül, csendben összeomlottam, és azóta is folyamatosan csendben össze vagyok omolva, de ez nem gond, mert úgyis rengeteget dolgozom, és az azzal jár, hogy nincsen agyam, amivel gondolkozni vagy aggódni lehetne, csak olyan, amivel a mameluk hadsereg alakulatait és a tőkeellátottság valamint az értékvesztés rejtélyeit fejtem meg, itt-ott persze tévesen.

Közben csak azért, hogy ne dolgozzam mindig és megállás nélkül, a Világ aljas módon rendezett körülöttem egy Moziünnepet és egy Könyvleárazást, rendezett még persze mellé Borleárazást is, de ott csak egy kicsit remegett meg a kezem, még a sok szép kajszipálinkát is a polcon hagytam. A másik két Kísértésnek nem álltam kellő hatásfokon ellen, és néztem filmeket, és vettem könyveket, és egyet minden szent esküvésem (hogy nem fecsérelem ilyesmire az időt, amikor nekem dolgoznom kellene) ellenére el is olvastam, és a Gyilkosság Kantonban , Robert van Gulik könnyed történelmi krimije nagyon kellemes, a filmekről pedig majd írok még, bár inkább vadászok róluk képeket, mert a legfőbb közös az volt bennük, hogy szépek; még az is, amelyik mellé sajnos kínosan rossz volt.

És mivel volt, amelyik nem volt rossz, de annál inkább nagyon szép, most Beethovent hallgatok megállás nélkül, micsoda véletlen és vak szerencse, hogy épp pár hete szereztem be a Zösszes Szimfóniáját, súlyosbítva egy teljes Wagner operával is a helyzetet, különben nem is tudom, mit csinálnék, valószínűleg hallgatnám tovább, ahogy a hideg szél süvít a panelrengetegben.

(remélem, ha egyszer kialszom magam, majd beszélni és írni is megtanulok újra)

Is Your Match Made in Heaven?

...írta nekem az aktuális spam, és én azonnal láttam magam előtt pár glóriás, tógás gyufaszálat heverészni, bárányfürtös habrózsa-fellegeken. Lehet, hogy pihennem kellene.

az rádióról

• Edinburgh-t nem úgy ejtjük, hogy "edinbörg".


• A hurrikán nem forgószél.

(Érzek rá némi kísértést, hogy hozzátegyem, hogy "a medve pedig nem játék" ; de ebben én sem vagyok biztos.)

még mindig szeptember

Zord Fordító visszatért, és újabb munkahalmokat takarított el. Időközben és a Zord Fordításba beleagyatlanodva rájöttem, hogy valójában alkalmazásban állok, és a fizetésem egy részét napnyugtában kapom; kis híján verset is írtam a dologról, de jóindulatú mindenségben élünk, és nem kellett ilyesmivel zavarba ejtenem (magam és a mindenséget). Később próbáltam kávét szerezni, ám a tömeg, igen, a tömeg megakadályozott; először riaszó plázalények zsongtak körülöttem, aztán a villamost állították le a menetrendszerű zavargások miatt, igazi rohamrendőrök rohangáltak a síneken, a fülemben pedig az Antimatter apokaliptikus melankóliája dünnyögött. Ezek után nem volt más hátra, hazamentem, és pizzát rendeltem - koffein ugyan nem volt benne, de legalább a tömeggel ellentétben nem volt sem fojtó pacsuli-, sem átható sörszaga.

szeptember, és hideg van, és

Azért tűntem el, mert 1) rengeteget dolgoztam 2) az agyam ettől a mai napig felperzselt izékre, mikre, petúniaágyásokra emlékeztet 3) meg el voltam keseredve, hogy az én sorsom már senkit sem érdekel, a napi fordítandó oldalmennyiségen kívül olykor még engem sem.

Ilyenkor egyébként mindig elmentem moziba és megnéztem valamit, nagyjából mindegy, mit, és szigorúan nem olvastam, mert az viszont sok időt vesz el, azóta aztán olvastam is, és tényleg sok időt vesz el, úgyhogy az október eleji nyaralásig már nem szabad.

A végtelen megszelídítésén (leánykori nevén a matematika rövid története) és Edinburgh látnivalóin kívül tehát történt velem egyharmad gőzkalóz-város, kétméteres szúnyogokkal, és aztán most épp kibontakozóban van a negyedik keresztes háború. Ezen kívül voltunk ugye Szigeten, és aztán ebédeltem igazi járdaszéli, párizsi hangulatú kávézó teraszán padlizsánkrém levest, és megünnepeltük a sógorom születésnapját, és voltam a nagyszüleimmel és a nagybátyáimmal a balatoni telken, ahol ügyesen tenyéren stigmatizáltam magam egy metszőollóval, miközben a levendulát metszettem vissza, és kinéztnk a Borfesztiválra, és pasztőrizálatlan, dióval borított, alkoholban érlelt, atomcsapás ízű sajtokat akarok enni örökké, és voltam Székesfehérváron is, ahol csillagászati mennyiségű pálinkát ittunk, és hideg volt, de ott fürtösködtek az Anathemáék, és aztán majdnem igazoltattak egy éjjel-nappali bölcsésztalponállóban, azaz mindenkit igazoltattak, de engem valamiért nem, nem mintha hiányzott volna, de vagy nem néztem ki annyira bölcsésznek, hogy az már büntetőjogi kategória, vagy rájöttek, hogy én most épp álruhás szuperhős vagyok, maga a Zord Fordító, és ezért nem zaklattak.

pedig meglepne, ha írónk valaha fordító vagy tolmács lett volna

Kimerítő volt: a folyamatos hőség, a szakadatlan munka. B. félig volt csak az öntudatánál. Magától író szintaxisgép lett belőle, csak azért létezett, hogy szétbontsa, lefordítsa, papírra vesse a kérdéseket és felolvassa a válaszokat.

Általában nem is értette, hogy amit fordít, pontosan mit jelent.

életben vagyok még, nem mintha bárki kérdezte volna

Hétfőn elbizonytalanodtam, amikor a brasserie-t véletlenül brassiere-nek olvastam - még jó, hogy nem ez alapján fordítottam le azt a mondatot. Mondjuk gyanús volt, hogy egy melltartó hogy a fenébe egyesült egy szállodával, de láttam én már annyit ebből a világból, hogy szemem sem rebbent volna, ha tényleg.

John C. Wright: The Chronicles of Chaos

Wright hullámvasútként robogó fantasy trilógiájában latinul sorszámozott gyerek élnek egy iskolában az erdő mélyén, akik négyévente ugyanazt a születésnapot ünneplik, és ez még csak a kezdet, mert akad rejtély és izgalom bőven. Tapsi garantáltan spoilermentes ismertetője egy mitológiai és modern popkulturális áthallásokkal súlyosbított, remek történethez csinál kedvet.

Cikk az endless.hu-n.

de hát ez szigorúan tudományos irodalom!!!, mondta ekkor lewis carroll

A könyvben előkerültek a kaotikus mosogatógépek, és már épp felszabadultan kacarásztam.

Aztán fél mondattal később kiderült, hogy nem, hogy valóban vannak a káoszelmélet alapján kidolgozott dinamikával működő mosógépek, az Ön konyhájában is, esetleg. Több dolgok vannak, mondta a fiatalember is, és tagadhatatlan; kaotikus mosogatógépek, nocsak, az inkvizíciónak volt igaza, a technológia tényleg az ördög találmánya.

És estem bele filozófiai mélységekbe is, nagyon: "ha veszünk egy fánkot, megvesszük a közepén levő lyukat is, de nem vehetünk egy lyukat csak úgy magában" , bár a(z) (fel)ismertebb világvallásokkal ellentétben itt az a lényeg, hogy ebből a lyuk definiálása nélkül is ki tudjuk számolni, hogy a fánk oldalainak és csúcsainak összege megegyezik az élei számával (remélem is; a fánknak jó esetben ezek közül egy sincs seholse-sose, annak ilyen édes kis körbe-görbe ragacsnak kell lennie - ha mégsem, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy miért egy gigantikus csavaranyát reggelizünk porcukorral), tehát a lyuk nem létezik, de mielőtt a lét illúzióját fátyolként félrehajtó indiai fakírnak éreznénk magunkat, fontos leszögezni, hogy a lyukra az sem igaz, hogy nem létezik, egyszerűen a lyuk, mint lyuk, az tök baromság, a lyuk csak számszerűsíthetőségében számít.

De az is érdekes, hogy az állatok mintázata és az ötödfokú egyenletek megoldhatatlansága közel áll egymáshoz, csoportelméletileg és szimmetriáik miatt; és egyes reakció-diffúziós egyenletek eredményei úgy néznek ki, mint a trópusi halak, de min gondolkozhatott Turing, amikor hirtelen ez jutott az eszébe...?

Vicces dolog még, hogy az absztrakt algebra egymást követő két nagy alap-alakját úgy hívták, hogy Lie és Killing - mitológiát alapítanék rá, ha lehetne, meg a 196884. dimenzióról is, amiről érdemes tudni, hogy maga a szörny, de ráadásul kivételesen.

(Az már csak csendben sokkolt és beroskadtam, hogy) a leginkább elfogadott modell szerint egy csillagot akár több irányból is láthatunk egyszerre, mert matematikailag a világ így kerek (vagy fánk vagy görbült dodekaéder vagy beroskadt csokinyúl alakú), szóval

belestünk

mind

a

cvikkeres

fehér

nyúl

üregébe

és ráadásul tényleg, és ráadásul valóban, és ráadásul úgy tűnik, hogy ez az elsőre olyan békésen rendezettnek tűnő világegyetem vadabb a legsúlyosabb LSD-világközi nyúlutazásnál is.

csak mielőtt teljesen dilettánsnak néznek

(a "törött gép" , az egy reznorizmus volt, tudom ám, hogy magyarul nem így mondjuk)

szilánkosan, mert ennyi maradt

• "guttural whisper", nem tudom elképzelni a torokhangú suttogást, de hát egy londoni írta, azoknak meg a hangképzésük nem az, hogy nem-euklideszi (nem az; Euklidész egy árva fonetikai írást nem hagyott hátra), de még ezt is kinézem belőlük


• a lemniszkáta hangzásra olyan, mintha vérengző ragadozó létére is aranyos kis tengeri madár lenne, színes csőrrel meg fekete-fehér felfestéssel, pedig valójában a függvényekkel meg a fekvő nyolcassal? ...valami? ...és sajnos nem az alvással töltött óráim száma?


• a világ nagyon szeretné, hogy sugárban lehányjam, miket szállít fel a buszokra, például hetven fölötti nő fehérnemű nélkül, csipkeblúzban, négy zsák üres sörösdobozzal, nem lehetne inkább valami nem-euklideszit, mondjuk egy focilabda alakú világegyetemet?


• az algebra egy olyan gyűrű, amit meg lehet szorozni egy mezővel, és ezt szeretném magyar népmesében illusztrálni


• és ellenőriztem, hogy Bill Steer még mindig tündérboci, bár a Carcass rajongók most biztos helytelenítik, hogy nem az agyban tapicskolás véres gitárú főbelezőjeként emlegetem, de hát olyan kis tündérboci


• görögdinnyét eszem vöröshagymával, és azt hiszem, eltörtem pár lábujjamat


• ha már akár 2-3 napon át sokat fordítok, akkor borzasztóan nehezemre esik a beszéd, és különösen az összefüggő és emberi; elég furcsa, hogy ennyire más a fordítás és a beszéd formalizmusa (nem ígérem, hogy nincs rá jobb szó), holott elvben mind a a kettő szavakon alapul, meg ilyenek


• haggis


• infinitezimális szabadidőm és agyam van és pénzem sincs több, pedig ezt a kifejezést tudományosan már be is tiltották, mert pontatlan, és amúgy is, hogy hangzik már


• kizárt dolog, hogy a kelta fonatoknak nincs közük a beteges matematikához, egy-egy bonyolultabb mintát lemásolni is csak súlyos függvénytani nyomkövetéssel lehet (szerintem lemniszkáták) (vagy haggisek)


• levendulaszín ég, merőlegesre felezett holddal


• nem-euklideszi dolgokkal töltöm a napjaim; Homer Simpsonnak tetszene az az elképzelés, hogy az univerzum esetleg egy határtalan fánk, én inkább egy végtelen bulinak szeretném gondolni, de AZ láthatóan nem igaz


• Szigeten szinte el sem mozdultunk a Hilltopról, bár azért megnéztük Mr J. "Rotten" Lydont tengeri szörnyből varrt kapucnis pizsamában, és ettünk lángost is, mert az kell


• utálatos kis törött gép vagyok, és gyakran éhes is, és mindig olyasmire, ami nincs itthon vagy a világon sem


• Ventus: a könyv Karl Schroeder, az ismertető az én mélységes jóságomból, a felület és a szerkesztés és a minden meg az endless.hu

Karl Schroeder: Ventus

Karl Schroeder felfeszegeti a pörgős fantasy-regények kopottas burkolatát és csillogó, ijesztő technológiára bukkan alattuk. Tapsi ismertetőjét azoknak is ajánlanánk, akik alapvetően óvakodnak a fantasy és sf párosításától, mert a Ventus könnyen rácáfolhat az előítéletekre.

Cikk az endless.hu-n.

xxi. század

Álmomban filmeket néztem a telefonomon, és a főmenüből nem találtam vissza a valóságba.

ismét csak betűről betű, és szóról szó

Elég különleges élmény Omar Khajjámot olvasni és Tribe After Tribe-ot hallgatni mellé, már csak egy jó kancsó sirázi bor hiányzik, hogy igazán hangulatba kerüljek. Persze a rózsalugas alól a sivatag felé, Balra El ügető sakál sem ártana (magam is meglepődtem, de ezúttal tényleg  nem a Szabó Lőrinc vagy a Weöres Sándor féle fordítások a legjobbak; Faludy György viszont nem okoz csalódást).

Újabb, az Idő  teljes Kerekét  bemutató ismertetőm került fel az endless.hu-ra, nem izgalmas, de legalább hosszú, és volt benne egy mondat, amiből kifelejtettem az állítmányt. Utólag azért belekerült. Persze jó kérdés, hogy mit reklámozok én itt egy olyan sorozatot, amiért épp nem akarnak nekem, mint fordítónak fizetni, én pedig épp tervezem leperelni róluk az anyjuk óvó tekintetét is, de az öreg Jim (Robert Jordan) azon kevés emberek közé tartozott, akik kivívták mélységes és odaadó tiszteletemet.

Amúgy pedig mindenki töltsön le Peter Watts novellákat és regényeket, igaz, hogy rám az egyik regény felénél olyan világvége és halálfélelem tört rám, hogy két napig még az aknakeresőtől is sírva fakadtam, de attól még (vagy ez is épp azt mutatja) Peter Watts nagyon jó. Igazi, kemény, kegyetlen science fiction. Azért külön felnézek rá, hogy írt olyan földi társadalommal, tudománnyal és internettel ellátott regényt, ami tíz év alatt sem avult el annyira, hogy az egyszeri felhasználó is sírva röhögjön - de az 1998-as Starfish  nekem még most is frissnek és minőségét megőrzöttnek tűnt.

Kaptam dögös Kreatív Blogger kitüntető-mémet Nialantól, és ez igazán megtisztelő, szeretném megköszönni - akkor is, ha épp életem egyik legkevésbé kreatív periódusát élem (már amennyiben azt, hogy bárhol és bármikor képes vagyok elaludni, nem számítjuk alkotó tevékenységnek). A szabályok szerint most nekem is meg kellene neveznem Öt Kreatív Bloggert, de én úgyis mindig és rendszeresen megszakítom az efféle láncokat. Egyrészt, mert lusta vagyok, másrészt gyáva, hogy én itt válogassak, harmadrészt nem is lenne fair válogatnom, mert az ismerőseim egy része hivatásosan kreatív, ráadásul blogban kifejezhető síkon - szóval milyen dolog lenne már Brainoizt azért megdicsérni, amit a magyar nyelvvel művel, amikor mind tudjuk, hogy mi történne, ha egyszer csak úgy véletlenül, cél és stílusérték nélkül egyszerűsített mondatok kerülnének ki a keze alól (az irodaház belső udvarának üvegteteje berobban; kommandósok villannak elő a semmiből, a cég grafikusai felé meglobogtatnak egy Kis Vuk  kiadványt, majd miután ettől mindenkinek kisült az agya, berontanak a játéktervezők szentélyébe, ahol egy kiélesített Word Helyesírásellenőrzővel tartják sakkban az írástudókat... Brainoiz baljós elgépelések össztüze alatt remeg, hogy ó, jaj, miért is kellett azt írnia, hogy "a tökfőzelék a kedvenc ételem" , és hogy most a tökfőzelékkel van a gond, vagy a nyelvi súlytalansággal). Vagy vegyük például WhoIsNot blogját - nem arról szól, hogy mi történik vele, hanem arról, hogy ír és rajzol és dizájnol, és most őszintén, ez nem csak azért van így, mert ennyivel kreatívabb az átlagnál, hanem azért is, mert ő ezt az oldalát szánja a nyilvánosság elé. Mások pedig azt, hogy épp melyik pályán milyen játékot tolnak, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevésbé kreatív népek, bár ha már itt tartunk, ennél még a részletes álom-leírások is érdekesebbek (persze ott van az a nagyon trükkös megoldás, hogy ha a hatodik pályán csak akkor romboljuk le teljesen a... ó, már hozzák is a WarCraftIII mintás kényszerkabátkámat az ápolók).

Igen, szóval közben el is felejtettem, hogy csak annyit akarok mondani, hogy az én szememben minden blogger egyformán kreatív, vagy valami hasonlóan formás XXI. századi közhely.

erdőt a fától

Nemsokára én is oldalra, színes kis mezőkben beszúrt érdekességekben fogok kommunikálni, Érdekesség, hirdeti majd a felület, bár ha csak a saját életemet nézem, akkor aztán lesz majd rajta valami igazán unalmas, például, hogy ettem sajtos pirítóst, pedig-de-és-inkább el kellene mennem paradicsomot venni, de ahhoz is meleg van (a sajtos pirítóshoz nincs meleg, ahhoz nem kell felöltözni; ahhoz elég egy mindentudó svájci bicska, és egy párját vesztett, jobb kesztyű, amivel a forró tárgyakat kézben tartom). Ezen kívül ettem még cukkinis-fokhagymás spenótlevest, tényleg nem embernek való eledel, de amikor ilyeneket főzök, akkor általában nem is vagyok benne biztos, hogy a rettegéstől ledermedt fordító valóban ember.

Érdekesség amúgy, hogy Omar Khajjám, akiről én mindig úgy tudtam, hogy leginkább a bor és korai léleklobogtatás terén jeleskedő költő, mellesleg és mintegy a korszak egyik legjelentősebb matematikusa volt és csillagásza és. Elszegényedve, de elégedetten, mestere, Avicenna munkáit olvasgatva hunyt el, és megjósolta, hogy sírját mindig virágszirmok fogják borítani.

Találkoztam még rengeteg ismerőssel is; és a családom számos tagjával is; és adtak nekem tejet, kávét, gyümölcslevest és egyéb pompás dolgokat; és rá kellett ébrednem, hogy a csikung golyó tényleg súlyosan függőséget okoz, viszont nem lehet tőle gépelni, úgyhogy ennek örömére inkább Tigris és sárkány -t néztem, és csilingelő golyóbisokat görgettem a tenyeremben, már csak valami zöld tea kellett volna a megvilágosodáshoz, de azértaz már sok lett volna, és nem elég koffeindús.

Aztán volt olyan is, hogy hirtelen felindulásból (és/vagy kisebb lelkiismeret-furdalás miatt, hogy sosem megyek vissza adatot ellenőrizni) újra elballagtam a Halott Fák Erdejébe, ahol most meglepően éltek a fák, sőt, többségükben zöldelltek is. És nagyon meleg volt és ettől nagyon álmos lettem, és hideg, március eleji vihar és orkán erejű szél nélkül amúgy sem volt az egészben semmi romantikus. Mivel nem volt akkora gótság, helyette viszont jöttek a szúnyogok (innen is látszik, hogy nem minden gót, ami az ember vérét szívja) (a szúnyogok és az APEH jó ellenpélda), csak 179 fényképet csináltam a múltkori 498 helyett.