
és szívesen fogadtuk
és kissé elfogódottan, de elénekelte nekünk a Spancil Hill -t, amint én utoljára nagy sikerrel a nagybátyáimnak énekeltem a szeptember végi éjszakában, és hosszú ideje szinte minden nap azzal alszom el
és a harmadik versszaknál előténfergett Alan is, és akkor a közönség nagyon ordított, és onnantól fogva ketten énekeltek
és akkor csak álltam fülig vigyorral, de azóta ahányszor eszembe jut, elsírom magam, olyan közel volt valami tökéleteshez.
Aztán a Primordial koncert valami fantasztikus volt. Második sorba kerültem, ott ugráltak az orrom előtt ezek a színpadon, Alan többször is ránk csöpögött (nem hinném, hogy annyira izzadt, szerintem vizet öntött magára), sőt, egyszer valamiért az a zseniális ötlete volt, hogy most itt dől bele a tömegbe, ahol már a termetesebbek közé tartoztam. Nem nagyon bírtuk megtartani, az az igazság. De most már legalább megfoghattam a bal veséjét, ah, ó, jaj, hát, bevallom, azért már rögtön utána is mostam kezet.
A The Coffin Ships -re felhívta a hegedűs lányt az Eluveitie-ből és a hegedűs fiút a Manegramból, úgyhogy láthattunk olyat, amit senki még soha, és ezután sem fog, de most csak majdnem sírta el magát, közben azért néha még nevetett is. A turné utolsó állomásaként ugyanis az összes többi együttes tagja fel-felkalandozott a színpadra, voltak, akik szemeteszsákokba csomagolva dülöngéltek, mások csak beugráltak, énekeltek, rohangáltak, lelkesítettek. Bár szerintem nehéz lett volna lelkesebbnek lennünk. Azt hiszem, jó, hogy nálunk ért véget a turné egy ilyen közönséggel, aki őket akarta, és csak őket.