Olyan hihetlen dolgok történnek, mint hogy valami borzalmasan sok pénzt költöttem könyvekre, de tényleg, olyan borzalmasan sokat, hogy az... borzalmasan sok. Végre megvettem a Farkastotem című kínai remeket, amivel tavasz óta szemezek, és tettem mellé egy másik kínait is, mert valamikor az a meggyőződésem alakult ki, hogy magyarul csak olyan könyvet olvasok el, amit nem angolból fordítottak, mert azt inkább eredetiben, és ez a legtöbb kínai könyvre igaz, hogy nem angolból fordították őket. Hála a jó Istennek. Ez az elhatározás kizárólag azért előnyös, mert amúgy túlnyomó részt az angolul író szerzők érdekelnek (nem tehetek róla, csőlátó szakbarbár vagyok, de legalább kevesebb könyvet veszek); szóval ezért, és mert sokszor az angol eredetit szállítási díjjal együtt olcsóbb megrendelni az Amazonról, mint megvenni magyarul; és még valami szörnyű fordító förtelmes munkájának sem teszem ki magam, ezek a fordítók, ezek mind szörnyűek, és förtelmesen dolgoznak, az utolsó szálig. Aztán természetesen ezt az elhatározást azonnal meg is szegtem, nem tehetek róla, megláttam, hogy William Wharton, és nem tudtam neki ellenállni - és tényleg rettentően tetszett, szóval ha majd egyszer én is ilyen könyveket tudok írni, akkor esetleg az sem zavar, ha én is csak negyvenkilenc évesen adom ki az elsőt. Aztán vettem kínai szerzőt angolul is, de hát ez a Xiaolu Gou képes volt úgy írni, és azt mondja: A concise Chinese-English dictionary for lovers ; igazán aranyos, és különösen az elején, amikor a sivatagi városka cipőgyárából elszabadult, huszonhárom éves kínai hősnőnk még csak ismerkedik Londonnal és az angol nyelv furcsaságaival, még vicces is. Aztán kizárólag Isolde hatására vettem Paul Austert, a teljes New York trilógiát egy vékonyka kötetben (de azt a betűméretet! ...azt a szemüvegeseken kívül mindenki nyilván gyűlöli), bár jó kérdés, hogy mikor olvasom el, most megint abban a korszakomban vagyok, amikor a világon nem akarok soha-de-semmi mást, csak egzotikus tájakon játszódó fantasztikus, de legalábbis történelmi filmeket nézni.Például komolyan gondolkozom rajta, hogy én azért megint megnézem a Mongol -t, elvégre a végtelen mongol (kazah; ez szinte jobb, én kazah mesegyűjteményeken nőttem föl, sokáig nem is tudtam, hogy az aula az nem az a hely, ahol a kazah családok összegyűlnek, és a fiatal legények megkéselik egymást) szóval sztyeppék mennyivel szebbek már, mint a Bécsi út felém eső szakasza, még pacik is vannak rajtuk, és azok meg mennyivel szebbek már, mint a sok leharcolt kisautó itt a parkolóban, és egyébként az a sok bajszos-fonatos mongol (na jó, japán és kínai és akit még találtak és mongol), az is mind egy szálig szebb, mint a városban hemzsegő átlag szalonnatarkójú (és ezzel kb. a Mariana-árok magasságába tettem a lécet).
Aztán volt olyan is, hogy a múltkor néztem olcsó DVD-n beszerzett tévéfilm-kategóriájú, izé, tévéfilmet (a hátsó borítóján elhagyatott léckapu sötétlik a viharos lápon, hah, még szép, hogy mind a 199.- forintot kiadtam érte ... aztán meg a kilencvenes években játszódó, amerikai családi dráma; hát EZ dráma, de komolyan), és az a kulturális sokk ért, hogy a közepén egy kórházi jelenetben a háttérben egyszer csak felcsendült, hogy "Dr. Blair, Dr. Blair, Dr. J. Hamilton, Dr. J. Hamilton" , és a sikítzozó ujjongás után (hogy de rég nem hallgattam én Operation: Mindcrime -ot, pedig minden alkalom jó alkalom) kutatásokat is végeztem, és az én fülem ugyanannak a hangmintának hallja a kettőt. (Na jó, de én süket vagyok.) A film későbbi, és nem hinném, hogy a lemezre akart utalni, szerintem itt valami nagy amerikánerség van a háttérben, ez volt a kedvenc kultikus kórház-sorozatuk visszatérő eleme, vagy minden amerikai kórházat szövetségi törvények köteleznek egy Player és egy J. Hamilton vezetéknevű orvos alkalmazására, akiket ráadásul kizárólag egymás után, a megszabott sorrendben szabad a hangosbeszélőn szólítani. (Hé. Hallottunk már cifrábbat is.)
(...és kiderült. Egy időben mindenki ugyanazt a hanggyűjteményt használta.)
Az is nagy megkönnyebbülés, hogy egy ideig most megint nem kell azzal vacakolnom, hogy utálok otthon rajzolni, az A3-as mappám viszont egy táskába sem fér bele, a táskán kívül minden másba beleesik az eső, és az mostanában volt épp elég, a reklámszatyor maga a megtestesült szentségtelenség, az egyetlen, megfelelő méretű vászonalkalmatossággal viszont annyira... bölcsésznek érzem magam. Megöltem két tollat és a jobb kezemet, nem alkalmas ám az arra, hogy sokáig tollat fogjon - persze csak olyasmit rajzolok, amihez sokáig kell tollat fognia - és egyébként mérhetetlenül gyűlölöm a világot, mert a tollakból mindig csak akkor folyik a tinta, ha a különösen finom részletekhez érek, amúgy csak kapirgálom a papírt, szinte kilyukad, de azok alapján, amennyi nyomot hagyok, legfeljebb csak metszet lehetne. De büszke vagyok ám magamra, mint az állat, ez azt jelenti, hogy idén 4 azaz négy darab rajzot fejeztem be (a naptárra nézve ez már nem is nagyon változik), és csak három nagyobb szabású vázlatot hagytam félbe. (Bár esküszöm, lesz még egyszer belőlük Mucha stílusú Bellis Coldwine, hideg zúzódásszín fogaskerekekből font glóriával!!! Az a baj, hogy terveztem mellé egy Uther Doult is, és szegénynek már a ceruzavázlaton nagyon furcsa szögben áll a nyaka. Gondoltam, azt mondom rá, ez ilyen nemes-cromlechi sajátosság, de aztán rájöttem, hogy a ruhájával is gondban vagyok, és az egész nyomorult The Scar / Armada stáblistáján ő az egyetlen szereplő, akiről garantáltan nem érdemes aktot rajzolni.)
Aztán szembesültem egy kellemes, ám megfizethető rosé borral is, Ostoros egri merlot - pinot noir cuvée, 2007, ilyen-olyan díjnyertes, tényleg málna utóíze van, kell venni belőle még pár palackkal (csak azt a gumidugót tudnám feledni - és kihúzni!!! - old school italozó vagyok, a bor kategóriájú borban a dugó legyen parafa), és rájöttem, hogy de hát én szeretem a chardonnay-t is, de még mennyire. (Hozzátenném sietve, hogy én a borhoz annyira értek, hogy ízlik/nemízlik, azt, hogy ezen felül jó, és mennyire, tannin-gömbölyűsavak-mélylélegzet, azt már mind rábízom másra.) Mindezt leginkább azért, mert mostanában a legtöbbször valami (cukkinivel és/vagy spárgával dúsított) penne arrabiata változatot ebédelek éktelen adag csípősségekkel és egy pohárka borral. Átképzem magam mediterrán életművésszé, és működik; ilyen ebédek mellett az ember tényleg akar még vagy hatvan-hetven évet élni. Elvégre akkor még úgy huszonkét-huszonhatezerszer kiélvezheti, ahogy a fokhagyma, a paradicsom, a csípős paprika (a legtöbb, ember által elképzelhető elosztásban tökéletes) harmóniáját szabályosan transzcendálja a bor üdesége (ez annyira rossz volt, ezt le kellett így írnom). És ez elég bármihez. Borban az igazság - bár az is lehet, hogy fokhagymában, csípős paprikában, vagy paradicsomszószban, nem tudom, a durumtésztára azért nem gyanakszom átütően.
Na jó, mielőtt a gyógyszereimre is kitérnék, inkább abbahagyom.
