Ilyen izgalmak történtek: eltelt a karácsony, anélkül, hogy súlyosan bántalmaztuk volna egymást, de többször kis híján belepusztultam, hogy annyit kellett enni. Hát még inni. Volt olyan ebéd, ami után konkrétan még másnap reggel is rosszul voltam, de ott azért tényleg a két dupla Jack Daniels volt a beugró.Rengeteget találkoztam a családdal, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, kopasz babákkal (utóbbi halk "kéem, kéem" sipákolással vetődött az olajbogyókra, járni még nem tud, de ízlése már van) és kerekfejű macskákkal (a radiátor mögött lapult, akkor is úgy kellett kiráncigálni, amikor feljebb csavartuk a fűtést - ha rajta múlik, az önként sült, bundás macska lett volna az ebéd), hihetetlen, hát egyre öregebbek vagyunk, és sajnos ez egyre inkább látszik is.
Kaptam ajándékokat, részint saját magamtól, épp december 23.-án érkezett meg egy csomag, teli vicces dolgokkal, és akkor annak örültem. De azért kaptam másoktól is mindenfélét, még sajtos húst és töltött káposztát is, és bejglit, bort, házipálinkát; úgy látom, az emberek kezdenek ráébredni, hogy én nem valami éteri lény vagyok, hanem egy igazi haspók.
Jártunk moziban, és megnéztük a Valami Amerika 2 -t, meglepően teljesen jó volt, sőt, kifejezetten tetszett, nevetni is lehetett rajta, ami azért magyar vígjátéknál meglepő. Ahogy Mac- és mozifüggő tettestársam megjegyezte, "végre egy magyar film, ami miatt egy másodpercig sem szégyelltem magam" , és azért itt volt már az ideje. Az elkövetkezendő magyar filmtermést felvonultató előzetes-csokor sajnos nem volt túl biztató, de csodát még én sem vártam, már ez a lassú javulás is megnyugtató.
Elolvastam a kis Harry Potter kísérő-mesekönyvet, egészen pontosan annyi idő kellett hozzá, amíg a karácsonyi tömegközlekedésben az Eurocentertől a Mechwart ligetig értem, és ez még a karácsonyi tömegközlekedésben sem olyan sok. Közben végig azon gondolkoztam, hogy Rowling csak ennyire megutálta a végére az öreg Dumbledore professzort, hogy ilyen kommentárokat írt a nevében a mesékhez, vagy neki magának sem tűnt föl, mennyire tenyérbe mászó dolgokat kapart oda. Az öt mese amúgy tényleg meseszerű, kellemesen felépített darab, bár lehet, hogy ezt a bőrt már nem kellett volna lehúzni a sorozatról.
A mongolmániám, de lehet, hogy a keresztesek kapcsán apám feleltetett mameluk szultánokról, és a fejét csóválva mondta, hogy nem elég, ha azt tudom, hogy az első pár sikeresebb darab még a Fekete-tenger mellékéről elhurcolt rabszolgaként kezdte a pályáját, de azt is, hogy ezek ám kunok voltak, és ezt érdemes ám megjegyeznem, mert az ő anyja révén a mi őseink is. Mármint nem a Fekete-tenger mellékéről elhurcolt rabszolgák voltak, hanem kunok. Szóval Bajbarsz (akiről egyébként azt az érdekességet is megtudtam még az endless-karácsonyon, hogy a neve annyit tesz, mint Hiúz, és már ez is nagyon tetszett) ősei meg az enyémek egykor együtt erjesztették a kancatejet, ez azért lenyűgöző, de most őszintén, tényleg. Az a jó ebben a Kárpát-medencében, hogy az ember gyökerei általában nem csak teljes Eurázsiát hálózzák be, de még a Földközi tenger vidékére is kiterjednek, én bárhová megyek, rokonok közt érezhetem magam.
Na jó, az írek csak lelki rokonok, de azt Yeats ajánlotta meg nekünk, magyaroknak, úgyhogy nem is illene visszautasítani (és akkor még a sörről szó sem volt).
Jól van, látom, megártott a sok halászlé és töltött káposzta, a vörösborról nem is beszélve, az elmúlt hét teljesítményére már tengerjáró gőzöst lehetett volna bocsátani; de majd lesz ez még így sem. Addig is, süt a nap, hideg van, és ebből legalább az egyiknek örülök.
