A fejem most azt csinálja, hogy egy rosszul kikötözött lufi, a tetején vékony étcsokimázzal, hogy az egyenetlen súlyelosztástól ide-oda billegjen, a vállamra pedig valaki ólomköpönyegeket rétegezett. Az ujjaim egyértelműen más dimenzióban vannak, és az egyetlen elfogadható testtartás a felpolcolt fejjel, kötött sapkában, orrig három takaró alatt, csak akkor meg rémálmaim vannak, mert úgy ordít az ablakon túl a szél, hogy azt már a zene sem nyomja el. Lázam nincs, és dolgoznom kell, és a monitor nem használ ilyenkor a szemnek, és majd át kell mennem vásárolni is, és fejem a kinn ólálkodó mínuszok puszta gondolatára is feljebb kapcsolja a tompa sajgást.
Blergh, mondhatná erre a virtuális világtengerek viharvert utazója, és nem tévedne egy cseppet sem.
egy kicsit most újabb rég elfeledett ügyön dolgozom, de hát annyi van belőlük
Láthatóan a Róka az egyetlen, aki alszik, pedig azt a fázist még azelőtt rajzoltam, hogy hirtelen függő lettem a Gunnerkrigg Courttól (is). Egyébként érdekes, hogy alig pár hónappal ezelőtt néztem utána a ravaszdi állatoknak és a ravaszdi isteneknek, és szembesültem Renard róka kalandjaival, úgyhogy amikor Srakker még csak ott tartott, hogy Ysengrin, mondtam neki, hogy és ugye van valahol egy róka is, akivel nem igazán szeretik egymást, mert körülbelül pont ennyit tudok a témáról. Bár persze ez csak érintőlegesen lényeges háttérelem a folytatásos képregényben, ellenben amihez utánanéztem, ott még csak érintőlegesen lényeges háttérelemnek sem mondanám, mert ugye ott a ravasz Nyulak lesznek a főszereplők, és nem a ravasz Rókák, bár ez sem olyan egyszerű (Zorro is a Renard mesék egyik leágazása, és akkor innen el lehet jutni akár Dylan Thomasig is, onnan pedig nagyjából bárhová).A bal csuklómat pillanatnyilag vaskosabb köteg leukoplaszt tartja egyben (a fásli vagy nem fogta rendesen, vagy elszorította a vérkeringést is), sikerült rettenetesen túlerőltetnem (és van egy olyan nagyon halvány emlékképem is, hogy egyik éjszaka elég nehéz volt kiszednem a kezem az ágy és a fal közül, ahová álmomban nagyon tehetségesen és igen egészségtelen pózban becsavartam, talán ez sem tett jót az ízületeimnek) és fáj, ha behajlítom, és jaj. Még kész szerencse, hogy amikor az ujjaim vacakoltak, rájöttem, hogy a stratégiailag felragasztott leukoplaszt a legidétlenebb helyeken is kiválóan rögzít, annyit szenvedtem délután a fáslival, hogy az nem igaz, és amikor végre jó lett, akkor utána rögtön kezet kellett mosnom vagy kibomlott és egyáltalán, szörnyű.
Nagyon szeretném, ha már tavasz lenne lassan, és szép és jó dolgok történnének halomba hamar, mert ez a tél egyelőre kitartóan és komótosan zabálja fel a lelkemet és a kitartásomat és még a müzliszeletem is elfogyott.
idő
Az idő egy olyan dolog, amitől elérzékenyül az ember, de legalábbis a nyúl biztosan; és az idő egy olyan dolog, amit a régi fényképek veszedelmesen és ijesztően közel tudnak hozni.
Akkor nem írtam, amikor kaptam egy CD-t apámtól, és életemben először - haláluk után tizenöt és három évvel - láttam apai nagyszüleimet fiatalnak, és láttam, hogy az öcsém tényleg a megszólalásig hasonlít nagyapánkra, leszámítva persze az a bő harminc centi magasságkülönbséget, ami a mokány tábor lelkész és a langaléta, félszeg mosolyú közgazdász között lehetett.
A hétvégén tartottuk anyai nagyapám 84. születésnapját, és nagybátyám vetítéssel is készült: előszedte nagyapám régi fényképeit. Nagyapám szenvedélyes fényképész volt, minden évben telefényképezett legalább egy vaskos albumot családról, kirándulásokról, tájakról, állatokról. Az eddig beszkennelt képekből vagy ezerkétszázat most megkaptunk mi is, és bejárhattuk a máramarosi havasokat, megismerhettem a dédszüleimet, láthattam, hogy anyám gyerekkorában pont olyan félszegen ült minden képen, mint huszon-egynéhány évvel később én, ugyanabban a tartásban, épp csak előtte nem mindig hevert ott egy alibiként szolgáló könyv. És hiába fekete-fehérek a képek, hiába jártunk mi keveset a máramarosszigeti házban, érezni rajtuk a hőséget, az alkonyt, a füstszagot, hallani a fák susogását, látni a zöldeket.
Hiszen semmi értelme nincs feltételezni, hogy mindez véget is ért, csak mert az idő elhaladt mellette, mint a hegyek és legelők, dombok és városok mellett a gyorsvonat.
Akkor nem írtam, amikor kaptam egy CD-t apámtól, és életemben először - haláluk után tizenöt és három évvel - láttam apai nagyszüleimet fiatalnak, és láttam, hogy az öcsém tényleg a megszólalásig hasonlít nagyapánkra, leszámítva persze az a bő harminc centi magasságkülönbséget, ami a mokány tábor lelkész és a langaléta, félszeg mosolyú közgazdász között lehetett.
A hétvégén tartottuk anyai nagyapám 84. születésnapját, és nagybátyám vetítéssel is készült: előszedte nagyapám régi fényképeit. Nagyapám szenvedélyes fényképész volt, minden évben telefényképezett legalább egy vaskos albumot családról, kirándulásokról, tájakról, állatokról. Az eddig beszkennelt képekből vagy ezerkétszázat most megkaptunk mi is, és bejárhattuk a máramarosi havasokat, megismerhettem a dédszüleimet, láthattam, hogy anyám gyerekkorában pont olyan félszegen ült minden képen, mint huszon-egynéhány évvel később én, ugyanabban a tartásban, épp csak előtte nem mindig hevert ott egy alibiként szolgáló könyv. És hiába fekete-fehérek a képek, hiába jártunk mi keveset a máramarosszigeti házban, érezni rajtuk a hőséget, az alkonyt, a füstszagot, hallani a fák susogását, látni a zöldeket.
Hiszen semmi értelme nincs feltételezni, hogy mindez véget is ért, csak mert az idő elhaladt mellette, mint a hegyek és legelők, dombok és városok mellett a gyorsvonat.
HMS Titanic
Ahol született, sárba fulladt a napfény is. Isten utolsó szigetecskéje volt a szürkeségben, a hullámok minden áldott nap összecsaptak felette. A házak úgy tapadtak a loncsosra ázott fűbe, mint a kutyák bundájába az agyag. Nem volt más, csak tehenek, halászok, madarak, halászok – sirályok vijjogtak az örökszürke víz fölött.
De álmában hajó jött érte, ragyogó, hatalmas, fehér; fénykévék áradtak belőle, zenén úszott, nem is vízen. Színek; színek és illatok kavarogtak körülötte, magas, karcsú nők táncoltak rajta, az ujjukon ott szikrázott a hold és a nap, a férfiak keze puhán csillogott, hófehéren, a matrózok illatos, friss, ropogós ruhája...
Évente egyszer kopott bárka döcögött át hozzájuk, fazekakat hozott, tűket és híreket. A hajós mogorva volt, akár a tenger, nem szerette a kölyköket, elhajtotta őt is – ő pedig elkullogott. Kérdezni úgysem mert volna; mit? A semmiből, amiben élt, csak álmok fakadtak, kérdések sosem.
És álmodta, minden éjszaka azt álmodta, hogy kiköt a hajó; vidám, fehér csónakon kieveznek a partra az utasok. A nők feje fölött hatalmas, élénk virágok táncolnak, a férfiak hangja lágy és meleg...
Az apja odaveszett egy viharban, beállt a helyére. A tenger kimarta az arcát, kérget vont a tenyerére, a nappalok megfakultak, az éjszakák sötétjét is kiszívta az eső, a lusta köd. Halat fogtak, hazavitték, tengerre szálltak újra; hallgattak, és ha már megállt köztük a csönd, hát ittak. Az álmok is elmaradtak lassan.
Nyúlt az idő, a tél tavaszba engedett. A végtelen szürke vízen meghígult a köd. Útnak indultak a halak nyomában, vakon követték a csillogva örvénylő pikkelyhadat, vakon, akár a szótlan, víz alatti hívást a halak.
Váratlanul csapott le rájuk az utolsó téli vihar.
Napokig hányódtak, és mikor elült a szél, messze, idegen tengeren találták magukat. Feltápászkodtak, és nézték a sivár hullámokat. Tudták, hogy nem találnak haza. Halk zene úszott feléjük, és a messzeségben feltűnt egy hatalmas hajó; az ablakaiból hófehéren áradt a fény, a korlátnál karcsú nők álltak, a férfiak keze lágy volt és finom…
Térdre roskadt, és rekedten felzokogott. A kis bárkát eltakarták a hullámok; a hajó pedig – leküzdhetetlen, mesés óriás – folytatta az útját nyugatnak.
Egyre csak nyugatnak.
De álmában hajó jött érte, ragyogó, hatalmas, fehér; fénykévék áradtak belőle, zenén úszott, nem is vízen. Színek; színek és illatok kavarogtak körülötte, magas, karcsú nők táncoltak rajta, az ujjukon ott szikrázott a hold és a nap, a férfiak keze puhán csillogott, hófehéren, a matrózok illatos, friss, ropogós ruhája...
Évente egyszer kopott bárka döcögött át hozzájuk, fazekakat hozott, tűket és híreket. A hajós mogorva volt, akár a tenger, nem szerette a kölyköket, elhajtotta őt is – ő pedig elkullogott. Kérdezni úgysem mert volna; mit? A semmiből, amiben élt, csak álmok fakadtak, kérdések sosem.
És álmodta, minden éjszaka azt álmodta, hogy kiköt a hajó; vidám, fehér csónakon kieveznek a partra az utasok. A nők feje fölött hatalmas, élénk virágok táncolnak, a férfiak hangja lágy és meleg...
Az apja odaveszett egy viharban, beállt a helyére. A tenger kimarta az arcát, kérget vont a tenyerére, a nappalok megfakultak, az éjszakák sötétjét is kiszívta az eső, a lusta köd. Halat fogtak, hazavitték, tengerre szálltak újra; hallgattak, és ha már megállt köztük a csönd, hát ittak. Az álmok is elmaradtak lassan.
Nyúlt az idő, a tél tavaszba engedett. A végtelen szürke vízen meghígult a köd. Útnak indultak a halak nyomában, vakon követték a csillogva örvénylő pikkelyhadat, vakon, akár a szótlan, víz alatti hívást a halak.
Váratlanul csapott le rájuk az utolsó téli vihar.
Napokig hányódtak, és mikor elült a szél, messze, idegen tengeren találták magukat. Feltápászkodtak, és nézték a sivár hullámokat. Tudták, hogy nem találnak haza. Halk zene úszott feléjük, és a messzeségben feltűnt egy hatalmas hajó; az ablakaiból hófehéren áradt a fény, a korlátnál karcsú nők álltak, a férfiak keze lágy volt és finom…
Térdre roskadt, és rekedten felzokogott. A kis bárkát eltakarták a hullámok; a hajó pedig – leküzdhetetlen, mesés óriás – folytatta az útját nyugatnak.
Egyre csak nyugatnak.
2004-2007.
február legelseje
Akartam én még írni januárban, de aztán január aljas módon véget ért, és én jelentős részét azzal töltöttem, hogy rosszkedvű voltam és szomorú, vagy csak úgy dermedt, ami a közelgő határidők szempontjából nem a legkellemesebb.
Persze történtek dolgok is, a nagy TEDx Danubiáról majd külön írok, ha egyszer sikerül befejeznem rettentő gigászi beszámolómat, én nagyon jól éreztem magam, és hallottam okosakat és érdekeseket is, sőt, olyat is, ami a kettő volt egyszerre.
A rettentő havazás alatt vendégeskedtem és kis fehér kutyával aludtam és kaptam krumplipürét és megnéztünk vagy tíz filmet - a nővéremék Párizsba utaztak, és miután az anyósa már négy napja egyedül vigyázott a kutyára, megkért, hogy menjek fel én is, mert nagyon unja már egyedül. Jó volt. Én igazából vendégeskedni és nyaralni akarok főállásban, az az egyetlen, ami láthatóan tényleg megy nekem. Minden mással kapcsolatban kételyeim vannak mostanában, illetve egy részükről tudom, hogy tényleg nem megy, ilyen például a fogyókúra és a rendrakás és elviselni, hogy mindenféle elvárásokkal fordulnak felém az emberek, beleértve saját magamat is.
Persze történtek dolgok is, a nagy TEDx Danubiáról majd külön írok, ha egyszer sikerül befejeznem rettentő gigászi beszámolómat, én nagyon jól éreztem magam, és hallottam okosakat és érdekeseket is, sőt, olyat is, ami a kettő volt egyszerre.
A rettentő havazás alatt vendégeskedtem és kis fehér kutyával aludtam és kaptam krumplipürét és megnéztünk vagy tíz filmet - a nővéremék Párizsba utaztak, és miután az anyósa már négy napja egyedül vigyázott a kutyára, megkért, hogy menjek fel én is, mert nagyon unja már egyedül. Jó volt. Én igazából vendégeskedni és nyaralni akarok főállásban, az az egyetlen, ami láthatóan tényleg megy nekem. Minden mással kapcsolatban kételyeim vannak mostanában, illetve egy részükről tudom, hogy tényleg nem megy, ilyen például a fogyókúra és a rendrakás és elviselni, hogy mindenféle elvárásokkal fordulnak felém az emberek, beleértve saját magamat is.
most
Pillanatokon belül kész a leves, aztán hajat mosok és nekivágok a délutánnak. Az utolsó amarillisz virág is hervadóban van, és szegény az egyetlen, akit nem sikerült lefényképeznem, mert kedden délután sikerült leamortizálnom a fényképezőgépemet, annak is kell még szervizt keresni, bár nem fűzök nagy reményeket a javíttathatóságához.Ez ismét felvetette a nyuszik kérdését, lehet, hogy tényleg tablettel kezdem majd megrajzolni a kalandjaikat... legfeljebb feláldozok a zseniális alapötletből pár elemet, és pillanatnyilag úgy tűnik, a tabletes megoldás kevesebb munkával (és rendetlenséggel) jár. Aztán lehet, hogy egyes epizódok fényképezve, mások rajzolva lesznek. Még nem tudom. Most majd előre sorolom azokat a történeteket, amiket még nem vázoltam fel fényképre kihegyezve, úgy tűnik, hogy Neil Gaiman lesz az első, akinek meg kell majd mentenie a világot, vagy legalábbis a Dionüszosz kisbolygót, akit a Gonoszok tablettás bor készítésére akarnának kényszeríteni, miután véletlenül a metrógarázsokba esett. És a szereplők továbbra is álarcos nyulak lesznek. Még nem tudom, hogy a leendő Mrs. Gaimant (Amanda Palmer) hogy építem bele a történetbe, meg lehet dobni ötletekkel (visszadobok virtuális csokival).
Egyébként így bánok most a tablettel, tudom, sok és borzalmas egyenetlenségek vannak már itt is, és ezeknek csak egy része szándékos (nem akarok egyszerre és rögtön fotóreál lenni, a kacskaringós ornamentikára épített alakzatokat még sokáig meg akarom tartani), de első színes rajzrészletnek én egész elégedett vagyok vele. (Aki kitalálja, hogy hívják a két hölgyet, annak aktuális csokit is adok, nem csak virtuálisat).
És kész lett a leves.
az internet gyöngyei
Az igazi ott kezdődik, amikor a kvéker teológus professzor és lelkész nagypapa közli, hogy a rendes, dögös gospelt márpedig a Dropkick Murphys játssza (Amazing Grace, kelta punk változatban) (legszebb hozzászólás: "Még sosem hallgattam úgy az Amazing Grace-t, hogy utána rögtön pofán akartam vágni valakit. Kiváló!"), mindezt persze azután, hogy éjjel kettőkor rögtönzött virtuális házibuli keretében mindenki a billentyűzete mellett iszogat (én épp két liter narancslevet), dédelgeti a macskáját (akinek van), és ír kocsmadalokat linkelget összehasonlításra (kezdenek kimozdítani abból a purista álláspontomból, hogy a The Dubliners az ír kocsmazene alfája és omegája).
A gondosan megválogatott twitter-etetőmnek köszönhetően újra eltaláltam a Writing Excuses honlapjára. Két regény- és egy képregényíró 15-18 perces, mp3-ban letölthető epizódokban beszélget az írás legkülönbözőbb aspektusairól. Mindenkinek ajánlom, aki jól tud angolul, én zsinórban meghallgattam ötöt, és kivétel nélkül érdekesek és hasznosak voltak.
Utána félálomban azon gondolkoztam, hogy a derék hamvába holt Rostnál hiba volt ragaszkodni a podcast formátumhoz is, mert sokkal több munkával állít elő olyasmit, amit a többség kevésbé szeret - a legtöbb ember hajlamos egy-két perc alatt elolvasni egy rövid novellát, de nem fog öt-tíz percen át hallgatni valamit, amit potenciálisan nem az ő ízlésének megfelelően olvastak fel (például eljátszottak, nem felolvastak), és amihez ki kell kapcsolnia a zenét, vagy nem megoldható munka közben, azaz valószínűleg kisebb az élvezeti értéke, tovább tart és sokkal több macerával jár. És mindezt sokkal több ember sokkal bonyolultabb módon sokkal hosszabb idő alatt állítja elő. Az igazi lose-lose helyzet.
Végezetül pedig ilyen lenne, ha a Földnek is lenne olyan gyűrűje, mint a Szaturnusznak.
A gondosan megválogatott twitter-etetőmnek köszönhetően újra eltaláltam a Writing Excuses honlapjára. Két regény- és egy képregényíró 15-18 perces, mp3-ban letölthető epizódokban beszélget az írás legkülönbözőbb aspektusairól. Mindenkinek ajánlom, aki jól tud angolul, én zsinórban meghallgattam ötöt, és kivétel nélkül érdekesek és hasznosak voltak.
Utána félálomban azon gondolkoztam, hogy a derék hamvába holt Rostnál hiba volt ragaszkodni a podcast formátumhoz is, mert sokkal több munkával állít elő olyasmit, amit a többség kevésbé szeret - a legtöbb ember hajlamos egy-két perc alatt elolvasni egy rövid novellát, de nem fog öt-tíz percen át hallgatni valamit, amit potenciálisan nem az ő ízlésének megfelelően olvastak fel (például eljátszottak, nem felolvastak), és amihez ki kell kapcsolnia a zenét, vagy nem megoldható munka közben, azaz valószínűleg kisebb az élvezeti értéke, tovább tart és sokkal több macerával jár. És mindezt sokkal több ember sokkal bonyolultabb módon sokkal hosszabb idő alatt állítja elő. Az igazi lose-lose helyzet.
Végezetül pedig ilyen lenne, ha a Földnek is lenne olyan gyűrűje, mint a Szaturnusznak.
hó, esik, sűrűn
Az időjárás kegyes: csak a BKV sztrájk vége után másfél-két órával kezdett el szakadni a hó, de azóta megállás nélkül esik. Múlt hét keddre, a sztrájk kezdetére teljesen elolvadt az előző adag, így talán a hat napig tartó felfordulásban nem volt annyira embertelen biciklizni és gyalogolni, mint most lenne. Szerintem ezt vehetjük teológiai bizonyítéknak is.
Szombaton az Első Mesélőmmel megnéztük Sherlock Holmest és kis barátait angolul, majd keleties garnélarákot rögtönzött (Első Mesélőm, nem Sherlock Holmes; bár nem sírtam volna akkor sem, ha Mr. Downey főzőcskézéséhez asszisztálhatok), és végigkóstolgattuk a karácsonyra kapott extrém whiskyjeit, muszáj valahonnan óriásibb összegeket szereznem, és elmennem Skóciába végiglátogatni az összes főzdét. Muszáj. (Utána pedig a francia, majd a portugál borvidékeket tervezem végiglátogatni.)
Pénteken önként összegyűltünk, hogy megvitassuk, mit önkénteskedünk a TEDx Danubia színeiben, érdekes volt, egyre inkább az a benyomásom, hogy amikor a szervezők kitalálták, hogy legyen mondjuk sok önkéntes, akkor még csak nagyon halvány elképzelésük sem volt róla, hogy kik jelentkeznének. Akár önkéntesnek, akár a TEDx Danubiára. Azóta az önkéntesi munka azon része, amit én is látok, meglehetősen... organikusan alakul, leginkább talán a távolról felügyelt káosz módszerével, hogy nem kell ennek a szervezgetését meg terelgetését túl szigorúan venni, megy minden a maga útján, majd ha valami elkanászodna, kicsit összevonjuk a szemöldökünket, vagy szólunk, hogy akkor most ide kéne egy ember. Jó, persze, én csak az önkéntes fordítók részlegét látom, és a fordítókat még a kiadók is úgy szokták kezelni, mint egy csapat egészen furcsa birkát, akik sajátos filozófiájukba mélyedve rágcsálják a füvet a dombság távoli lankáin, és épeszű ember csak akkor kerekedik fel, hogy megkeresse őket, ha éppen feladatot ad vagy kér számon (és olykor meglepődik, amikor egy birka időben bebéget az akolba, hogy hé, meghoztam a munkát). Nem kizárt, hogy a folyamatokhoz szorosabban kapcsolódó, kommunikációs és szervező önkénteseket szigorúbban fogják. És az sem kizárt, hogy ez a teljesen laza önkéntes-szervezési stratégia is működik. Elvégre itt eleve motivált embereket kell irányítgatni, és ez olykor, elvben és egy ideig lényegesen könnyebb. Olykor, elvben és egy ideig.
Szombaton az Első Mesélőmmel megnéztük Sherlock Holmest és kis barátait angolul, majd keleties garnélarákot rögtönzött (Első Mesélőm, nem Sherlock Holmes; bár nem sírtam volna akkor sem, ha Mr. Downey főzőcskézéséhez asszisztálhatok), és végigkóstolgattuk a karácsonyra kapott extrém whiskyjeit, muszáj valahonnan óriásibb összegeket szereznem, és elmennem Skóciába végiglátogatni az összes főzdét. Muszáj. (Utána pedig a francia, majd a portugál borvidékeket tervezem végiglátogatni.)
Pénteken önként összegyűltünk, hogy megvitassuk, mit önkénteskedünk a TEDx Danubia színeiben, érdekes volt, egyre inkább az a benyomásom, hogy amikor a szervezők kitalálták, hogy legyen mondjuk sok önkéntes, akkor még csak nagyon halvány elképzelésük sem volt róla, hogy kik jelentkeznének. Akár önkéntesnek, akár a TEDx Danubiára. Azóta az önkéntesi munka azon része, amit én is látok, meglehetősen... organikusan alakul, leginkább talán a távolról felügyelt káosz módszerével, hogy nem kell ennek a szervezgetését meg terelgetését túl szigorúan venni, megy minden a maga útján, majd ha valami elkanászodna, kicsit összevonjuk a szemöldökünket, vagy szólunk, hogy akkor most ide kéne egy ember. Jó, persze, én csak az önkéntes fordítók részlegét látom, és a fordítókat még a kiadók is úgy szokták kezelni, mint egy csapat egészen furcsa birkát, akik sajátos filozófiájukba mélyedve rágcsálják a füvet a dombság távoli lankáin, és épeszű ember csak akkor kerekedik fel, hogy megkeresse őket, ha éppen feladatot ad vagy kér számon (és olykor meglepődik, amikor egy birka időben bebéget az akolba, hogy hé, meghoztam a munkát). Nem kizárt, hogy a folyamatokhoz szorosabban kapcsolódó, kommunikációs és szervező önkénteseket szigorúbban fogják. És az sem kizárt, hogy ez a teljesen laza önkéntes-szervezési stratégia is működik. Elvégre itt eleve motivált embereket kell irányítgatni, és ez olykor, elvben és egy ideig lényegesen könnyebb. Olykor, elvben és egy ideig.
a toronyház remetéje
BKV sztrájk van, és én pont ugyanúgy jutok el dolgozni, mint bármikor máskor: pizsamában, az őskáoszba visszavedlett hajjal megkerülöm a beépített erkélyt leválasztó falmaradványt, és leülök a gép elé. A városba nem merészkedem, életem nincs, csak fogkrémízű italokért és füstölt sajtért megyek át néha a szemközti bevásárlóközpontba (mehetnék moziba is, de Sherlock Holmes-t legközelebb eredetiben akarom megnézni, és az expat mozikhoz nem visz el az elégségtelen szolgáltatás) (hmm, most nézem, hogy Parnassus doktor szívfacsaró története feliratos... mivel még csak franciául láttam, azt hiszem, sok új információval tudna szolgálni).
Bután nézek magam elé, néha fordítok, aztán ordítok, és ököllel ütöm az asztalt, amiért az Open Office a negyvenedik kijelöl-beállít után is képtelen megjegyezni, hogy a bekezdések előtt, után és különféle oldalain egészen pontosan NULLA pontnyi-pixelnyi-százaléknyi üres helyet hagyjon, de már. Azt rég feladtam, hogy elfogadtassam a kurva szájával, hogy én melyik nézetben szeretek dolgozni vele, pedig azt még a Wordpad is képes megjegyezni. Híreink a számítástechnika csodálatos világából.
Elolvastam mindent, amit eddig (és általában legfeljebb félig) írtam, hátha attól visszatér az önbizalmam, de nem, mostanában nem tudok íííííííííííírni, meg nyelveken sem, a múltkor az nem jutott az eszembe, hogy cancel, és ez már a vég. (Bár Impatient - ha már Sulemiánál ezt a nevet választotta - miután letámadtam súlyos kétségeimmel, úgy búcsúzott, hogy "ha máskor nem jut eszedbe a "the" vagy a "man" szó, akkor is szívesen segítek", szóval lehet, hogy még tényleg sokat felejthetek.) Amúgy néha egészen jó ötleteim is voltak már, csak valakinek meg kéne írnia őket, mert így elmennek a pocsékba bele. Például ott van a gót kislány és az ellenvámpír esete, aki csak tükörben látszik, súlyos fokhagymafüggőségben szenved, és nehezen tudja leküzdeni azt a késztetését, hogy hívatlanul bemenjen mindenhova (az első pontot leszámítva lehetne akár görög besurranó tolvaj is). Egyszer pedig két napig sétált fel-alá egy keskeny pallón (vagy az Vörös Rébék volt? Már nem is tudom), mert amint a végére ért, megint úgy érezte, hogy át kell rajta mennie. Ööö, lehet, hogy ezt az ötletet mégsem kéne inkább megírnia senkinek.
Bután nézek magam elé, néha fordítok, aztán ordítok, és ököllel ütöm az asztalt, amiért az Open Office a negyvenedik kijelöl-beállít után is képtelen megjegyezni, hogy a bekezdések előtt, után és különféle oldalain egészen pontosan NULLA pontnyi-pixelnyi-százaléknyi üres helyet hagyjon, de már. Azt rég feladtam, hogy elfogadtassam a kurva szájával, hogy én melyik nézetben szeretek dolgozni vele, pedig azt még a Wordpad is képes megjegyezni. Híreink a számítástechnika csodálatos világából.
Elolvastam mindent, amit eddig (és általában legfeljebb félig) írtam, hátha attól visszatér az önbizalmam, de nem, mostanában nem tudok íííííííííííírni, meg nyelveken sem, a múltkor az nem jutott az eszembe, hogy cancel, és ez már a vég. (Bár Impatient - ha már Sulemiánál ezt a nevet választotta - miután letámadtam súlyos kétségeimmel, úgy búcsúzott, hogy "ha máskor nem jut eszedbe a "the" vagy a "man" szó, akkor is szívesen segítek", szóval lehet, hogy még tényleg sokat felejthetek.) Amúgy néha egészen jó ötleteim is voltak már, csak valakinek meg kéne írnia őket, mert így elmennek a pocsékba bele. Például ott van a gót kislány és az ellenvámpír esete, aki csak tükörben látszik, súlyos fokhagymafüggőségben szenved, és nehezen tudja leküzdeni azt a késztetését, hogy hívatlanul bemenjen mindenhova (az első pontot leszámítva lehetne akár görög besurranó tolvaj is). Egyszer pedig két napig sétált fel-alá egy keskeny pallón (vagy az Vörös Rébék volt? Már nem is tudom), mert amint a végére ért, megint úgy érezte, hogy át kell rajta mennie. Ööö, lehet, hogy ezt az ötletet mégsem kéne inkább megírnia senkinek.
leafy leányok 2
Az áprilisi portrédömping folytatása; ezúttal Caroline (piros hajú, osztrák fényképészlány, akivel perbort kell inni bécsi pinceklubokban és uborkasalátát enni házias vendéglőkben, az eresz alatt cikázó fecskéket nézve), jómagam (nyúl és álmos) és Dragana (őrült szerb levelezőtársném, a karamellás-csokis tejeskávék nagy rajongója, és őrült, mint minden szerb... de roppant kedves teremtés) kerültünk tollvégre.
boldog
Biztos azért könnyű, mert sosem volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy nekem jobb sorsom volna bárkinél is, általában tetszőleges pillanatban akadt valami hatalmas szörnyűség az életemben, és az összehasonlítósdinak onnantól semmi értelme sem volt. Mit tesz egy korán kapott szemüveg az általános bűntudattal; majd nyilván én fogok gyerekeket sajnálni, amikor felváltva van letapasztva színes virágokkal a szemüvegemnek hol az egyik, hol a másik fele, és azon kívül, hogy emiatt nyilván csúfolnak és nyilvánvalóan megverem őket, a szemüveg szára fel is töri a fülem. Az állandó középfülgyulladásról, a válásról és a költözésekkor elveszített, több garnitúra barátról nem is beszélve. Sosem volt rá igazán érkezésem, hogy sajnáljam a világot, épp elég nagy feladat volt megbirkózni azzal, hogy nekem és a körülöttem lévőknek most rossz, de valóban, véresen és megoldhatatlanul rossz.
Ettől persze még nem én lettem a legszilárdabb és megingathatatlanabb jellem, de valamikor mindeközben átkattanhatott nálam egy kapcsoló, mert dacára annak, hogy mostanában sem fenékig tejföl az élet, azért én általában és elég sokszor boldog vagyok. Ha süt a nap és olyan élesen rajzolja ki a távoli toronyházakat a Szentendrei úton, mintha valami teljesen valószerűtlen útifilmből jönnék, nem a sarki postáról; ha a takaró alá gömbölyödve hallom az eső kopogását, ha épp akkor vagyok ellenállhatatlanul álmos, amikor van időm aludni. És persze szoktam boldog lenni olyankor is, amikor eszünk és borozunk és csak ülünk és sörözünk és nevetünk és beszélünk össze-vissza hülyeségeket. És néha még olyankor is boldog szoktam lenni, amikor ugyan halálra dolgozom magam és nincs időm aludni sem, de haladok és szép mondatok kerekednek ki a kezem alól, szépek és sokan és gyorsan.
Persze néha vannak időszakok, amikor valamitől feszült vagyok (általában emberek) (az embereket nehezen viselem) és sértegetek, sértődgetek és borzalmas vagyok (például az elmúlt hetekben), és vannak időszakok, amikor rám tör a rettenetes egzisztenciális és halálfélelem, de szerencsére túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy igazán hagyjam eluralkodni magamon az ilyesmit. Ilyenkor tudok akár szánalmasan rövidlátó is lenni, és csak addig nézni előre, amíg még belátom és megoldható lépésekre tördelem a teendőket (sajnos ez nem mindig jár azzal, hogy ezeket a megoldható lépéseket meg is teszem - de ez már egy másik történet). És ha nagyon elkap a nyűg, elmegyek moziba vagy egész éjjel váralaprajzokat nézegetek, mert az nyilván nagyon hasznos és fontos, és abból a szempontból valóban, hogy utána úgy borulok be az ágyba holtfáradtan, hogy az az érzésem van, kedvemre és játszottam, és mi más kéne még, hogy a világ jó legyen.
Ettől persze még nem én lettem a legszilárdabb és megingathatatlanabb jellem, de valamikor mindeközben átkattanhatott nálam egy kapcsoló, mert dacára annak, hogy mostanában sem fenékig tejföl az élet, azért én általában és elég sokszor boldog vagyok. Ha süt a nap és olyan élesen rajzolja ki a távoli toronyházakat a Szentendrei úton, mintha valami teljesen valószerűtlen útifilmből jönnék, nem a sarki postáról; ha a takaró alá gömbölyödve hallom az eső kopogását, ha épp akkor vagyok ellenállhatatlanul álmos, amikor van időm aludni. És persze szoktam boldog lenni olyankor is, amikor eszünk és borozunk és csak ülünk és sörözünk és nevetünk és beszélünk össze-vissza hülyeségeket. És néha még olyankor is boldog szoktam lenni, amikor ugyan halálra dolgozom magam és nincs időm aludni sem, de haladok és szép mondatok kerekednek ki a kezem alól, szépek és sokan és gyorsan.
Persze néha vannak időszakok, amikor valamitől feszült vagyok (általában emberek) (az embereket nehezen viselem) és sértegetek, sértődgetek és borzalmas vagyok (például az elmúlt hetekben), és vannak időszakok, amikor rám tör a rettenetes egzisztenciális és halálfélelem, de szerencsére túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy igazán hagyjam eluralkodni magamon az ilyesmit. Ilyenkor tudok akár szánalmasan rövidlátó is lenni, és csak addig nézni előre, amíg még belátom és megoldható lépésekre tördelem a teendőket (sajnos ez nem mindig jár azzal, hogy ezeket a megoldható lépéseket meg is teszem - de ez már egy másik történet). És ha nagyon elkap a nyűg, elmegyek moziba vagy egész éjjel váralaprajzokat nézegetek, mert az nyilván nagyon hasznos és fontos, és abból a szempontból valóban, hogy utána úgy borulok be az ágyba holtfáradtan, hogy az az érzésem van, kedvemre és játszottam, és mi más kéne még, hogy a világ jó legyen.
a világ kérem szépen megőrült?
A ablak előtt épp különös szürkeség kavarog, korai még az alkonyathoz, és már megint dél felé vörös az ég. Nyugaton a helyzet fekete-fehér. Komolyan, most akkor épp körhintáznak az égtájak, vagy valamelyik este a tréfás manók befordították az egész kerületet? (Tudom, hogy a napnyugta az év során egészen széles sávban ingázik. Viszont nem ez az első tél, amit ezelőtt az ablak előtt fordítok végig.)
Nem kezdődött megnyugtatóan ez az év sem, bár az már inkább a tragikomikusba hajlott, amikor pulóverpróba közben szabályosan letéptem magamról a ruhát (le akartam venni, és a varrás elengedett a mellrésznél tíz centi hosszan). A pulóver nyilvánvalóan nem volt jó, de utána nagyon hirtelen kellett valami felsőneműt vennem az akciós kínálatból, hogy átöltözhessek, és tovább tudjak menni sörözni. Most van egy nagyon kényelmes, de tökéletesen fölösleges strandruhám (nyárig vagy drámaian kifogyok belőle, vagy nem megyek strandra semmiképp sem). Gonosz korszakomat élem magammal és másokkal szemben is.
Közben pedig odakinn minden nagyon hideg kék lett. És találtam az asztalomon egy zacskó aranycsillagot.
Nem kezdődött megnyugtatóan ez az év sem, bár az már inkább a tragikomikusba hajlott, amikor pulóverpróba közben szabályosan letéptem magamról a ruhát (le akartam venni, és a varrás elengedett a mellrésznél tíz centi hosszan). A pulóver nyilvánvalóan nem volt jó, de utána nagyon hirtelen kellett valami felsőneműt vennem az akciós kínálatból, hogy átöltözhessek, és tovább tudjak menni sörözni. Most van egy nagyon kényelmes, de tökéletesen fölösleges strandruhám (nyárig vagy drámaian kifogyok belőle, vagy nem megyek strandra semmiképp sem). Gonosz korszakomat élem magammal és másokkal szemben is.
Közben pedig odakinn minden nagyon hideg kék lett. És találtam az asztalomon egy zacskó aranycsillagot.
a dolgok mélyén nyár van
Mostanában nincs kedvem írni, mert sok minden van a fejemben, és ez főleg sok olyan minden, amivel én nem szeretek egy fejben lenni. És szomorú is leszek tőle, ez onnan látszik, hogy kötött sapkában alszom, és álmomban esősen-alkonyin zöld kempingekben virsli sül nyárson, és a fűsávon túl halkan ott locsog a Balaton (nem, ilyen kempingben nem voltam sosem, és nem sütöttem virslit sem nyárson).
A valóságban persze tél van és hideg, és voltam kettlebell edzésen, és már most elég darabos a mozgásom, de holnap-holnapután csak korlát mellett fogok tudni lépcsőn járni, vannak egészen élénk emlékeim arról, ez a fajta fájdalom mit jelent. Kicsit elbizonytalanít, hogy a város másik végére kéne átutaznom, hogy felerősítsenek traktort kisujjal elvontatni, eleve abban sem vagyok biztos, hogy hirtelen Vasemberré akarom átképezni magam, szóval nem tudom. Lehet, hogy mégis megnézem, hol lehet lányosan ugrálni 1) a közelben 2) edző(nemtorna)teremben.
Közben röviden sikoltoztam és értetlenkedtem az embereken egy darabot. Aztán magamon is. Lassan, de egyre biztosabban úgy gondolom, kellene nekem keríteni valami elmeszerelő szakembert, mert arra láthatóan kevesebb esélyem van, hogy mások sértődés nélkül megértsék, hogy én hajlandó vagyok kedvelni őket, de leginkább akkor, amikor épp én is ráérek és én nem mindig akkor fogok ráérni, amikor jó nekik (ez nyilván azért van így, mert velem is végtelen sokáig játszották ugyanezt, hatott rám).
Most pedig dolgozni fogok.
A valóságban persze tél van és hideg, és voltam kettlebell edzésen, és már most elég darabos a mozgásom, de holnap-holnapután csak korlát mellett fogok tudni lépcsőn járni, vannak egészen élénk emlékeim arról, ez a fajta fájdalom mit jelent. Kicsit elbizonytalanít, hogy a város másik végére kéne átutaznom, hogy felerősítsenek traktort kisujjal elvontatni, eleve abban sem vagyok biztos, hogy hirtelen Vasemberré akarom átképezni magam, szóval nem tudom. Lehet, hogy mégis megnézem, hol lehet lányosan ugrálni 1) a közelben 2) edző(nemtorna)teremben.
Közben röviden sikoltoztam és értetlenkedtem az embereken egy darabot. Aztán magamon is. Lassan, de egyre biztosabban úgy gondolom, kellene nekem keríteni valami elmeszerelő szakembert, mert arra láthatóan kevesebb esélyem van, hogy mások sértődés nélkül megértsék, hogy én hajlandó vagyok kedvelni őket, de leginkább akkor, amikor épp én is ráérek és én nem mindig akkor fogok ráérni, amikor jó nekik (ez nyilván azért van így, mert velem is végtelen sokáig játszották ugyanezt, hatott rám).
Most pedig dolgozni fogok.
Bor
A bor. Igen, ott a bor, az asztal túloldaláról figyel: a tört fehér címke, a bordó, koromfekete betűk, a szolid arany cikornya elegánsan és hűvösen mered rám – kicsit vádlón, mint általában a megszegett ígéretek.
Chateau Tour Saint-Pierre, Saint-Emilion Grand Cru, 1995. Állítólag arrafelé rég nem volt olyan jó év, mint épp a kilencvenötös. Ezt persze nem tudhatom, de az a kilencvenhármas, amiből még te is ittál, valóban fenséges volt.
Mindig féltem az igazán jó boroktól. Mint mindentől ami szép, és mindentől, ami élet. Elfogy és elmúlik, nem marad, csak pár foszlott kísértet, pontatlan, rendetlen emlékszilánk. Semmi.
De ma iszom. Veled. És ha te nem vagy itt, hát a kísérteteddel.
Nocsak, remeg a kezem. Megint bele fogom törni a dugót, de nem baj. Ugye nem baj? Majd először magamnak töltök, hogy én kapjam a parafa morzsalékot. Így is finom.
Telten, lustán mászik a pohárba a bor, sötét és sűrű, akár a vér. Rubinosabb, mint az a fémes, vérízű villányi pinot noir, amit annyiszor ittunk, édesebb a kedvenc szekszárdi merlot-dnál, de könnyű, és lobog, mint a tűz. Szeretem a bort. Csupa vers és allegória. Napfény, szenvedély vagy fájdalom – kinek melyik közhely jut róla eszébe.
Behunyom a szemem, és nézem, ahogy felemeled a poharat. Először megbillented az orrod alatt, beszívod a bor illatát, aztán lassan, szertartásosan kortyolsz egyet. Sokszor vittek borkóstolóra, tudod, mi illik. Csillog a szemed, a mosoly a szád sarkában bujkál – nem is, az orrod hegyén ül. Töretlen a derűd, átvillan mindenen. Valahol, a kazamaták mélyén egész sereg kísértet rázza a láncait, de elnyomod a hangjukat.
Nézlek, és csodállak. Napfény vagy, köd, csalóka varázslat, és végül kicsúsztál az én kezemből is. Vagy elengedtelek – számít ez? A borban felszikrázik a gyümölcsízű, forró nyár, és ráfelel az ősz komoly, sugaras hűvöse. Gyöngyözik a pohár – a holtak keze hideg.
Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezed. Lassan összefonódnak az ujjaink, megcsiklandozod a tenyerem. Nevetek. Kezd a fejembe szállni az ital, repít, mint a szél. Nem vesz rajtunk erőt a halál, lobban a szemedben. Öröklétbe dermed a pillanat
Magam sem tudom, hogyan csurran a semmibe a bor. Vörösen lüktet, mint a szívem, lusta és hatalmas, akár az élet. És lassan elapad. Megfakul a szád, szürkébe hull szemed csillogása, elernyed a mosolyod. Töltök még, hogy újra éledj, újra nevess, és Chateau Tour Saint-Pierre vére új életet adhasson halott szellemednek.
Egy perzselő pillanatig mintha valóban – aztán a kezem koccan a hideg üvegen, és riadtan nézek körül. Az egyik pohár még érintetlen, a villanyfény közömbös, éles. Valahol, a kazamaták mélyén minden dermedt és üres. Hiába fülelek.
Kitöltöm az utolsó pohár bort, de már nem iszom meg. A kezem átsiklik a poháron.
Chateau Tour Saint-Pierre, Saint-Emilion Grand Cru, 1995. Állítólag arrafelé rég nem volt olyan jó év, mint épp a kilencvenötös. Ezt persze nem tudhatom, de az a kilencvenhármas, amiből még te is ittál, valóban fenséges volt.
Mindig féltem az igazán jó boroktól. Mint mindentől ami szép, és mindentől, ami élet. Elfogy és elmúlik, nem marad, csak pár foszlott kísértet, pontatlan, rendetlen emlékszilánk. Semmi.
De ma iszom. Veled. És ha te nem vagy itt, hát a kísérteteddel.
Nocsak, remeg a kezem. Megint bele fogom törni a dugót, de nem baj. Ugye nem baj? Majd először magamnak töltök, hogy én kapjam a parafa morzsalékot. Így is finom.
Telten, lustán mászik a pohárba a bor, sötét és sűrű, akár a vér. Rubinosabb, mint az a fémes, vérízű villányi pinot noir, amit annyiszor ittunk, édesebb a kedvenc szekszárdi merlot-dnál, de könnyű, és lobog, mint a tűz. Szeretem a bort. Csupa vers és allegória. Napfény, szenvedély vagy fájdalom – kinek melyik közhely jut róla eszébe.
Behunyom a szemem, és nézem, ahogy felemeled a poharat. Először megbillented az orrod alatt, beszívod a bor illatát, aztán lassan, szertartásosan kortyolsz egyet. Sokszor vittek borkóstolóra, tudod, mi illik. Csillog a szemed, a mosoly a szád sarkában bujkál – nem is, az orrod hegyén ül. Töretlen a derűd, átvillan mindenen. Valahol, a kazamaták mélyén egész sereg kísértet rázza a láncait, de elnyomod a hangjukat.
Nézlek, és csodállak. Napfény vagy, köd, csalóka varázslat, és végül kicsúsztál az én kezemből is. Vagy elengedtelek – számít ez? A borban felszikrázik a gyümölcsízű, forró nyár, és ráfelel az ősz komoly, sugaras hűvöse. Gyöngyözik a pohár – a holtak keze hideg.
Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezed. Lassan összefonódnak az ujjaink, megcsiklandozod a tenyerem. Nevetek. Kezd a fejembe szállni az ital, repít, mint a szél. Nem vesz rajtunk erőt a halál, lobban a szemedben. Öröklétbe dermed a pillanat
Magam sem tudom, hogyan csurran a semmibe a bor. Vörösen lüktet, mint a szívem, lusta és hatalmas, akár az élet. És lassan elapad. Megfakul a szád, szürkébe hull szemed csillogása, elernyed a mosolyod. Töltök még, hogy újra éledj, újra nevess, és Chateau Tour Saint-Pierre vére új életet adhasson halott szellemednek.
Egy perzselő pillanatig mintha valóban – aztán a kezem koccan a hideg üvegen, és riadtan nézek körül. Az egyik pohár még érintetlen, a villanyfény közömbös, éles. Valahol, a kazamaták mélyén minden dermedt és üres. Hiába fülelek.
Kitöltöm az utolsó pohár bort, de már nem iszom meg. A kezem átsiklik a poháron.
2002-2003.
a nap, a hold és a csillagok a csitári hegyek alatt
Épp novellákat próbálnék határidőre befejezni, ez nyilvánvalóan nem megy, a gondosan összeírt vázlatok döglöttnek tűnnek, és semmi nem jut eszembe, ami életre kelthetné őket. Pedig az egyiknek legalább a zárójelenete gyönyörű - épp csak képtelen vagyok oda eljutni. Úgyhogy az állatos ábécét pofozgatom helyette, Ignite-ot hallgatok, az épp befejezett Steven Brust könyv jár az eszemben, és ennek megfelelően nyilván a mély gyökerekkel bíró, második generációs magyarok.
A világ egyik legaranyosabb dolga kétségkívül Téglás Zoli akcentusa
Ha már megígértem Jo Waltonnak, hogy olvasónaplót írok majd a The Sun, The Moon & the Stars-ról és a benne rejlő magyar népmeséről, gondoltam, majd olvasás közben megjegyzek minden okosat, ami az eszembe jutott. Okos, az aztán nem jutott az eszembe, kivéve, hogy Brustot sem nekik, sem nekünk nem szabad úgy kezelnünk, mintha magyar volna - ugyanakkor ha már a magyar mondavilágra építette hosszú és termékeny írói karrierjét, nem szabad úgy sem, mintha nem volna az. Amerikai ÉS második generációs magyar, és láthatóan ez sokat jelent neki: de az apróságok, a kis hangsúlyok máshol vannak. Így eshet meg, hogy a sárkányok fejének száma egy népmesében nyolc, tíz és tizenkettő lészen, holott ettől minden tisztességes magyar ember torkán megakad a pálinka, amit egyébként pedig így, dőlt betűvel (és ismerjük el, jogosan) fetisizál a legtöbb könyvében. (A másik kedvence a táltos.)
Meglepett, hogy a népmese rész milyen kevéssé kapcsolódik magához a főszöveghez (amire igazán nem lehet a történet kifejezést ráaggatni, de attól még nagyon jó), nagyjából csak annyiban, hogy hősünk és narrátorunk, Greg Kovacs festőművész palánta elmélkedés, veszekedés és festés közben magyar népmese-átiratokat szokott mesélni a műterem többi bérlőjének, és most is ezt teszi. persze azt hiszem, a látszólagos, laza koncepciótlanság valójában a koncepció része volt, mert bár képtelen volnék felvázolni a könyv szerkezetét, azért mégis kiegyensúlyozott egy darab, és mégis működik.
Sok olyan apróság, ami nem tetszett, valószínűleg szintén a tervezett nemtörődömség része volt (jelentéssel bíró, mégsem beszélő nevek a mesében, stb.), elvégre a készülő festményről szóló részekben Greg többször is kifejti, hogy nem szeret szigorúan szerkeszteni, és láthatóan azt is utálja, ha minden kötelezően szimbolizál valamit (lehetőleg egy másik szimbólumot, ami egy harmadik szimbólumra utal, és végül egy szakasz Dan Brown kell az értelmezéséhez). Ez tulajdonképp egészséges hozzáállás, elvégre a valóság is valahogy így működik - minden mély jelentőséggel bíró eseményre jut egy kazalnyi véletlen. Épp csak fantasy írótól ritka, hogy ilyen könnyedén tud valódi, hajlékony nem-történetet is írni.
(És akkor most mindezt meg kellene fogalmaznom tömörebben angolul is.)
A világ egyik legaranyosabb dolga kétségkívül Téglás Zoli akcentusa
Ha már megígértem Jo Waltonnak, hogy olvasónaplót írok majd a The Sun, The Moon & the Stars-ról és a benne rejlő magyar népmeséről, gondoltam, majd olvasás közben megjegyzek minden okosat, ami az eszembe jutott. Okos, az aztán nem jutott az eszembe, kivéve, hogy Brustot sem nekik, sem nekünk nem szabad úgy kezelnünk, mintha magyar volna - ugyanakkor ha már a magyar mondavilágra építette hosszú és termékeny írói karrierjét, nem szabad úgy sem, mintha nem volna az. Amerikai ÉS második generációs magyar, és láthatóan ez sokat jelent neki: de az apróságok, a kis hangsúlyok máshol vannak. Így eshet meg, hogy a sárkányok fejének száma egy népmesében nyolc, tíz és tizenkettő lészen, holott ettől minden tisztességes magyar ember torkán megakad a pálinka, amit egyébként pedig így, dőlt betűvel (és ismerjük el, jogosan) fetisizál a legtöbb könyvében. (A másik kedvence a táltos.)
Meglepett, hogy a népmese rész milyen kevéssé kapcsolódik magához a főszöveghez (amire igazán nem lehet a történet kifejezést ráaggatni, de attól még nagyon jó), nagyjából csak annyiban, hogy hősünk és narrátorunk, Greg Kovacs festőművész palánta elmélkedés, veszekedés és festés közben magyar népmese-átiratokat szokott mesélni a műterem többi bérlőjének, és most is ezt teszi. persze azt hiszem, a látszólagos, laza koncepciótlanság valójában a koncepció része volt, mert bár képtelen volnék felvázolni a könyv szerkezetét, azért mégis kiegyensúlyozott egy darab, és mégis működik.
Sok olyan apróság, ami nem tetszett, valószínűleg szintén a tervezett nemtörődömség része volt (jelentéssel bíró, mégsem beszélő nevek a mesében, stb.), elvégre a készülő festményről szóló részekben Greg többször is kifejti, hogy nem szeret szigorúan szerkeszteni, és láthatóan azt is utálja, ha minden kötelezően szimbolizál valamit (lehetőleg egy másik szimbólumot, ami egy harmadik szimbólumra utal, és végül egy szakasz Dan Brown kell az értelmezéséhez). Ez tulajdonképp egészséges hozzáállás, elvégre a valóság is valahogy így működik - minden mély jelentőséggel bíró eseményre jut egy kazalnyi véletlen. Épp csak fantasy írótól ritka, hogy ilyen könnyedén tud valódi, hajlékony nem-történetet is írni.
(És akkor most mindezt meg kellene fogalmaznom tömörebben angolul is.)
az angol szakos bölcsész visszatér
Szóvadászat közben az mp3ify.com-ot próbálgatom, és amikor kifogytam az obskurus koncertfelvételekből, eszembe jutnak a költőim; és nemsokára már Seamus Heaney-t hallgatom, azt a méz és göröngy keveréke ír tájszólást, a verseket, amikből tényleg hallatszik, komolyan mondta Norman MacCaigről: "he means poetry to me" (és Norman MacCaig nincs youtube-on, hogy megmutassam), mert Heaney St Kevin and the blackbird-je és MacCaig Assisi-je mégis csak testvérek (ez komoly, hogy sehol nincs fenn a neten az Assisi? Eszem megáll. Egyáltalán, a net nagyon rosszul áll skót költőkben. Hihetetlen!). És akkor még R. S. Thomas. Méghozzá az egyik kedvencem. (A fordítást én követtem el, sok-sok évvel ezelőtt; lehet, hogy van más és van jobb, de ez... ez az enyém. Akkor is, ha ma már itt-ott szikárítanék rajta.)
| Welsh landscape To live in Wales is to be conscious At dusk of the spilled blood That went to the making of the wild sky. Dyeing the immaculate rivers In all their courses. It is to be aware, Above the noisy tractor And hum of the machine Of strife in the strung woods, Vibrant with sped arrows. You cannot live in the present, At least not in Wales. There is the language for instance, The soft consonants Strange to the ear. There are cries in the dark at night As owls answer the moon, And thick ambush of shadows, Hushed at the fields' corners. There is no present in Wales, And no future; There is only the past, Brittle with relics, Wind-bitten towers and castles With sham ghosts; Mouldering quarries and mines; And an impotent people, Sick with inbreeding, Worrying the carcass of an old song. | Walesi táj Walesben élni maga az a tudat Hogy az alkony kiontott vértől Kapta vad színét. Az festi a folttalan folyókat Bárhova futnak is. A tény, hogy tudjuk, A traktor nagy hangján És a gép zümmögésén túl Az erdőben áll a harc, Kilőtt nyilak zúgnak. Nem élhetsz a mában, Walesben biztos nem. Itt van már a nyelv is, A puha mássalhangzók Furcsák a fülnek. És a kiáltások a sötét éjszakában Baglyok felelnek a holdnak, Árnyak vetnek cselt A földek sarkán megbújva. Nincsen jelen Walesben, És jövő sem; Csak a múlt van, Szilánkos-törékeny ereklyék, Szélmarta tornyok és várak Álkísértetekkel; Omladozó bányák és fejtők; Tehetetlen emberek, Régi dalok tetemén rágódó Beteg beltenyészet. |
túl az első kör pixeltaszigáláson
Lesz még vele munka... A blogger (hogy szakadna rá az ég), oly igen civilizálatlan, hogy nem hagyja, hogy ennél nagyobb méretben feltegyem. Persze linkelhetném photobucketről, de annak meg más undorító szokásai vannak, úgyhogy akit érdekel, inkább csak kattintson rá.A DeviantArtra még soká fog felkerülni, mert előbb kettesével fel akarom tenni az különálló betűket. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy így egyszerre, két délután alatt bedarálom a maradék szerkeszteni valót (az M / Z / 5 azért még nagyon nincs rendben, náluk biztos lesznek további maszatolások), persze ehhez az is kellett, hogy legalább átmenetileg működjön a nyavalyás tablet (közben is leállt pár órára).
(Egyébként nyilván dolgozni és írni akartam helyette. Főleg írni. Jellemző. Úgy kiszaladtak az agyamból a szavak, mintha soha a közelében sem jártak volna még életükben.)
Most amúgy az a terv, hogy rövid meséket kéne írni az egyes betűkhöz a rajtuk látható állatokról, bár egyelőre még nem tudom, milyen gyerekeknek is való mesét lehet kitalálni az olyan mélységesen bájos állatokról, mint a nílusi krokodil vagy a nagy fehér cápa. Különösen jó megfigyelők azt is észrevehetik, hogy a cápa ezen a képen sincs egyedül - ez pedig végképp nem az a téma, amit mesekönyvben szeretnék elmagyarázni, hogy a cápa bácsiknak bizony meg kell enni a fókagyerekeket.
Az sem teljesen tiszta, mit kezdek azzal, hogy minden eredeti szándékom dacára (nem ismételgetünk állatokat) albatroszból kettő is van (túl fotogén csirkék, az a helyzet). Szegény fejjel lefelé fordított tobzoska pedig úgy ahogy van, egy rémálom. De már két hónapja nem találtam "5" alakú állatot, amikor végre észrevettem, és úgy, de úgy megörültem neki - hogy miért nem tudnak ezek az állatok értelmes alakzatba állni, nem foghatom fel. A 2 és a 4 esetében is kénytelen voltam a költői szabadsághoz folyamodni, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a kaméleon nyelve vagy a pelikán csőre természetes állapotában tesz ilyet. Kedvencem az O / P / Q / S / 0, különösen-legjobban a tigris és a süni, a panda kicsit giccses lett, de az komolyan, eredetiben még ennél is elképesztőbb volt.
ne lődd meg útra a varjút
Tulajdonképp egész kellemes volt ez a karácsony, még ajándékot is kaptam, meg annyi töltött káposztát, mintha a család feltételezte volna, hogy amúgy sosem szoktam enni. Ezt nem tudom mire alapozzák, nem hiszem, hogy ennyire ügyesen öltözöm - bár persze lehet, hogy valamiféleképp görbítem a teret, csak még a pontos mechanizmusára nem jöttem rá.
Karácsony előtti este még elmentünk pizsamapartira (útközben rég nem látott ismerősbe is botlottam, ami mindig jó), és Búzárzenekar, Noiz és Paradox kollégákhoz idővel csatlakozott Zyro és (színpadias szünet) mozimániás legrégebbi jó barátom, és ezennel be lettek mutatva egymásnak eltérő barátaim, és ennek örömére mi reggel hatkor távoztunk, de akkor még többeknek sok söre volt. Délután épp csak fel bírtam tápászkodni az első családi karácsonyra, és Szenteste illő mód félholtra ettük magunkat mi is, és a családi kis fehér kutyák is. Karácsony első napján aztán a család másik felével is ettünk és fecsegtünk végtelen órákon át, míg odakinn nyári zivatar tombolt borzalmas széllel, és április meleg volt.
Azóta alszom, lányregényeket álmodozgatok össze, képeket szerkesztek, pusztítom a töltött káposztát, szervezem a programjaimat, előbbieket sikerrel, utóbbit teljesen kilátástalanul, mert mindenki A.L.K.A.L.M.A.T.L.A.N., beleértve sajnos saját magamat is (valahol az élbolyban).
Karácsony előtti este még elmentünk pizsamapartira (útközben rég nem látott ismerősbe is botlottam, ami mindig jó), és Búzárzenekar, Noiz és Paradox kollégákhoz idővel csatlakozott Zyro és (színpadias szünet) mozimániás legrégebbi jó barátom, és ezennel be lettek mutatva egymásnak eltérő barátaim, és ennek örömére mi reggel hatkor távoztunk, de akkor még többeknek sok söre volt. Délután épp csak fel bírtam tápászkodni az első családi karácsonyra, és Szenteste illő mód félholtra ettük magunkat mi is, és a családi kis fehér kutyák is. Karácsony első napján aztán a család másik felével is ettünk és fecsegtünk végtelen órákon át, míg odakinn nyári zivatar tombolt borzalmas széllel, és április meleg volt.
Azóta alszom, lányregényeket álmodozgatok össze, képeket szerkesztek, pusztítom a töltött káposztát, szervezem a programjaimat, előbbieket sikerrel, utóbbit teljesen kilátástalanul, mert mindenki A.L.K.A.L.M.A.T.L.A.N., beleértve sajnos saját magamat is (valahol az élbolyban).
he?
A látványban mindössze az a sokkoló, hogy a rózsaszín alkonyati felhők háromnegyed tizenkettőkor, dél(-dél-dél)-délkelet felé virgonckodtak. Egy ideje már dél felé néz az ablakom, és gyakran bámulok ki rajta ostobán, de ilyet még nem láttam.
(És egyébként nyáron pont ezt álmodtam meg, hogy lehessen könyvet nyomtatni a blogunkból, és eltenni a régi naplóink közé (már akinek voltak régi naplói, és eltette őket), ezek szerint legalább csak kicsit vagyok lemaradva a valóban jó ötletektől, nem rettenetesen.)
(És egyébként nyáron pont ezt álmodtam meg, hogy lehessen könyvet nyomtatni a blogunkból, és eltenni a régi naplóink közé (már akinek voltak régi naplói, és eltette őket), ezek szerint legalább csak kicsit vagyok lemaradva a valóban jó ötletektől, nem rettenetesen.)
A sámán karácsonya
A faházban tisztaság volt és fűszeres almaillat. A szoba egyik végében takaros fácska állt; nagyobb nem fért be cserepestül az ajtón, de elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy eltöltse a szívét a büszkeség. Kicsi , de tökéletes. A feketészöld levelek szétterültek a melegben, a gyökerek örvénylően kúsztak le a mélybe. Megigazította az egyik ágon libbenő, vérvörös szalagot, aztán lekuporodott a rongyszőnyegre, és lehunyta a szemét.
Egész évben válogatta az ajándékokat, de most még egyszer végigvette mindet. Hosszú ideje nem adott már tárgyakat, csak szavakat; már januárban csiszolgatni kezdte őket. Az anyjának hosszú láncot fűzött a napfényes délutánokból, kerti rigókból, az öreg fa mosolygós almáiból, az apjának mesekönyvet festett hősökről, csapásokról, torz és tökéletes csodákról.
A tea gőzölgött a mázas kerámiatartón, parányi mécses lobogott alatta, hogy melegen tartsa. A keserű illattól megremegett az orrcimpája. A kamaszkorát idézte, a veszekedéssel töltött karácsonyokat. Akkor megalkuvásnak érezte Bing Crosbyt és a pulykát, a szülei pedig csak nevettek, és azt mondták, a csoda, az öröm minden ünnepét érdemes befogadni. Persze egy kamasz miért is értette volna? Volt még annyi csoda és öröm az életében, hogy nem tudta, mit ér.
Felkelt, még egyszer átmozgatta a tagjait. Mindent leellenőrzött a házban, megállt az ablakban, és nézte a napsütésben ragyogó havat. Egy holló figyelte csillogó szemmel az erdő fái közül. Visszabólintott. Itt volt az idő. Újra leült a fa elé, hagyta, hogy szétáradjon benne a hóról visszaverődő napsütés, az alma fűszeres illata. Ráérősen kortyolgatta a teát, halkan dúdolt magában, bólintott a dal ütemére; és lassan, lassan megmoccantak az apró tiszafa gyökerei, szétváltak az egybetekeredett, földmélyi kígyók. Felsötétlett mögöttük a holtak földje.
Sóhajtott egyet és megindult lefelé. A szülei már várták.
Egész évben válogatta az ajándékokat, de most még egyszer végigvette mindet. Hosszú ideje nem adott már tárgyakat, csak szavakat; már januárban csiszolgatni kezdte őket. Az anyjának hosszú láncot fűzött a napfényes délutánokból, kerti rigókból, az öreg fa mosolygós almáiból, az apjának mesekönyvet festett hősökről, csapásokról, torz és tökéletes csodákról.
A tea gőzölgött a mázas kerámiatartón, parányi mécses lobogott alatta, hogy melegen tartsa. A keserű illattól megremegett az orrcimpája. A kamaszkorát idézte, a veszekedéssel töltött karácsonyokat. Akkor megalkuvásnak érezte Bing Crosbyt és a pulykát, a szülei pedig csak nevettek, és azt mondták, a csoda, az öröm minden ünnepét érdemes befogadni. Persze egy kamasz miért is értette volna? Volt még annyi csoda és öröm az életében, hogy nem tudta, mit ér.
Felkelt, még egyszer átmozgatta a tagjait. Mindent leellenőrzött a házban, megállt az ablakban, és nézte a napsütésben ragyogó havat. Egy holló figyelte csillogó szemmel az erdő fái közül. Visszabólintott. Itt volt az idő. Újra leült a fa elé, hagyta, hogy szétáradjon benne a hóról visszaverődő napsütés, az alma fűszeres illata. Ráérősen kortyolgatta a teát, halkan dúdolt magában, bólintott a dal ütemére; és lassan, lassan megmoccantak az apró tiszafa gyökerei, szétváltak az egybetekeredett, földmélyi kígyók. Felsötétlett mögöttük a holtak földje.
Sóhajtott egyet és megindult lefelé. A szülei már várták.
2009.
apróságok (cseprőségekkel)
Tegnap éjjel leforráztam a kezem, és sehol sem találtam az ilyenkor hasznos krémeket, aztán szerencsére eszembe jutott, hogy a henna erre is jó. És tényleg. Terveztem, hogy majd megosztom az álmélkodókkal természetgyógyászati célokból tehénfoltosított kezem látványát, de ilyen vékonyan elkenve csak annyira fogta meg a bőröm, mint egy gyengébb barnítókrém. Még a vasárnap este felkent motívumot sem rontotta el.
Felfedeztem, hogy a helyi boltban a salátás- és a sajtospult között van egy kis hűtőrekesz pástétomoknak, és azóta rendszeresen friss foie gras-t reggelizek (a napi kínálattól függően krémes kacsamáj pezsgővel, illetve libamáj mazsolával, mindkettő ízletes kis zsírral az alján), és érzem, hogy nekem ez jó. (A kép nem csak a témát, de a mai reggelimet is illusztrálja.) Amúgy utánanéztem, és mindenkit félretájékoztattam a magyar libamáj világszintű termelésével kapcsolatban - valóban másodikok vagyunk Franciaország után, valóban a franciákhoz megy az exportunk túlnyomó része, de azért a magunk 8,2%-ával le vagyunk maradva a francia 78,5%-tól. Már ha a Wikipedia megbízható, de én naiv vagyok, és ilyesmiben még kérdés nélkül hiszek neki.
A görög baba szerelmes lett, reménytelenül, és mivel azonnal rájöttem, hogy ki lehet epekedése tárgya, azt hiszem, tényleg reménytelen. De ettől végtelenül romantikus hangulatba kerültünk őrült szerb levelezőtársnémmel, és újabb szekérderék bölcs tanácsot osztottam ki; biztos kevésbé érezném magam ilyenkor cinikusnak, ha tényleg hinnék is benne, hogy a világ tanácsokban és játékszabályokban összefoglalható módon működik.
Beszereztem a karácsonyi ajándékokat, ez összesen (ha a különféle levelezőtársaimra kifizetett postaköltséget is beleszámolom) hét embert jelentett, de csak azért, mert mire a (nyuszi- és) mozimánra került volna sor, elfogyott a nyúltenyésztő Playmobil, amivel meglephettem volna. Pedig ÖT nyúl is volt benne! ÖT! (Igazából ki is bonthattam volna, és odaadhattam volna neki évente egyet, hogy nesze a szaporulat.) (Bár ha abból indulok ki, hogy nyulak, akkor havonta postázhattam volna Luxemburgba pár tucatot.)
Felfedeztem, hogy a helyi boltban a salátás- és a sajtospult között van egy kis hűtőrekesz pástétomoknak, és azóta rendszeresen friss foie gras-t reggelizek (a napi kínálattól függően krémes kacsamáj pezsgővel, illetve libamáj mazsolával, mindkettő ízletes kis zsírral az alján), és érzem, hogy nekem ez jó. (A kép nem csak a témát, de a mai reggelimet is illusztrálja.) Amúgy utánanéztem, és mindenkit félretájékoztattam a magyar libamáj világszintű termelésével kapcsolatban - valóban másodikok vagyunk Franciaország után, valóban a franciákhoz megy az exportunk túlnyomó része, de azért a magunk 8,2%-ával le vagyunk maradva a francia 78,5%-tól. Már ha a Wikipedia megbízható, de én naiv vagyok, és ilyesmiben még kérdés nélkül hiszek neki.A görög baba szerelmes lett, reménytelenül, és mivel azonnal rájöttem, hogy ki lehet epekedése tárgya, azt hiszem, tényleg reménytelen. De ettől végtelenül romantikus hangulatba kerültünk őrült szerb levelezőtársnémmel, és újabb szekérderék bölcs tanácsot osztottam ki; biztos kevésbé érezném magam ilyenkor cinikusnak, ha tényleg hinnék is benne, hogy a világ tanácsokban és játékszabályokban összefoglalható módon működik.
Beszereztem a karácsonyi ajándékokat, ez összesen (ha a különféle levelezőtársaimra kifizetett postaköltséget is beleszámolom) hét embert jelentett, de csak azért, mert mire a (nyuszi- és) mozimánra került volna sor, elfogyott a nyúltenyésztő Playmobil, amivel meglephettem volna. Pedig ÖT nyúl is volt benne! ÖT! (Igazából ki is bonthattam volna, és odaadhattam volna neki évente egyet, hogy nesze a szaporulat.) (Bár ha abból indulok ki, hogy nyulak, akkor havonta postázhattam volna Luxemburgba pár tucatot.)
aranyvasárnap
Most egy tízes skálán olyan kétszáz, hogy mennyire vagyok nyűgös és ideges, leginkább azért, mert dolgokat kéne csinálnom, amiket semmi kedvem, de természetesen ha nem lennének, akkor ahhoz nem lenne kedvem, amit most akarok helyette csinálni, illetve később nem lenne pénzem és idővel nem lennének barátaim sem. Ezen a hétvégén végül is csak a pendrive-omat kellett formáznom, az mp3 lejátszómmal küzdöttem vagy nyolc órát, és szakadt a hó, valamint olyan élesen visított a szél, hogy még a Uriah Heep sem tudta túlsikítani, pedig korai lemezeiken ők is bírtak élesen furcsa hangokat kiadni a torkukból meg a Moogjaikból.
Tegnap éjszaka aztán Luxemburgba szakadt legrégebbi jó barátommal nosztalgiáztunk a világhálón, és nem tudtuk eldönteni, hogy kinek a nyaralóját hányszor leptük el annak idején, és mivel akkoriban még nem fényképezett mindenki és mindig, kapaszkodóink is alig vannak. Az is gond, hogy világéletemben ritkásan és teljesen véletlenszerűen vezettem naplót (általában 3 rövidítés / nap szószátyársággal, amikor épp eszembe jutott), és a noteszeimet aztán véletlenszerűen veszítettem el, és most akkor nekem nincs is múltam, vagy csak semmivel sem összefüggőbb, mint az álmaim (melynek során Brainoiz elárulta, hogyan kell elég gyorsan úszni ahhoz, hogy kiússzak egy elöntött metróalagútból, ha netán ott támadna meg maga Chtulhu; utána pedig csatos tűsarkú cipőben és virágmintás frottírzokniban olasz bevándorlókkal kertészkedtem, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ez a legszebb női viselet). És arra jutottam, hogy nagyon sok régi jó barátommal nem akarok találkozni, mert tudom, hogy nagyon unnám, és ez persze régen nem volt ám így, és nem is hittem volna, hogy valaha így lesz. Persze nem ők unalmasodtak el, belőlem fogyott el az érdeklődés, vagy közülünk a közös téma, nem is tudom, csak azt, hogy a puszta gondolatuktól is nyűgös ásíthatnékom támad.
Most pedig megyek, és lelazítom az agyam a további fordításhoz. Van mit (főleg most, hogy megönkéntesedtem; de ez van akkora falat, hogy majd külön számolok be róla).
Tegnap éjszaka aztán Luxemburgba szakadt legrégebbi jó barátommal nosztalgiáztunk a világhálón, és nem tudtuk eldönteni, hogy kinek a nyaralóját hányszor leptük el annak idején, és mivel akkoriban még nem fényképezett mindenki és mindig, kapaszkodóink is alig vannak. Az is gond, hogy világéletemben ritkásan és teljesen véletlenszerűen vezettem naplót (általában 3 rövidítés / nap szószátyársággal, amikor épp eszembe jutott), és a noteszeimet aztán véletlenszerűen veszítettem el, és most akkor nekem nincs is múltam, vagy csak semmivel sem összefüggőbb, mint az álmaim (melynek során Brainoiz elárulta, hogyan kell elég gyorsan úszni ahhoz, hogy kiússzak egy elöntött metróalagútból, ha netán ott támadna meg maga Chtulhu; utána pedig csatos tűsarkú cipőben és virágmintás frottírzokniban olasz bevándorlókkal kertészkedtem, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ez a legszebb női viselet). És arra jutottam, hogy nagyon sok régi jó barátommal nem akarok találkozni, mert tudom, hogy nagyon unnám, és ez persze régen nem volt ám így, és nem is hittem volna, hogy valaha így lesz. Persze nem ők unalmasodtak el, belőlem fogyott el az érdeklődés, vagy közülünk a közös téma, nem is tudom, csak azt, hogy a puszta gondolatuktól is nyűgös ásíthatnékom támad.
Most pedig megyek, és lelazítom az agyam a további fordításhoz. Van mit (főleg most, hogy megönkéntesedtem; de ez van akkora falat, hogy majd külön számolok be róla).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)