De álmában hajó jött érte, ragyogó, hatalmas, fehér; fénykévék áradtak belőle, zenén úszott, nem is vízen. Színek; színek és illatok kavarogtak körülötte, magas, karcsú nők táncoltak rajta, az ujjukon ott szikrázott a hold és a nap, a férfiak keze puhán csillogott, hófehéren, a matrózok illatos, friss, ropogós ruhája...
Évente egyszer kopott bárka döcögött át hozzájuk, fazekakat hozott, tűket és híreket. A hajós mogorva volt, akár a tenger, nem szerette a kölyköket, elhajtotta őt is – ő pedig elkullogott. Kérdezni úgysem mert volna; mit? A semmiből, amiben élt, csak álmok fakadtak, kérdések sosem.
És álmodta, minden éjszaka azt álmodta, hogy kiköt a hajó; vidám, fehér csónakon kieveznek a partra az utasok. A nők feje fölött hatalmas, élénk virágok táncolnak, a férfiak hangja lágy és meleg...
Az apja odaveszett egy viharban, beállt a helyére. A tenger kimarta az arcát, kérget vont a tenyerére, a nappalok megfakultak, az éjszakák sötétjét is kiszívta az eső, a lusta köd. Halat fogtak, hazavitték, tengerre szálltak újra; hallgattak, és ha már megállt köztük a csönd, hát ittak. Az álmok is elmaradtak lassan.
Nyúlt az idő, a tél tavaszba engedett. A végtelen szürke vízen meghígult a köd. Útnak indultak a halak nyomában, vakon követték a csillogva örvénylő pikkelyhadat, vakon, akár a szótlan, víz alatti hívást a halak.
Váratlanul csapott le rájuk az utolsó téli vihar.
Napokig hányódtak, és mikor elült a szél, messze, idegen tengeren találták magukat. Feltápászkodtak, és nézték a sivár hullámokat. Tudták, hogy nem találnak haza. Halk zene úszott feléjük, és a messzeségben feltűnt egy hatalmas hajó; az ablakaiból hófehéren áradt a fény, a korlátnál karcsú nők álltak, a férfiak keze lágy volt és finom…
Térdre roskadt, és rekedten felzokogott. A kis bárkát eltakarták a hullámok; a hajó pedig – leküzdhetetlen, mesés óriás – folytatta az útját nyugatnak.
Egyre csak nyugatnak.
2004-2007.
