A fejem most azt csinálja, hogy egy rosszul kikötözött lufi, a tetején vékony étcsokimázzal, hogy az egyenetlen súlyelosztástól ide-oda billegjen, a vállamra pedig valaki ólomköpönyegeket rétegezett. Az ujjaim egyértelműen más dimenzióban vannak, és az egyetlen elfogadható testtartás a felpolcolt fejjel, kötött sapkában, orrig három takaró alatt, csak akkor meg rémálmaim vannak, mert úgy ordít az ablakon túl a szél, hogy azt már a zene sem nyomja el. Lázam nincs, és dolgoznom kell, és a monitor nem használ ilyenkor a szemnek, és majd át kell mennem vásárolni is, és fejem a kinn ólálkodó mínuszok puszta gondolatára is feljebb kapcsolja a tompa sajgást.
Blergh, mondhatná erre a virtuális világtengerek viharvert utazója, és nem tévedne egy cseppet sem.
