Az igazi ott kezdődik, amikor a kvéker teológus professzor és lelkész nagypapa közli, hogy a rendes, dögös gospelt márpedig a Dropkick Murphys játssza (Amazing Grace, kelta punk változatban) (legszebb hozzászólás: "Még sosem hallgattam úgy az Amazing Grace-t, hogy utána rögtön pofán akartam vágni valakit. Kiváló!"), mindezt persze azután, hogy éjjel kettőkor rögtönzött virtuális házibuli keretében mindenki a billentyűzete mellett iszogat (én épp két liter narancslevet), dédelgeti a macskáját (akinek van), és ír kocsmadalokat linkelget összehasonlításra (kezdenek kimozdítani abból a purista álláspontomból, hogy a The Dubliners az ír kocsmazene alfája és omegája).
A gondosan megválogatott twitter-etetőmnek köszönhetően újra eltaláltam a Writing Excuses honlapjára. Két regény- és egy képregényíró 15-18 perces, mp3-ban letölthető epizódokban beszélget az írás legkülönbözőbb aspektusairól. Mindenkinek ajánlom, aki jól tud angolul, én zsinórban meghallgattam ötöt, és kivétel nélkül érdekesek és hasznosak voltak.
Utána félálomban azon gondolkoztam, hogy a derék hamvába holt Rostnál hiba volt ragaszkodni a podcast formátumhoz is, mert sokkal több munkával állít elő olyasmit, amit a többség kevésbé szeret - a legtöbb ember hajlamos egy-két perc alatt elolvasni egy rövid novellát, de nem fog öt-tíz percen át hallgatni valamit, amit potenciálisan nem az ő ízlésének megfelelően olvastak fel (például eljátszottak, nem felolvastak), és amihez ki kell kapcsolnia a zenét, vagy nem megoldható munka közben, azaz valószínűleg kisebb az élvezeti értéke, tovább tart és sokkal több macerával jár. És mindezt sokkal több ember sokkal bonyolultabb módon sokkal hosszabb idő alatt állítja elő. Az igazi lose-lose helyzet.
Végezetül pedig ilyen lenne, ha a Földnek is lenne olyan gyűrűje, mint a Szaturnusznak.
