Chateau Tour Saint-Pierre, Saint-Emilion Grand Cru, 1995. Állítólag arrafelé rég nem volt olyan jó év, mint épp a kilencvenötös. Ezt persze nem tudhatom, de az a kilencvenhármas, amiből még te is ittál, valóban fenséges volt.
Mindig féltem az igazán jó boroktól. Mint mindentől ami szép, és mindentől, ami élet. Elfogy és elmúlik, nem marad, csak pár foszlott kísértet, pontatlan, rendetlen emlékszilánk. Semmi.
De ma iszom. Veled. És ha te nem vagy itt, hát a kísérteteddel.
Nocsak, remeg a kezem. Megint bele fogom törni a dugót, de nem baj. Ugye nem baj? Majd először magamnak töltök, hogy én kapjam a parafa morzsalékot. Így is finom.
Telten, lustán mászik a pohárba a bor, sötét és sűrű, akár a vér. Rubinosabb, mint az a fémes, vérízű villányi pinot noir, amit annyiszor ittunk, édesebb a kedvenc szekszárdi merlot-dnál, de könnyű, és lobog, mint a tűz. Szeretem a bort. Csupa vers és allegória. Napfény, szenvedély vagy fájdalom – kinek melyik közhely jut róla eszébe.
Behunyom a szemem, és nézem, ahogy felemeled a poharat. Először megbillented az orrod alatt, beszívod a bor illatát, aztán lassan, szertartásosan kortyolsz egyet. Sokszor vittek borkóstolóra, tudod, mi illik. Csillog a szemed, a mosoly a szád sarkában bujkál – nem is, az orrod hegyén ül. Töretlen a derűd, átvillan mindenen. Valahol, a kazamaták mélyén egész sereg kísértet rázza a láncait, de elnyomod a hangjukat.
Nézlek, és csodállak. Napfény vagy, köd, csalóka varázslat, és végül kicsúsztál az én kezemből is. Vagy elengedtelek – számít ez? A borban felszikrázik a gyümölcsízű, forró nyár, és ráfelel az ősz komoly, sugaras hűvöse. Gyöngyözik a pohár – a holtak keze hideg.
Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezed. Lassan összefonódnak az ujjaink, megcsiklandozod a tenyerem. Nevetek. Kezd a fejembe szállni az ital, repít, mint a szél. Nem vesz rajtunk erőt a halál, lobban a szemedben. Öröklétbe dermed a pillanat
Magam sem tudom, hogyan csurran a semmibe a bor. Vörösen lüktet, mint a szívem, lusta és hatalmas, akár az élet. És lassan elapad. Megfakul a szád, szürkébe hull szemed csillogása, elernyed a mosolyod. Töltök még, hogy újra éledj, újra nevess, és Chateau Tour Saint-Pierre vére új életet adhasson halott szellemednek.
Egy perzselő pillanatig mintha valóban – aztán a kezem koccan a hideg üvegen, és riadtan nézek körül. Az egyik pohár még érintetlen, a villanyfény közömbös, éles. Valahol, a kazamaták mélyén minden dermedt és üres. Hiába fülelek.
Kitöltöm az utolsó pohár bort, de már nem iszom meg. A kezem átsiklik a poháron.
2002-2003.
