Egész évben válogatta az ajándékokat, de most még egyszer végigvette mindet. Hosszú ideje nem adott már tárgyakat, csak szavakat; már januárban csiszolgatni kezdte őket. Az anyjának hosszú láncot fűzött a napfényes délutánokból, kerti rigókból, az öreg fa mosolygós almáiból, az apjának mesekönyvet festett hősökről, csapásokról, torz és tökéletes csodákról.
A tea gőzölgött a mázas kerámiatartón, parányi mécses lobogott alatta, hogy melegen tartsa. A keserű illattól megremegett az orrcimpája. A kamaszkorát idézte, a veszekedéssel töltött karácsonyokat. Akkor megalkuvásnak érezte Bing Crosbyt és a pulykát, a szülei pedig csak nevettek, és azt mondták, a csoda, az öröm minden ünnepét érdemes befogadni. Persze egy kamasz miért is értette volna? Volt még annyi csoda és öröm az életében, hogy nem tudta, mit ér.
Felkelt, még egyszer átmozgatta a tagjait. Mindent leellenőrzött a házban, megállt az ablakban, és nézte a napsütésben ragyogó havat. Egy holló figyelte csillogó szemmel az erdő fái közül. Visszabólintott. Itt volt az idő. Újra leült a fa elé, hagyta, hogy szétáradjon benne a hóról visszaverődő napsütés, az alma fűszeres illata. Ráérősen kortyolgatta a teát, halkan dúdolt magában, bólintott a dal ütemére; és lassan, lassan megmoccantak az apró tiszafa gyökerei, szétváltak az egybetekeredett, földmélyi kígyók. Felsötétlett mögöttük a holtak földje.
Sóhajtott egyet és megindult lefelé. A szülei már várták.
2009.
