Akkor nem írtam, amikor kaptam egy CD-t apámtól, és életemben először - haláluk után tizenöt és három évvel - láttam apai nagyszüleimet fiatalnak, és láttam, hogy az öcsém tényleg a megszólalásig hasonlít nagyapánkra, leszámítva persze az a bő harminc centi magasságkülönbséget, ami a mokány tábor lelkész és a langaléta, félszeg mosolyú közgazdász között lehetett.
A hétvégén tartottuk anyai nagyapám 84. születésnapját, és nagybátyám vetítéssel is készült: előszedte nagyapám régi fényképeit. Nagyapám szenvedélyes fényképész volt, minden évben telefényképezett legalább egy vaskos albumot családról, kirándulásokról, tájakról, állatokról. Az eddig beszkennelt képekből vagy ezerkétszázat most megkaptunk mi is, és bejárhattuk a máramarosi havasokat, megismerhettem a dédszüleimet, láthattam, hogy anyám gyerekkorában pont olyan félszegen ült minden képen, mint huszon-egynéhány évvel később én, ugyanabban a tartásban, épp csak előtte nem mindig hevert ott egy alibiként szolgáló könyv. És hiába fekete-fehérek a képek, hiába jártunk mi keveset a máramarosszigeti házban, érezni rajtuk a hőséget, az alkonyt, a füstszagot, hallani a fák susogását, látni a zöldeket.
Hiszen semmi értelme nincs feltételezni, hogy mindez véget is ért, csak mert az idő elhaladt mellette, mint a hegyek és legelők, dombok és városok mellett a gyorsvonat.
