Most egy tízes skálán olyan kétszáz, hogy mennyire vagyok nyűgös és ideges, leginkább azért, mert dolgokat kéne csinálnom, amiket semmi kedvem, de természetesen ha nem lennének, akkor ahhoz nem lenne kedvem, amit most akarok helyette csinálni, illetve később nem lenne pénzem és idővel nem lennének barátaim sem. Ezen a hétvégén végül is csak a pendrive-omat kellett formáznom, az mp3 lejátszómmal küzdöttem vagy nyolc órát, és szakadt a hó, valamint olyan élesen visított a szél, hogy még a Uriah Heep sem tudta túlsikítani, pedig korai lemezeiken ők is bírtak élesen furcsa hangokat kiadni a torkukból meg a Moogjaikból.
Tegnap éjszaka aztán Luxemburgba szakadt legrégebbi jó barátommal nosztalgiáztunk a világhálón, és nem tudtuk eldönteni, hogy kinek a nyaralóját hányszor leptük el annak idején, és mivel akkoriban még nem fényképezett mindenki és mindig, kapaszkodóink is alig vannak. Az is gond, hogy világéletemben ritkásan és teljesen véletlenszerűen vezettem naplót (általában 3 rövidítés / nap szószátyársággal, amikor épp eszembe jutott), és a noteszeimet aztán véletlenszerűen veszítettem el, és most akkor nekem nincs is múltam, vagy csak semmivel sem összefüggőbb, mint az álmaim (melynek során Brainoiz elárulta, hogyan kell elég gyorsan úszni ahhoz, hogy kiússzak egy elöntött metróalagútból, ha netán ott támadna meg maga Chtulhu; utána pedig csatos tűsarkú cipőben és virágmintás frottírzokniban olasz bevándorlókkal kertészkedtem, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ez a legszebb női viselet). És arra jutottam, hogy nagyon sok régi jó barátommal nem akarok találkozni, mert tudom, hogy nagyon unnám, és ez persze régen nem volt ám így, és nem is hittem volna, hogy valaha így lesz. Persze nem ők unalmasodtak el, belőlem fogyott el az érdeklődés, vagy közülünk a közös téma, nem is tudom, csak azt, hogy a puszta gondolatuktól is nyűgös ásíthatnékom támad.
Most pedig megyek, és lelazítom az agyam a további fordításhoz. Van mit (főleg most, hogy megönkéntesedtem; de ez van akkora falat, hogy majd külön számolok be róla).
