Biztos azért könnyű, mert sosem volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy nekem jobb sorsom volna bárkinél is, általában tetszőleges pillanatban akadt valami hatalmas szörnyűség az életemben, és az összehasonlítósdinak onnantól semmi értelme sem volt. Mit tesz egy korán kapott szemüveg az általános bűntudattal; majd nyilván én fogok gyerekeket sajnálni, amikor felváltva van letapasztva színes virágokkal a szemüvegemnek hol az egyik, hol a másik fele, és azon kívül, hogy emiatt nyilván csúfolnak és nyilvánvalóan megverem őket, a szemüveg szára fel is töri a fülem. Az állandó középfülgyulladásról, a válásról és a költözésekkor elveszített, több garnitúra barátról nem is beszélve. Sosem volt rá igazán érkezésem, hogy sajnáljam a világot, épp elég nagy feladat volt megbirkózni azzal, hogy nekem és a körülöttem lévőknek most rossz, de valóban, véresen és megoldhatatlanul rossz.
Ettől persze még nem én lettem a legszilárdabb és megingathatatlanabb jellem, de valamikor mindeközben átkattanhatott nálam egy kapcsoló, mert dacára annak, hogy mostanában sem fenékig tejföl az élet, azért én általában és elég sokszor boldog vagyok. Ha süt a nap és olyan élesen rajzolja ki a távoli toronyházakat a Szentendrei úton, mintha valami teljesen valószerűtlen útifilmből jönnék, nem a sarki postáról; ha a takaró alá gömbölyödve hallom az eső kopogását, ha épp akkor vagyok ellenállhatatlanul álmos, amikor van időm aludni. És persze szoktam boldog lenni olyankor is, amikor eszünk és borozunk és csak ülünk és sörözünk és nevetünk és beszélünk össze-vissza hülyeségeket. És néha még olyankor is boldog szoktam lenni, amikor ugyan halálra dolgozom magam és nincs időm aludni sem, de haladok és szép mondatok kerekednek ki a kezem alól, szépek és sokan és gyorsan.
Persze néha vannak időszakok, amikor valamitől feszült vagyok (általában emberek) (az embereket nehezen viselem) és sértegetek, sértődgetek és borzalmas vagyok (például az elmúlt hetekben), és vannak időszakok, amikor rám tör a rettenetes egzisztenciális és halálfélelem, de szerencsére túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy igazán hagyjam eluralkodni magamon az ilyesmit. Ilyenkor tudok akár szánalmasan rövidlátó is lenni, és csak addig nézni előre, amíg még belátom és megoldható lépésekre tördelem a teendőket (sajnos ez nem mindig jár azzal, hogy ezeket a megoldható lépéseket meg is teszem - de ez már egy másik történet). És ha nagyon elkap a nyűg, elmegyek moziba vagy egész éjjel váralaprajzokat nézegetek, mert az nyilván nagyon hasznos és fontos, és abból a szempontból valóban, hogy utána úgy borulok be az ágyba holtfáradtan, hogy az az érzésem van, kedvemre és játszottam, és mi más kéne még, hogy a világ jó legyen.
