Hétfő reggel van, a világ kicsit szürke, és nem tudom egészen biztosra, ez most a fejemen belül, vagy kívül történik (borús az idő, és még nem ébredtem fel annyira, hogy istenigazából nekiüljek a munkának), hiába gőzölög előttem egy bögre kamillatea, menzás tejeskávé és hipóval felmosott linóleum szúrós szagát érzem, hétfő reggel van, a világ kicsit szürke, és az iskolákban a folyosón nyilván hunyorognak a neoncsövek. Nem tudom, miért jut az eszembe, a folyamatos számonkérés sosem ébresztett bennem heves nosztalgiát, legfeljebb a matekórák, a matematikában szerettem, hogy a szabatos, precíz megfogalmazást követve mindig el lehet jutni a megoldáshoz, akkor is, ha a megoldás az, hogy nincs, nem létezik, de egy matematikai feladványban hazudni, zavarba hozni, kétértelműen félrekommunikálni nehéz, ott csak figyelni kell, és a dolgok felgöngyölítik magukat, ha az ember kellően kitartó és ötletes (persze később volt olyan élményem, hogy hoppá, ez itt most súrolta azt, amit az én absztrakciós képességem még elvisel, és nem az lett volna a baj, hogy nem értem, hanem hogy nem tudom elképzelni, Gaussnak igaza lehetzett, az embereknek a fantáziája kopik ki először a matematika alól).
Nem tudom, ez most hogy került elő, lehet, hogy megártott, hogy éjjel háromkor már csak kedvtelésből is Odin bölcsességeit bambultam, nem feltétlenül azért, mert nincs elég viking az életemben, de nem lehet minden fenékig napnyugtás-pálmafás Coelho idézet.
