Fleó jóvoltából holnap az etyeki Kezes-Láboson kiderül, hogy akarnak-e emberek pénzt adni a szerintem igenis gyönyörű borospoharakért (és a valójában egész pofás palackokért), és hogy nem áraztuk-e nagyon félre. Én mondjuk nem fogok tudni kimenni, nem merek egy napot vidám henyéléssel tölteni, mert utána megint egy-két nap visszarázódni a fordításba, és most végre betörtem a könyvet, most nem engedhetem el.
A borospoharak egyébként szándékosan nem színesek; igaz, hogy ezek fehérborhoz valók, de a borhoz hozzátartozik a színe, azt látni kell, élvezni anélkül, hogy más szín bezavarna. Még ha a minta le is kúszik a pohár szárán, nem fedi el teljesen, látni lehet, ahol az üveg öble megcsillantja az ital színét.
A fekete csipkés poharak a képeken mind különbözőek; az arany-fekete és a szőlős pohárból csak két-két darab készült, részint, mert beszáradt az arany kontúr, részint pedig mert a szőlős most már nem tetszik annyira, mint tíz éve, amikor festettem pár hasonló készletet.
Ami ezen kívül van, arról igazából nincs mit írni, megnéztem a Bourne hagyatékot, és azt hiszem, annyi mondanivalóm volna róla, hogy Jeremy Rennert jobban kedvelem, mint Matt Damont, Rachel Weisz pedig egyre szebb. A többit ne firtassuk. Jó volt, mert hangos volt, színes, és a sok lövöldözés szépen lecsiszolta az agyamat.
U. I.: Mentek ám a borosholmikkal ilyen mécsesek is, ilyen bögrék viszont nem, ezeket még Vid kapta a születésnapjára, mert szereti a lilát és a macskákat, azt hiszem.
