Az álom üledéke ott marad, egész nap, de még másnap este is, az
iszonyat utóízét nem mossa el semmi, sem a bor, sem a pálinka, sem a só,
semmi. Nem égeti ki a napfény, nem mossa el a tenger, nem öblíti ki sem
a sampon, sem a balzsam, nem festi át a szemhéjtus, a rúzs, mindenben
ott van, ott röhög, és gyűlölöm, gyűlölöm, és nem tudok semmit sem tenni
ellene.
Mert reális, mert megtörténget, ha nem is úgy,
de bármikor, bármikor, és nem vagyok rá felkészülve, még a félelemre
sem, nem vagyok én felkészülve semmire, nem megy nekem, nem ezt akarom
érezni, abban a kevésben, ami van, nem ezt a félelmet, nem ezt a gyászt,
nem, nem, nem; abban a kevésben, ami az embernek jut, én örömet akarok
érezni, állatit, tisztát, és boldogságot, éterit, és szépséget, ami
túlmutat az elkerülhetetlenen.
És ne jöjjenek nekem
elbaszott rémálmok, ne fojtsák meg azt is, ami van, azzal, hogy
mennyivel nagyobb a nincsek összege, baszódjanak haza a kis kurva
szúnyogszárnyukon, ne tegyenek tönkre egyetlen töredékmásodperc alatt
napokat, kibaszott kurva napokat, amikor nem tudom lerázni magamról
őket, menjenek a picsába, basszák meg, van épp elég bajom, miért fordul
még a tudatalattim is ellenem.
