tesztek és pöttyök

Azért jó, hogy ennyi mindenféle teszt van szanaszét az interneten, mert akkor is lehet miről írni, ha épp nem. Történik semmi az emberrel. Tegnap például megtudhattam, hogy bár a hasonló életkorú és a hasonló domináns személyiségjegyekkel rendelkező emberek is az impresszionistákat szeretik (egéybként mindenki az impresszionistákat kedveli, kivéve a művelteket, mert azok az absztraktot), én viszont a németalföldi festőket. Pedig ha megkérdeznek, én is az impresszionistákat mondom (egyébként nem, én azt a szecesszió / art nouveau / Jugendstil / akármit mondom, de az nem szerepelt listán), csak ezek trükkös mód képeket mutogattak. Kilógok a sorból. De megnyugtat, hogy csak tudat alatt.

(Azt azért árulja el valaki, hogy a Word helyesírásellenőrzője milyen alapon gondolja, hogy a "vitorláshaj ók"   lényegesen elfogadhatóbb kifejezés a vitorláshajóknál? Vitorláshaj ók? Az mi lehet? Lapra rasztázott, romantikus sóhajok? Vagy mi? Annak idején már a "gáthering"   is mindig felderítette a The Gatheringről értekező gárdát, de azért ez még szebb.)

Kiderült az is, hogy megnyugtatóan jó arányban (bár messze nem mindig) felismerem, hogy melyik mosoly őszinte, és melyik nem. Az emberek állítólag ezen a teszten sokkal rosszabbul szerepelnek, mint várnák; szerintem ez azért lehet, mert soha, senki nem mondta el nekik, hogy mindig a másik szemét kell nézni. A végén tényleg azt a következtetést vonják le, hogy a szemhéj mozgása az árulkodó (azt azért már a tizediknél tudtam, hogy ha hamis mosolyra kellene gyúrnom, innentől kezdve néha belepislognék, vagy legalább megrebbenne a tekintetem). Azt tippelik, az emberek azért olyan gyalázatosan rosszak ebben, mert valójában egyáltalán nem szeretnék felfogni, hányszor mosolyognak rájuk teljesen őszintétlenül. Ebben az elméletben lehet valami (én is főleg csak önkínzásból és félelmeim beigazolása végett szeretném tudni az igazat).

(Erről az jut eszembe, amikor egy átmulatott éjszaka végén Grafikuslány megkérdezte, hogy akkor mi a legrosszabb, amit róla valaha mondtam, és amikor visszakérdeztem, hogy ha egyszer ismer már egy ideje, és tudja, hogy ha hülye kérdésekkel zaklatnak, rosszkedvű leszek, és ha rosszkedvű vagyok, akkor gonosz, akkor ennek fényében ő most konkrétan gyengeelméjű, netán megháborodott és nem szólt róla, vagy csak szeretné, ha felidegesíteném magam, és az igazság helyett azt mondanám, amivel tudom, hogy a legjobban bántom? Erre sírva fakadt. Persze nem tudom, annak mennyire örült volna, ha azt mondom, hogy pszichopata liba, és barátságosan megveregetem a vállát. Ennyit arról, hogy az emberek szeretnék tudni az igazat. Én csak akkor szeretném tudni az igazat, ha kevésbé fáj, mint utólag rádöbbenni.)

Annyi egyébként történik velem, hogy van ez a stresszre, mézre és kínai gyorskosztra kipöttyöző allergia-féleségem, és elmentem doktornénihez, doktornéni pedig beutalt bioptronlámpás kezelésre, és adott csodagyógykrémet is. A lámpa az első kezelés előtt elromlott, és jó egy hónapja Budapest egyik legszebb, frissen felújított, példaértékűnek szánt SZTK-jában nincs bioptronos kezelés (kiváló példát mutatnak, ugye), de nem is tudják mikor lesz. A krémtől a szám sarkában elmúltak a kiütések, de előjöttek a szemhéjamon, ami különösen kényelmes, és néha komolyan úgy érzem, hogy ez már örökre így marad, és hol itt, hol ott viruló piros pöttyeim lesznek. Volt idő, amikor ez még felderített volna, de akkor is csak a füzeteimben, kiváló órai munkával és házi feladattal kapcsolatban.

És akkor az egyetlen engedélyezett, leginkább odakozmált szolicica színű alapozó-fedőkrémről nem is morogtam, pedig az is egy élmény a hozzám hasonló, hullasápadt gótszimpatizánsoknak.

agy, sör, zokni

A Justin Sullivan szólólemez zseniális, de nem is vártam mást. A munkahelyem általában csak frusztráló, de most iszonyúan stresszes is. A szkennerem továbbra sem működik, és nincs kedvem rendet rakni. Pedig most már muszáj lenne. A leanderem teljesen elpusztult, viszont a két és fél éves paradicsomom, bár egyre kevesebb élő ága van, megint virágzik. Ahhoz képest, hogy általában csak háromnegyed évig húzzák… igazi matuzsálem. Kaptam két gyönyörű földig érő, bő szoknyát, és megörököltem anyukám régi telefonját is, ami nekem nagyon új, de ma reggel, ébresztődés közben sikerült úgy visszaejtenem a párnák közé, hogy csúnyán lekarcoltam az oldalát. Meg sem érdemlem.

Tegnap leteszteltem az agyamat (hja, olvasom Isolde blogját), és az érzelmi intelligenciás kérdőívnél nagyon megijedtem, hogy pont félúton állok a női és a férfi agy között (olvasok én az emberekben, kérem, csak a könyvekben szívesebben), és akkor most mi lesz; de aztán a rendszerező intelligenciás lapról kiderült, hogy bár nem szoktam az aerodinamikán gondolkozni repülés közben (úgy vagyok vele, hogy az a repülőgép tervezők dolga, és remélem, jól végezték), azért olyan toronymagasan és kényszeresen rendezem a fejemben a dolgokat, ahogy a szobámban vagy a fiókomban soha. Szóval férfiagyam van (szerintem csak antiszociális vagyok, és hajlok a logikus gondolkozásra) (régebben azt hittem, hogy utóbbi minden emberformájúra jellemző, de aztán elkezdtem dolgozni, és döbbenten tapasztaltam, hogy nem) (persze a logikus cselekvés rám sem jellemző, amúgy; de azt nem tesztelték). A férfiagyat esetemben az is támogatja, hogy mellé igazi agglegénylakás klasszikot tartok, a szélsőségesen "idén még nem mosogattam"   fajtából (egyébként igen, de nem sokat).

Ennek örömére elmentem bevásárolni, és rettenetesen megörültem, amikor végre találkoztam valakivel, akinek még szintén csak egy doboz sör volt a kosarában - az sem zavart, hogy az illető két méter, százötven kiló, és akkora szakálla van, mint a három ZZ Topnak összesen. Végre egy értelmes, sörcentrikus létforma, akkor is, ha nem szoknyában és blézerben. Végül azért vettem mást is, szerencsére megálltam, hogy újabb csíkos térdzoknikat raboljak, persze könnyített pálya volt, csak csúnyát tettek ki. Majd rájöttem, hogy a nagy nemzeti alkoholrelaxációban mégis van valami, már egy fél doboz Bivaly (az ment a szoknyámhoz, na, meg a felsőmhöz is) után sokkal kevésbé voltam feszült és vérszomjas, pedig csak sör benne volt, ugye, semmi vér. De ma azért majd inkább veszek az egyik ügyvédlány ajánlotta homeo-stresszoldóból, a sör hizlal (és még nekem van férfiagyam???).

Ez a teszt egyébként tényleg sokkal korrektebb (pl. nem az a kérdés, hogy "oszt' mosogatni szeretöl-e" ; de ezeknél annyira férfiagyam van, hogy az már nem is határeset. Azt hiszem, azért, mert jól helyezek el kockákat a térben és vonalakat a síkon (hja, a mérnök-gének; egyébként egyszer azt hallottam, hogy a sok generációnyi mérnököt felmutató családokban nagyobb az autista gyerekek előfordulása, szóval igenis vannak mérnök-gének), ez már kiskoromban is jellemző volt, és az is, hogy nem takarítottam fel őket magam után.

Aztán találtam ilyet: The Roots of the Mountains: A Book That Inspired J. R. R. Tolkien by William Morris ; Morris ahhoz képest, hogy meghalt, mielőtt Tolkien akárcsak beszélni megtanult volna, tudta, hogy ez lesz a vége, és világhírre ihleti azt a csecsemőt. Hogy miért is nem őt imádjuk Nostradamus helyett...? Mert a címbe a kettőspont utáni részek normális esetben nem tartoznának bele, azért.

William Morris regényei

Az angolszász fantasy egyik prominensének szentelt ismertetőben Tapsi fest portrét az igazi reneszánsz emberről, aki írt, fordított, betűket tervezett... és egy egész erdőt ajándékozott a jó öreg Tolkien professzornak: William Morris regényei.

Cikk az endless.hu-n.

igazából semmi

Részletek egyébként nincsenek, például nem tudom, ki írt nekem és miért, és szerencsére elég rövidre fogta a levelezést, udvarias válaszomra (hogy nem tudom, ki ő, de érdekes stílusban nyomja) egyáltalán nem reagált. Feltehetően minimális kutatómunkával ki lehetne deríteni, ki volt az, de még annyira sem érdekel, hogy akár a google-ba bepötyögjem az email címet. Kicsit arra emlékeztet a dolog, amikor iwiw-en kaptam egy levelet, hogy "te vagy az a köcsög, aki a Tétényi úton lakik, és lenyúlt tőlem 8000 forintot" , amire írtam, hogy én ugyan nem, például soha az életben nem laktam a Tétényi úton, de azért legalább az adatlapomat megnézhetné, mielőtt ilyeneket ír, és bocsánatot kérhetne, miután. Nem tette. Az emberek néha megőrülnek, és nincs nekem arra fölösleges energiám, hogy ezen utálkozzak... Csak olyan érdekes.

Az egynapos hétvégék még a standard kétnaposabbaknál is rövidebbek, és gyorsabban el is telnek, ezúttal főleg ettünk és ittunk. Én néha aludtam és dolgoztam is, elvégre ha már az embernek egy szabadnapja van csak a héten, azt érdemes régóta húzódó munkákkal tölteni. Ezen kívül csak ennél is jóval unalmasabb dolgok történtek velem, a hajam drámai ütemben nő, és elérte azt a hosszt, amikor épp fél évig semmit sem lehet vele kezdeni, beszárítani hosszú, összefogni rövid, várni unalmas - és ennyi.

Valamint kibékültem a fantasy-vel, és ennek örömére az 1916-os dublini felkelésről olvasok részletes, szemtanúk megemlékezéseivel bővített leírást, és leginkább dühít, hogy ennyire elhibázott, véres és céltalan volt - és különös látni, hogy hosszú távon a szabadság szimbólumává változott. Persze megértem én, hogy lázadtak, és még azt is, hogy miért lőttek az ártatlan dublini lakosokra is - mert az első civileket nem az angolok lőtték le (ezek után nem meglepő, hogy még annyira sem élvezték a helyiek támogatását, mint a tavaly őszi tüntetők a Kossuth tér környékén lakókét) - de egy egyértelműen vesztes helyzetben ennyi embert és egy várost feláldozni egyetlen színpadias gesztusért... Nemes dolog, ha valaki az életét adja a hazájáért. De mások életét...?

hűha

Bizony, megkaptam az első olyan levelet, amiről nem tudom eldönteni, hogy csak egy nagyon rosszul sikerült tréfa, vagy egy igazi utálói levél... (Büszkén körbenéz, mert ez azért nem semmi.) Érdekes mód egészen jó kedvem lett tőle, pedig azért ott még nem tartok az elhülyülésben, hogy szeretem, ha bántanak. De annyira ellenállhatatlanul egyszerű volt, hogy nem lehetett nem nevetni rajta (elég sok nem volt ebben a mondatban, nem?).

Most pedig egynapos hétvége lesz, családi körben.

És odafelé menet fagyizni is fogok.

megint a vásárlásról

Tegnap az volt, hogy megírtam a frusztrált nyavalygást, hogy 1) nekem nem jó 2) engem senki sem szeret, alaposan megindokolva mind a kettőt, szóval megírtam, és már ki is másoltam a kis jegyzettömbömből (nem szeretek egyenesen a blogszerkesztőbe írni, borzasztóan idegesít, lefagy vagy elveszti), aztán a Ctrl+V elmaradt, mert rájöttem, hogy minek. Ez így senkit sem érdekel, mármint engem a legkevésbé, és akkor lehetőleg mást se (annyit szért hozzátennék, hogy a következőt, aki szerint az, hogy nincs férjem, gyerekem, kutyám, macskám, pintyeim és/vagy aranyhörcsögöm, azt jelenti, hogy akkor lelkem sem lehet, lassan fogom agyonverni egy széklábbal, hogy közben sokáig szenvedjen). De olyan gót mellékhatások értek, hogy amikor a szememet dörzsöltem pityergés közben, megkarmoltam a sarkát, és most komolyan fenyeget, hogy igazi vérkönnyeket hullassak. És ez azért nagyon groteszkül hangzik. Arról nem is szólva, hogy fáj.

Aztán hazafelé menet a buszon láttam a tökéletes átmenetet Jude Law és Gáspár Laci között, sosem hittem volna, hogy ilyen ember létezhet, de mégis. Pedig Jude Law és Gáspár Laci eléggé nem hasonlít egymásra, az ember a buszon aztán mindkettőjükre mégis. Mondjuk mostanában a városban ennél sokkal durvább dolgokat is látok, szerdán például egy kutyát, az oldalán hevert a villamosmegállóban a legnagyobb csúcsforgalomban, nem nagyon lehetett már életben, mert még csak nem is pislogott, amikor az emberek átléptek a fején, és a gazdája, egy kezdő hajléktalannak tűnő nő, halálos lelkinyugalommal, oda se pillantva fonogatott valamit - lábánál egy döglött ebbel. Az emberek többsége úgy tett, mintha ebben nem lenne semmi szokatlan, és őszintén szólva nekem sem volt semmi konstruktív ötletem (bár azon sem igazán tudtam segíteni, hogy megálltam, és döbbenten néztem, hogy ez most már mi a fészkes fene, és aztán nagyon sokáig szentségeltem magamban), durva dolog ez a városi lét.

Arra is rájöttem, hogy hiszen már megjelent a The Children of Húrin , és szédült Tolkien rajongóhoz illően elmentem könyvesboltba, megnéztem, aztán úgy döntöttem, hogy akkor sem fogok nyolcezer forintot költeni rá, ha olyan kemény a fedele, hogy szalonnázni is tudnék rajta, csurig van szépséges Alan Lee illusztrációkkal és olyan gyönyörűséges angol mondatokkal, hogy bárhol nyitottam ki, a sírás kerülgetett (vérkönnyekkel). Különösen, mert az Amazonnál szállítással együtt nincs 24 USD (és ez testvérek között sem sokkal több, mint a fele, ráadásul házhoz jön), azért elég súlyos árréssel dolgoznak ezek a Libriben.

Úgyhogy átmentem a szomszédos cipőboltba, és takarékosságomon felbuzdulva vettem két cipőt (tavaly sikerült végleg szétrúgnom az összes átmeneti cipőmet), később számot vetettem a folyószámlámmal, és azóta azzal vigasztalom magam, hogy legalább májusban nem kell már cipőt és porszívót vennem. Bár Sziget-jegyet pedig igen, és az sem sokkal kisebb tétel.

...

(persze legalább süt a nap)

amúgy pedig mindig álmos vagyok, most is (szép új zsákmányokkal)

Tegnap olyan iszonyatosan fáradt voltam, hogy a belvárost és szép hidakat érintő, szokásos délutáni útvonal helyett (kezd nyár lenni, és kezdek átszokni arra, hogy munka után a Vigadó előtt heverjek a fűben, rajzolgassak, mezítláb szaladgáljak, aztán átgyalogoljak Budára, mert az szép) a reggeli menekülőutat választottam, azaz Mexikói út, 1-es villamos, csúnya, de gyorsabb. Bánatomban még egy kakaós csigát is vettem, aztán az ajtóból visszavittem, hogy elnézést, ez balesetes (konkrétan egy jókora darab ki volt törve belőle, ami kakaós csigánál látványos testi hiba); amennyiben a fojtott bazdmegelést nem számítom, szó nélkül kicserélték, szóval már majdnem úgy éreztem, hogy emberszámba vesznek. Valójában csak túl nagy volt a sor ahhoz, hogy leálljanak kötekedni.

Eléggé elkámpicsorodva értem haza, de a halk nyüszíthetnékem hamar elmúlt, mert a postaládából lapos kartonboríték pislogott vissza rám; odafenn, az ajtóm elé szórva pedig két CD is várt. A CD-ket valamiért rendszeresen befrizbizi a postás a lábtörlőmre, bár ez sem mindig következetes, a múltkor a postaládámban is találtam egyet; egyébként nem rendelek gyakran ilyesmit, csak pár hete kiderült, hogy tényleg nincsenek abszolút igazságok, és az idő kapásból gyógyír a PayPal problémáimra (meglepett, de meg ám), és akkor hirtelen lelkesedésemben előfizettem mindenféle apró francia és egyéb előadók lemezére, például egyszer talán lesz Justin Sullivan szólólemezem, valamint most érkezett ez a Breaklose (második kedvenc fórumozóm, Mehdi, amint tettestársaival valahol a Radiohead és a Katatonia között eltévedve nyavalyog). Valamint egy lapos kartonborítékban felnőttkorom első képregénye is, meglepő módon Order of the Stick, az ennél bonyolultabb grafikai megoldásokkal bűvészkedő képregényeket egyszerűen nem veszi be a lelkem (szép számmal vannak képregény-rajongó barátaim, és többször próbáltak már megtéríteni, de a Hellblazer -től idegesen rugdostam a falat, a Vampire Princess Miyu -tól pedig tízéves koromba zuhantam vissza, és az senkinek sem volt jó).

Vasárnap viszont voltam Könyvvásáron, nos, ez egy külön történet, és először innom kellene egy kávét. Érdekes motívum volt az odafelé menet látott kutya, ami egy basset hound és egy gremlin tökéletes keveréke volt, nem tudom, a gazdái hogy merték megmosni, elvégre mindenki tudja, mi történik a szörnyecskékkel, ha víz éri őket… de egy koszos, loncsos kutya azért mégiscsak. Büdös.

Ittam egy kávét.

Az úgy volt, hogy Skóciában megnéztem az emailjeimet, és volt két meglepő levelem is, az egyik, hogy lesz skót költőket bemutató antológia, és szeretnék benne leközölni egy versfordításomat (Norman MacCaig: Istálló ), újra. A másik meglepő levél is versfordításokkal kapcsolatban érkezett, Petrőczi Évától, hogy az interneten barangolva látta, hogy én szeretem R. S. Thomas verseit, és bizony, az ő fordításában most jelenik meg egy kötetnyi belőle, és ha már én is így szeretem az ő kedvenc költőjét, örömmel látna a Könyvvásáron. Magamtól nem nagyon járok ilyen helyekre, mert riasztóan sok ott a könyv, és még annál is több az ember, és nincs alkalmam a könyvvásárlást megelőző, jellegzetes, nyálcsorgatásig elbambult transzba esnem; de valahol persze jó, hogy ennyi ember látogat el az efféle eseményekre. Az R. S. Thomas kötet vékonyka (az én fantasy giga-sorozaton nevelkedett szememnek), de ugye R. S. Thomas, és innentől kezdve nincs több kérdés; és ha már ott jártam, és személyesen is megismerkedtem Évával, vettem az ő köteteiből is (Legenda, változatlan (válogatott versek)   és Dido utolsó üzenete ), és azt kell mondanom, hogy nagyon tetszenek a versei. Rettenetes, hogy ennyi kiváló magyar költő maradt ki az életemből, a csapból pedig értelem helyett az az ostoba, sekélyes közhely Karafiáth Orsolya folyik.

Úgyhogy ennek örömére vettem egy ezüst-fekete, irodagót blúzt és egy porszívót, mert a kultúrának azért mégiscsak áldozni kell (van valami az ezüst-fekete, irodagót blúzokban, aminek képtelen vagyok ellenállni, a porszívóm pedig csendben meghalt) - valamint két doboz Borsodi Bivalyt; először egy üveg Guinness fölött aludtam el pár percre, de aztán felhorgadt bennem a nemzeti büszkeség (és eleve, a Guinnesst pintben mérik, mi az, hogy három deci!?), és eszembe jutott, hogy Bambi szerint a Bivaly igen jó, úgyhogy elérzékenyülve rögtön vettem belőle kettőt. Egy   mini-Guinness áráért, úgyhogy magyar nyúlnak magyar sör, a Guinness pedig menjen haza (bár arrafelé még drágább).

naptárakat elő

Külön közleményben tudatnám, hogy a Woven Hand 2007 június 3-án a Kultiplexben lép fel, és ezúttal már egyszer én is szeretném látni őket. Ha már némi késéssel engem is utolért a hír. Tavaly majdnem elmentem a koncertjükre, pedig még nem is ismertem a zenéjüket, de aztán inkább délután hatkor beájultam, és tizennégy órát aludtam helyette. De majd most. Most, hogy már olyanos lettem.

Még jegyelővételt is fontolgatok.

ajjaj

Nem megyek jósnak, mert az egész délelőttös gépszerelés helyett pillanatnyilag ott tartunk, hogy háromnegyed öt van, én egy betegállományban lévő ügyvéd gépét terrorizálom, és a rendszergazdának már csak egy ötlete maradt, mielőtt feladná az utolsó kenetet és a formatcét a standard munkaállomásomnak. Közben nem nézett rám szemrehányóan, úgyhogy a bennem lakozó Nostradamus ebben is tévedett, és Galaktikát olvas, amikor épp tíz percekig bootol a masina, én pedig a hétvégén garázdálkodott Rohamot lapozgatom a másik szobában, szinte testvérek vagyunk a fantasztikumban, ugye, és abban, hogy nem a saját kedves kis gépünk előtt töltjük a mai napot, hanem idegen asztaloknál, idegen székeken.

Az adatvesztés egyébként nem aggaszt, ami munka, azt a közös meghajtón tartom, minden mást (egy-két cikkvázlat és bejegyzés-kezdemény kivételével; így sosem derül már ki, mit is szeretek annyira William Morris könyveiben, vagy hogy miért szakítottam a fantasy-vel) otthon is legalább három CD-re kiírtam már, néha el is tévedek a biztonsági példányaim között, ez és a hamburgerevés nálam kényszer. Csak az bosszant, hogy csütörtök este még nem is volt a gépemen semmi gonosz, tudom, mert megszállt valami baljós előérzet, és ahelyett, hogy időben hazaballagtam volna, még háromnegyed hatkor is azt néztem, ahogy szép szaggatot csíkokban kúszik végig a gépemen egy on-demand virus scan, utána pedig egy teljes spybottalanító (ez egyébként emlékeztet Brainoiz meséjére a féléves fogorvosi ellenőrzésről, és az azt követő, szinte már kötelező kálváriájáról az antibiotikumok, fúrók, vésők és vájók csodálatos világába).

Most már biztos vagyok benne, hogy ez csak a holt black metalosok síron túli bosszúja lehetett.

Odakinn ragyogóan süt a nap, és a fényben szinte aranylanak a friss levelek, a melegzöldek és az üdezöldek orgiát ülnek, a napok pedig most már vészesen hosszúak, ennek ellenére ma reggel sikerült még sötétben felkelnem, úgyhogy munkakezdésre jól elálmosodtam. Valamint újfent megéheztem, ezért ma kétszer reggeliztem, rémes, tavasszal fogyókúrázni illene, és különben is, ha már a bikiniszezon nem aggaszt, legalább a gót nyírfaságra gondolhatnék (egyébként gondoltam, például bánatomat ellensúlyozandó ebédszünetben nem a menzán ettem sertésvagdaltat krumplival, ha már azt arrafelé híresen rosszul készítik, hanem kiballagtam a városba, és vettem magamnak egy pár igen csipkés, igen fekete térdharisnyát) (igen, és hordani is fogom, bár lehet, hogy kitérdelt, világoskék farmer alá, mert azért még bölcsész vagyok, nem gót nyírfa).

...hozzátenném azért

A tegnapihoz hozzátartozik, hogy tudom, tudom, azért ahhoz is két nagyon nyúzott őrangyal közreműködése kellett, hogy újabb "black metal gyilkosság" helyett csak egy elsőosztályú sztori legyen a vége annak, amikor a jó Nemtheanga mester atomrészegen kivágta a derék Strangelight doktort a hatodikon az erkényről. De ezek az idióta norvégok nem véletlen balesetből lőtték főbe magukat, fontak nyakláncot egymás agyából, és vagdalták föl rablóhúsnak a tulajdon gitárosukat - jó, persze, egy olyan országba születtek, ahol fél évig nem süt a nap, és megfizethetetlen a sör, de mégis. A sör lassan Dublinban is megfizethetetlen.

Egyébként a sors meg is büntetett a hangos utálkozásért, a gépem egyszerre csak elkezdett vírusgyanús tüneteket produkálni, a rendszergazda addigra már hazament, így a pénteki munkám nagyobb részét és át kellett ütemeznem hétfőre - de a hétfő délelőtt valószínűleg úgyis vírushajkurászással és a rendszergazda lesújtó megjegyzéseivel telik majd, úgyhogy. Ezentúl nem szidom még a Varg Vikernest sem.

ha jobban belegondolok, nekem ezektől hánynom kell...

...és ez azért szomorú, mert az ezekkel-velük igencsak közös tőről fakadt Primordial, Katatonia, Moonspell, és-a-többi mind ott figyel a kedvenc együtteseim között. Kiderült, hogy amikor az ifjú black metal istennel beszélgettem, nem is én kevertem össze a különféle black metal istenségeket, hanem ő. Hah, a fanzine-szerkesztői múlt. És az én legendás lexikális tudásom. Csak az undor fakul el idővel.

De most felfrissítettem ismereteimet, és ismét ezsembe jutott az is, hogy valójában én milyen mélységesen megvetem a black metal bármelyik olyan vonulatát, amelyik olyan embereket tisztel, mint Varg Vikernes vagy az a szerencsétlen marha Jon Nödtveidt (bár azért az az Euronymous kölyök sem a példaképem)...! Komolyan, még két linkre rámegyek véletlenül, és megtudom, hogy végül is kinél kötött ki Mayhem egykori "énekesének", Dead-nek a koponyaforgácsaiból fűzött nyaklánc (szétloccsantotta az agyát a kedves; és bár ugyan a híresztelésekkel ellentétben állítólag mégsem főzött a velőből pörköltet a derék Euronymous, a csontszilánkokból azért fűzött magának nyakláncot), és egyrészt megválok a reggelimtől, másrészt néhány kedvencebb együttesemtől is, mert össze-vissza projektezgettek mindenféle koponyaforgácsosokkal, ha már igencsak közös tőről fakadtak velük (ezekkel). A fenébe. Már megint elfelejtettem. Megyek lelket mosni.

t.a.p.s.i.

Nevem pediglen: Torturing Abomination from the Profane Sunless Isle , ezek szerint itten. Pedig semmi naptalan sziget, nem vagyok én brit, hogy szigeten és nap nélkül éljek. De amúgy király - azt hiszem, ez lesz az első nagylemezem címe, igaz, még meg kellene írni, de terveim szerint lesz rajta olyan szám, ami abból áll, hogy sikítozok, az ajtót rugdosom, káromkodom, mert eltört a lábujjam, csikorogva kaparom a monitort, végül nagy csörömpölés közepette irodai gépeket vágok ki az ablakon (nem, nem frusztrál a munkám). Ipari metál, halálnyúllal.

Amúgy is megfogadtam, hogy addig nem lesz myspace accountom, amíg nem veszek fel legalább egy számot, hogy valami azért zajongjon a szépen beállított fényképeim (mint pogány áldozópapnő susog a telihold páráiba; mint Marlene Dietrich, könnyedén emelinti csillogóra rúzsozott ajkához a szipkát; mint gót domina, vörösbort csepegtet hosszú, feketére lakkozott körméről köldökig érő dekoltázsába - komolyan, egy csomó hasonló képet láttam, nagyon viccesek, bár mindig örülök, hogy ezeket az embereket mégsem ismerem) és a világ létező leggányadékabb kötelező sablonja alatt (myspace, ó, myspace, ahol elkerülhetetlen az egyencsúfság) - innen is látszik, hogy nagyon hajt, hogy legyen valahol még egy profilom, amit takarítani, ápolni és fejlesztgetni kell - szóval ideje nekiállnom a zenei tevékenységnek, vagy sosem lehetek a példaképeim igaz barátja (egy a hatvanhétmillióból, de a legigazabb, ugye), a lemezcím már meg is van, hajrá!

(vagy mégsem)

(egyébként egyszer másfél napig volt már myspace accountom, csak olyan eszeveszett ideges lettem a sablontól, hogy azonnal töröltem - hja, a kísértés, hogy kölcsönösen össze legyek linkelve Jerry Cantrellel, hogy további hősöket ne is említsek...)

Ha már Marlene Dietrich, most pillanatnyilag úgy vagyok vele, hogy ha még egyszer meg kell hallgatnom a Lili Marlene -t, hogy aztán szépen tudjam majd a vérengzős-perverz paródiát magyarra ferdíteni Búvárzenekarnak, én Isten bizony sírva fakadok. Ennek örömére leszedtem angolul is (bár meglepő mértékben, mintegy tökéletesen értettem a németet; pedig esküszöm, hiába tanultam évtizedeken át, mégsem beszélem azt a nyelvet), és döbbenetes, de úgy látom, létezett magyar változata, szeretlek Márikám, meg szép szál magyar legény Muszkaországban; azért remélem, nekem sikerül valami szöveghűbb fordítást eszközölnöm.

Feltehetően Búvárzenekar is reméli. Feltehetően. Vagy majd írok valamit a Don-kanyarról, hátha úgy jó lesz.

meghalt Kurt Vonnegut

Az ő könyvei nélkül elképzelhetetlen lenne a mi világunk. Befejezhetetlenek a gondolataink, és kevésbé görbék a tükrök.

csomó kelta

A napi kulturális sokk: The Lancashire Hotpots, azaz mi történik, ha az angol kocsmazene utoléri a technológiai fejlődést (az I met a girl on MySpace -nak ugyan a címe jobb, mint a története, de a He's turned Emo   igazi gyöngyszem)...

Tegnap este az Árpád híd metró- és villamosmegállóban fejünk fölött elrepült egy gólya; a másik eshetőség, hogy egy albatrosz volt (vagy egy nikkel szamovár, de arra nem emlékeztetett, és annyi Kassákot nem olvasok mégsem), akárhogy is, barom nagy madár csapkodott észak felé, én pedig néztem, hogy nocsak, már így bővül Budapest élővilága? A mocsári orkok mellett lassan a ritkább állatfajták is előkerülnek?

Hétfőn megnéztem végre, hogy pontosan és betűre milyen hosszú az újrafordítandó Jordan, utána gyorsan le is feküdtem aludni egyet, mert nem biztos, hogy július végéig alkalmam lesz ilyesmire. Ennek azért van egy nagy előnye is, pénznek hívják, és ahogy a folyó- és hitelszámláimat elnézem (a gáz- és villanyszámlákról nem is szólva), lesz hova költenem.

Közben rájöttem, hogy miért nem tudok rendes keltán befont bármit is rajzolni, a keltán befont bármi ugyanis a világ nagyjából legkevésbé kreatív, és legmerevebben szabályozott dolga, talán az ISO-kilencezermilliárdot is beleértve, és nekem már az egyenletes vonalszélességgel is gondjaim lennének, nemhogy a pontos csavarintásokkal (ez itt egy elég jó bemutató és példa, és azt is megmagyarázza, hogy miért nem fogok én kétkezileg rajzolni ilyesmiket; mint ahogy kódexekbe illő, csinos kis betűket sem fogok körzőzni-vonalazni, legfeljebb gépelni). Kár. Így sosem indulhatok a The Lindisfarne Gospels II - revenge of the Celtic monks   pályázaton, bár egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy a közeljövőben sok hasonló tendert írnának ki. Persze sosem lehet tudni. Ha mégis, akkor majd megint levágom a hajamat, elmegyek egy festékkeverő tanfolyamra, és beállok örvénylő ízületű pacikat festeni a jelentősebb idézetek közé (az ír szerzeteseknek senki sem mondta, hogy ne firkálják össze a könyveiket, és ezért rendszeresen összefirkálták őket, oroszlánfejet rajzoltak a betűknek, és birkózó tengeri szörnyeket mázoltak a hangsúlyosabb sorok alá - bezzeg engem mindig leszidtak az ilyesmiért), hátha.

húsvét után

Egyébként találkoztam olasz turistákkal, körülbelül ötven darabbal, de csak három kommunikált velem. Az első kettő az Oktogonon állt, a férfi kezében a lakásom alapterületével vetekedő térkép, és megszállottan állították, hogy most az Örs vezér terén vannak. Kénytelen voltam kiábrándítani őket, de azért megnyugodtak, hogy innen könnyebb eljutni a Danubiához, úgyhogy továbbra is őrzöm az "egy nyúl az országimázsért"   posztot. Ezen kívül egy nyugdíjas turistacsoporttól leszakadt, unatkozó amorózó is megjegyzett nekem annyit, hogy szép időnk van, de aztán felmérte, hogy csak angolul beszélek, és egy bánatos mosoly kíséretében visszaballagott az idegenvezetőhöz.

Pénteken ugyanis előbb hazaengedtek minket, amit azzal háláltam meg a sorsnak, hogy először leggyalogoltam az Oktogonhoz (és közben Rolling Stonest hallgattam, Eddie Vedder vendégszereplésével, innen), aztán felbuszoztam a várba, és mivel beteg voltam (illetve mivel a zoknim összegyűrődött és feltörte a lábam) mezítláb tespedtem a napsütésben (nyuszi ül a fűben, a világ tetején), és megpróbáltam keltán befont nyulakat rajzolni, kevés sikerrel. Továbbra sem tudok keltán befont bármit rajzolni, nyulak is beleértve. Közben már T. S. Eliot-ot hallgattam (majdnem ugyanonnan, ahonnan az előbb említetteket) (egyébként rengeteg nagyszerű együttest ismertem meg erről a blogról, és a ritkaságok is kedvesek az én grunge-on nevelkedett szívemnek), és rájöttem, hogy Eliot az a költő, akit én hallgatni szeretek, nem olvasni. Úgy sokkal nehezebben kapom el a ritmust, pedig Eliotnál épp az a lassú, tengermoraj-szerű ismétlődés lenne a lényeg.

Aztán letántorogtam a városba, és figyelmeztettem Búvárzenekart, hogy ha nem érkeznék meg az esti ivászatra, az azért lesz, mert terveim szerint szakítok azzal az évtizedes szokással, hogy nem járok templomba, és ekkora kihagyás után, meg amilyen fáradt vagyok, előfordulhat, hogy megtérek. Ez ugyan nem következett be, sőt, szokás szerint nem értettem egyet a prédikáció jelentős részével (utálom az erőszakos térítésre buzdító szólamokat), de azért különös volt idegenként, felnőttként bepislogni ebbe az egykor olyan otthonos világba. Bár a játszóteret már EU-konformosították, úgyhogy nem sírtam el magam a régi körbecsavart mászókán csimpaszkodva.

Mivel a drámai megtérés ezúttal elmaradt, a templomból egyenest inni mentem, és tovább mélyítettem kapcsolatomat a múltkor már megismert körtepálinkával. Valamint megvitattuk, hogy mostanság nem nagyon lehet rendes sci-fit írni, mert már nem az a nap süt az égen, de inkább nehéz a világot épp aktuális, mégsem kínos allegóriákba fogni.

A hétvége fennmaradó részében aludtam, orrot fújtam, aludtam és köhögtem; valamint családi programokon vettem részt, ilyen állapotban (köhög-alszik-orrotfúj). De legalább megint rezzenéstelen arccal tudtam lehúzni az előitalokat és nagykanállal ettem a tormát. És kaptam hatalmas mentolos csokinyuszit; de azt hiszem, kannibalizmus lenne megennem. Persze ki tudja, mi lesz a vége - nagyon szeretem ám az After Eight-et...

kívánok...

... áldott Húsvétot és boldog nyulat, az élő Jézus Krisztus és a tavaszi újjászületés ünnepét, kinek-kinek mit jelent (nem, nem hiszek a vallási toleranciában, csak a vallásháborúk idegesítenek)... Akinek csak egy szabad hétfőt, annak is jó pihenést!

Tavaly nagyon bizarr nagypéntek estém volt, remélem, idén egyetlen eltévedt és százezres nagyságrendben túlszámlázott olasz turistába sem botlom. Nem mintha nem lett volna érdekes tapasztalat, csak nem kívánom egyetlen turistának sem, hogy százezres nagyságrendben túlszámlázzák, és aztán teljesen sokkos állapotban eltévedjen az utolsó metrón. Akkor sem, ha a végén magát bölcsészlánynak álcázó nyulak elviszik vacsorázni, és addig beszélnek neki vad bölcsészségeket angolul, és addig fizetik a sörét, amíg meg nem nyugszik, és képes nem lesz visszatalálni a szállására.

A múltkor egy poszteren felismertem Nagy Konstantint, és komolyan megijedtem, hogy már nem csak igaz és hős metálharcosok arcképei égnek lelkemben. Aztán rájöttem, hogy amúgy is a hamis metál szörnyű tévelygőit követem, mert ah, Jerry Cantrell, sőt, Chris Cornell; és ha már itt tartunk, Tim Commerfield, különösen, amikor két copfba fonta a haját (de gyanítom, a Rage Against the Machine már annyira elvetemült volt, hogy a Manowar zenei térképére fel sem fért, és ezért lehetett, hogy az öreg hónaljborotováltak csak Seattle-t szidták a hamis metál bástyájaként), szóval ennyi erővel Constantinus is belefér.

Innentől pedig átadom magam a NeoCitran és a keménytojás-sonka-torma hullámainak, sodorjanak, amerre kedvük tartja; remélem, mire visszaringatnak ide, már kipihent, egészséges és némileg sokkal összeszedettebb leszek.

amúgy pedig

Sikeresen megfáztam, mindig ez a vége, ha úgy döntök, hogy ezután egészségesen élek, és vitaminokat szedek. Eddig ahányszor vitaminkúrába kezdtem, egy hét múlva olyan lázas beteg lettem, hogy az már nem véletlen. Kezdek kételkedni a vitaminok áldásos hatásában. Ha ez így megy tovább, nemsokára már a reklámoknak sem hiszek.

Komolyan mondom, annyi takony van a fejemben, hogy a gondolatoknak már egyáltalán nem maradt hely, úgyhogy most legfeljebb linkeket dobálok... Először is itt a nagyon béna Vampire: The Masquerade vicces-párkockás stáblistával bővített kiadása (igen, én követtem el, és nem vagyok mindre büszke; ellenben legalább három jó is akad közte). Kényszeres személyiségtesztelők másutt megtudhatják, melyik egyházatya lennének. És itt van egy hagyományosabb ezoterikus személyiségpiszka is. A válasz részemről amúgy Origenész - illetve A Misztikus Filozófus, kinek szent eszméje a mindentudás (he? az enyém? hékás, én szilárdan hiszek a megismerhetetlenségben!) és, hogy valami olyat is írjak, ami talált; beszédstílusa az értekezés. Néha sétálva-káromkodva, hogy a klasszikus görögöknek és a modern kultúrának is egyszerre áldozzak, de azért egyre többször kapom magam azon, hogy a francba, már megint értekezek.

Mivel szakítottam a fantasy-vel, ezért nem rendeltem meg hirtelen felindulásból azt a könyvet, amit már a dublini reptéren sem vettem meg (Keith Donohue: The Stolen Child ; megjegyzem, engem meggyőzött volna, ha épp nem...), de azért gondoltam, hogy néha olvasnom sem ártana, és találtam egy könyvet (Mohsin Hamid: The Reluctant Fundamentalist ), amit ugyan nem biztos, hogy meg fogok venni (annyira azért nem érdekel, milyen lehetett az Államokban pakisztáni bevándorló yuppie-nak lenni 9/11 után), de tetszett az íróval készített interjú. Különösen az utolsó mondatok.

"Valójában sokkal kevésbé kellene félnünk a világunktól, mint ahogy azt tesszük. Ezen a bolygón ha két ember találkozik és nem ért egyet valamiben, szinte kivétel nélkül beszélgetéssel végződik a dolog - se többel, se kevesebbel."

Freud azt mondaná, ön éhes

A "crescent moon" -t az előbb olyan ívben hallottam "croissant moon" -nak (végtére is ugyanazt jelenti, vagy majdnem), hogy azt hiszem, ennem kellene valamit.

Legfőbb gasztronómiai félrehallásomnál persze már az első pillanatban tudtam, hogy lehetetlen - egyértelmű volt, hogy a "broken oaths"   kizárólag megszegett eskükre vonatkozhat, semmi zab, pedig az a kedvenc gabonafélém, hát még ugye a zabpehely; szóval érthető, hogy azonnal beindul a nyálelválasztásom, ha meghallom ezt a sort, akkor is, ha tudom, hogy nem. Minden idők végét várva senki sem kiabál olyanokat, hogy nekünk nem maradt már más, csak zúzott zab és árulás (az eredeti már csak azért sem rímel, mert a rím itt csúful elkomolytalankodná-csilingelné a mondanivalót) (az kérem ugyanis kizárt dolog, hogy valaki ne tudna angolul rímeltetni tetszőleges számú sorvéget), vagy ha mégis, akkor azért most megijedtem.

most van legközelebb

Minden ígéretem ellenére a jobb agyféltekéről lesz szó, mert életem első 27 évében kiválóan meg tudtam különböztetni a jobb (elsődleges) és a bal (van ilyen is) kezemet, aztán elkezdtem kung fuzni, és ott valamiért épp fordítva voltak ezek a prioritások, hülye keletiek meg minden, és azóta már azt sem tudom, egyszerűen semmit sem.

Az úgy volt, hogy másfél hete épp hazafelé ballagtunk a Búvárzenekaréknál megejtett berúgásféleségből, és felmerült a kérdés, hogy de hát én miért teszek ki ide mindig verseket és versikéket, és hirtelen nem tudtam jobb válasszal előállni (a körtepálinkára gyanakszom, mint fő gondolattolvajra), mint hogy "mert az az érzésem, hogy szerintem néha azt hiszem, nem foglalkozunk eleget ezzel az ilyen izével" , ami érvnek hatásos, de definíciónak elég... ködös. Az az érzésem, hogy szerintem néha azt hiszem, definíciónak ez elég ködös.

Pedig valójában arról van szó, hogy szeretem a verseket, és aztán rendszeresen magam is elfeledkezem róla (most is van egy MacCaig kötet a mosógépemben; hirtelen oda tudtam csak tenni, ahol nem ázott volna el, így jár, aki fürdés közben olvas, és aztán telefonál is), így pedig legalább néha eszembe jut, hogy az életnek van ilyen része is. Valamint ahogy azt a tavaly nyári kedvenc olvasmányélményem is megmondta, az embernek kell költészetet és drámát olvasnia, hogy tudjon szőni, vagy lehet, hogy nem egészen ezt mondta, mert egészen inkább ezt mondta.

"Kaptam egy-két kérdést. Az első megjegyzés az volt valakitől, hogy olyan zavart volt az előadás, mintha nem is készültem volna rá a múltkor. Örülök annak, hogy úgy hangzott, mert én is húsz évig voltam hipnotizálva arra, hogy előadást úgy kell adni, hogy annak legyen eleje, közepe, meg vége, s mindent, amiről beszélek, azt definiálni kell. Mindannyiunkat arra tanítottak, hogy általában a baloldali agyféltekénkkel dolgozzunk, s lineárisan, láncszerűen fejtsük ki a gondolatainkat. Ez a férfias gondolkodás. S mivel a férfiaknak van hatalmuk a mi világunkban, a nők is arra vannak szocializálva, hogy úgy gondolkodjanak, úgy beszéljenek, ahogy a férfiak gondolkodnak vagy beszélnek. De ha egy nőnek nem kell úgy beszélni, mint ahogy egy férfi akarja, akkor úgy beszél, mint ahogy sző. A szövés nagyon női dolog. Az ember a végén meglátja, hogy kialakul valami ebből a szövésből. A nők úgy szeretnek beszélgetni, mintha egy festményt festenének. Egy kis színt ide meg oda, s úgy látszik, hogy az egész semmit nem jelent. De ha az embernek van egy kis türelme, akkor később valami kiderül belőle. Én inkább festeni s szőni szeretnék, és ha ez nagyon frusztrál titeket, akkor sajnálom, de én már nagyon unom a lineáris beszélgetéseket.

Hallgató: Nem definiáltad a tudatot, a tudatállapotokat, mit értesz alattuk?

Abban a pillanatban, amikor definiálok valamit, vége az egésznek. Nem véletlenül nem definiálok, egyszerűen csak nem definiálok. Ha definiálok valamit, akkor le tudjátok írni, hogy az mi, s azt hiszitek, hogy az az. Miért? Mert én mondtam? De ha nagyon sok történetet elmondok nektek, tegyük fel a hipnózisról, akkor decemberre talán nagyon jól fogjátok tudni, mi a hipnózis, és érezni, mi az a tudat. Ha ti definiálni akarjátok, akkor az a ti bajotok. Én nem fogom. Én általában a jobb féltekének beszélek. Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott."

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa

Azt konkrétan nem tudom, hogy igaza van-e, vagy hogy van-e olyan, hogy "igaza" , de mindenesetre a versolvasás tényleg kikapcsol egy kicsit ebből a kényszeresen logikus világból, és néha bizony kell az ilyen. Meditáció-féleség (és most eszembe jutott, hogy Crowe pedig valami Vonnegutot idézett az olvasás és a meditáció kapcsán egy vele készített interjúban, és az is tetszett).

Ha pedig már úgyis egész nap idézgetek, idézgetek (nem, nem bíróságon dolgozom, de még csak nem is nekromanta-tanoncnak álltam), akkor ott van az a Janis Joplin idézet, hogy "freedom's just another word for nothing left to lose" , aminek mély igazságtartalmára - mégpedig, hogy a szabadság az, amikor nincs mit veszítened - a múltkor magam is rájöttem. Nem azért, mert ne volna mit veszítenem, mert éppenséggel rengeteg mindent elveszíthetnék még, amit nem szeretnék (és egy jelentős részüket nem is kellene), de valahogy épp most nincsenek nagy terveim és álmaim, azaz nincs mi felé haladnom, és ez azzal jár, hogy tulajdonképp egészen bármerre indulok is, az messzebb semmiképp sem vihet. Elég különös érzés. Kicsit következmények nélkülinek tűnik a világ, pedig a következményeket ez még nem szünteti meg, csak azt, hogy előre lássam, mire és hogyan hathatnak majd.

És odakinn a macskakövön a fehér pöttyök nem festéknyomok, hanem százszorszépek. Az élet néha szebb, mint amilyennek tűnik.

fényes szelek fújnak

Mit ne mondjak, a torokfájás és a hidegrázás nem hiányzott a munkahét-kezdéshez... Összességében lelombozott ám a múlt hét (hosszú és összetett, de nagy szerepe van benne az allergiámra kapott kenőcsnek, és annak, hogy láthatóan arra aztán minden létező dolognál sokkal allergiásabb vagyok), pedig találkoztam rengeteg emberrel és aranyosak voltak, és befejeztem a Nagy Rajzot is, csak elromlott a szkennerem.

Csütörtökön például Fonológuslánnyal tea-kávé-olasztésztáztunk, és szokás szerint rájöttem valamire, de szokás szerint azóta elfelejtettem. Fonológuslánynak már megint olyan csíkos kötött pulóvere volt, hogy az valami csuda, és élvezi az új munkáját, csak úgy sütött belőle a lelkesedés.

Pénteken aztán megtekintettem a Moonspell-t, azt hiszem, talán most tetszettek legjobban, vagy 1998-ban, de az olyan régen volt (ellenben milyen csinos földgömb-strandlabdákat dobáltak nekünk; ah, igen, akkor még rendes show-val készültek, volt Tükörkezű Herr Spiegelmann, és arcba zseblámpázó Faust; nem csak úgy kiálltak és zúztak, mint manapság) (nem mintha azzal bármi gond lenne, ugye), hogy egészen elbizonytalanodtam. Különben az is új élmény volt, hogy a gitárosok ilyen kis szépek, mármint feltehetően ez már egy ideje így van, hiszen mind a ketten (Pedro Paixao és Ricardo Amorim) időtlen idők, de legalábbis a kezdetek óta az együttes tagjai. Azt hiszem, Fernando, az énekes legendás csúfsága (igen, Fernando csúnya - de zseniális!) homályosította el őket, ám most kénytelen voltam a legszélén ácsorogni, mintegy karnyújtásnyira a szólógitárostól, és látám, hogy a maga délszaki módján igen szép (bár azt hiszem, a másik szinte még szebb). És a koncert is tetszett, akkor is, ha gyalázatosan kevesen voltunk; de a kötelező slágerek (Opium , Alma Mater , Ruin and Misery , Full Moon Madness , Abysmo ) engem bizony bármikor felvidítanak, és utána nem rohantunk haza, sőt, én egy szám erejéig még táncoltam is - előtte pedig a Darkside koncertjén elmerengtem, hogy azért milyen érzés lehet még harminc-sok évesen is, sőt, feltehetően örökké megrekedni az elő-elő-előzenekar szinten - de aztán úgy tűnt, nem olyan rossz; ők legalábbis láthatóan élvezték, hogy játszhatnak, és ezek nekem ám fontos elmerengések a világmindenség és a rockzenészek lelkének megértésében (persze, hogy miért akarom megérteni a rockzenészek lelkét, az már más kérdés, és azt hiszem, a kamaszkori rajongásból fakadó kíváncsiság körül kellene keresni a választ) (persze takarózhatok olyasmivel, hogy mert mi lesz, ha mégis csinálunk webzine-t, vagy hogy a rocksztár típusú fantasy ősbárdok megformálásához fontos; bár ugye szakítottam a fantasy-vel, és amúgy is, miért nem a könyvelő típusú fantasy hősökről akartam írni, az sokkal érdekesebb?).

Szombaton ki sem mozdultam a lakásból; a beépített erkély előnye, hogy a saját ágyamban alva is lehet napozni, a hátránya, hogy nyáron feltehetően elképesztő meleg lesz, különösen, mivel a tavaly augusztus huszadikai vihar félig letépte, aztán az ősi kínai redőnyös dinasztia biztonsági okokból leszerelte a redőnyömet.

Vasárnap D.-vel találtoztunk, annak örömére, hogy épp hazalátogat, és mesélt megint mindenféle furcsa népekről, valamint az tudományos folyóiratokat is megvitatták, és az bizony nagyon érdekes volt; ezek igazán nagyon érdekes dolgok, akkor is, ha én nem tudok hozzászólni, legfeljebb annyit, hogy a múltkor szembesültem vele, hogy vannak oly dolgok a világon, melyek a neten fel nem lelhetők, és például ez még egyes Yeats verseket (amiben állítólag azt mondja, hogy ők, írek egyenest a nyugat magyarjai) is magába foglal (úgyhogy most már sosem tudom meg, hogy valóban ezt mondta-e, és hogy miért titkolják azóta is - én arra gyanakszom, hogy mivel nagyon korai verse volt, később talán zokogott, ahányszor csak eszébe jutott, hogy ilyeneket is írt) és hogy ez dráma (Brainoiz szerint úgy lehetett, hogy tizenévesen nekiült megalkotni a The Magyar Cycle -t, technikásan és drámaian, ahogy azt csak tizenévesen tudja az ember; majd később szóltak neki, hogy ez nem jó, és amikor könnyes szemmel körülnézett, rájött, hogy ó, világfájdalom, de akkor legyen; mondjuk vannak ezek a kelták, unalmasak, de legalább itt helyben tenyésznek...). De most már legalább nem csak azt tudom, hogy a szabadáras könyv nem jó senkinek sem (beláthatóan rövid távon belül még nekem, egyszeri vásárlónak sem), de azt is, hogy eddig ezek a folyóiratok az olajipar és a fegyverkereskedelem mértékében voltak jövedelmezőek.

Egyébként a tavasz jobb pillanatai közé tartozik - mert vannak olyanok is - ezt a nem túl tökéletes koncertfelvételt hallgatni az április napsütésben.

Legközelebb pedig mélyre ható bölcselkedés (közhelyesen nagy igazság Janis Joplin idézetekről, valamint a bal agyféltekés gondolkodásról, amihez szintén nem értek, de már majdnem olyan jól hangzik, mint a közhelyesen nagy igazság Janis Joplin idézetek) és Breki, amint Nine Inch Nails-t ad elő, illetve ezt ellensúlyozandó kézen fogva pihenő tengeri vidrák. De persze lehet, hogy ezek nem is legközelebb, hanem épp most. Legközelebb majd a kevesebb torokfájás és a még több napsütés.