Minden ígéretem ellenére a jobb agyféltekéről lesz szó, mert életem első 27 évében kiválóan meg tudtam különböztetni a jobb (elsődleges) és a bal (van ilyen is) kezemet, aztán elkezdtem kung fuzni, és ott valamiért épp fordítva voltak ezek a prioritások, hülye keletiek meg minden, és azóta már azt sem tudom, egyszerűen semmit sem.Az úgy volt, hogy másfél hete épp hazafelé ballagtunk a Búvárzenekaréknál megejtett berúgásféleségből, és felmerült a kérdés, hogy de hát én miért teszek ki ide mindig verseket és versikéket, és hirtelen nem tudtam jobb válasszal előállni (a körtepálinkára gyanakszom, mint fő gondolattolvajra), mint hogy "mert az az érzésem, hogy szerintem néha azt hiszem, nem foglalkozunk eleget ezzel az ilyen izével" , ami érvnek hatásos, de definíciónak elég... ködös. Az az érzésem, hogy szerintem néha azt hiszem, definíciónak ez elég ködös.
Pedig valójában arról van szó, hogy szeretem a verseket, és aztán rendszeresen magam is elfeledkezem róla (most is van egy MacCaig kötet a mosógépemben; hirtelen oda tudtam csak tenni, ahol nem ázott volna el, így jár, aki fürdés közben olvas, és aztán telefonál is), így pedig legalább néha eszembe jut, hogy az életnek van ilyen része is. Valamint ahogy azt a tavaly nyári kedvenc olvasmányélményem is megmondta, az embernek kell költészetet és drámát olvasnia, hogy tudjon szőni, vagy lehet, hogy nem egészen ezt mondta, mert egészen inkább ezt mondta.
"Kaptam egy-két kérdést. Az első megjegyzés az volt valakitől, hogy olyan zavart volt az előadás, mintha nem is készültem volna rá a múltkor. Örülök annak, hogy úgy hangzott, mert én is húsz évig voltam hipnotizálva arra, hogy előadást úgy kell adni, hogy annak legyen eleje, közepe, meg vége, s mindent, amiről beszélek, azt definiálni kell. Mindannyiunkat arra tanítottak, hogy általában a baloldali agyféltekénkkel dolgozzunk, s lineárisan, láncszerűen fejtsük ki a gondolatainkat. Ez a férfias gondolkodás. S mivel a férfiaknak van hatalmuk a mi világunkban, a nők is arra vannak szocializálva, hogy úgy gondolkodjanak, úgy beszéljenek, ahogy a férfiak gondolkodnak vagy beszélnek. De ha egy nőnek nem kell úgy beszélni, mint ahogy egy férfi akarja, akkor úgy beszél, mint ahogy sző. A szövés nagyon női dolog. Az ember a végén meglátja, hogy kialakul valami ebből a szövésből. A nők úgy szeretnek beszélgetni, mintha egy festményt festenének. Egy kis színt ide meg oda, s úgy látszik, hogy az egész semmit nem jelent. De ha az embernek van egy kis türelme, akkor később valami kiderül belőle. Én inkább festeni s szőni szeretnék, és ha ez nagyon frusztrál titeket, akkor sajnálom, de én már nagyon unom a lineáris beszélgetéseket.
Hallgató: Nem definiáltad a tudatot, a tudatállapotokat, mit értesz alattuk?
Abban a pillanatban, amikor definiálok valamit, vége az egésznek. Nem véletlenül nem definiálok, egyszerűen csak nem definiálok. Ha definiálok valamit, akkor le tudjátok írni, hogy az mi, s azt hiszitek, hogy az az. Miért? Mert én mondtam? De ha nagyon sok történetet elmondok nektek, tegyük fel a hipnózisról, akkor decemberre talán nagyon jól fogjátok tudni, mi a hipnózis, és érezni, mi az a tudat. Ha ti definiálni akarjátok, akkor az a ti bajotok. Én nem fogom. Én általában a jobb féltekének beszélek. Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott."
Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa
Azt konkrétan nem tudom, hogy igaza van-e, vagy hogy van-e olyan, hogy "igaza" , de mindenesetre a versolvasás tényleg kikapcsol egy kicsit ebből a kényszeresen logikus világból, és néha bizony kell az ilyen. Meditáció-féleség (és most eszembe jutott, hogy Crowe pedig valami Vonnegutot idézett az olvasás és a meditáció kapcsán egy vele készített interjúban, és az is tetszett).
Ha pedig már úgyis egész nap idézgetek, idézgetek (nem, nem bíróságon dolgozom, de még csak nem is nekromanta-tanoncnak álltam), akkor ott van az a Janis Joplin idézet, hogy "freedom's just another word for nothing left to lose" , aminek mély igazságtartalmára - mégpedig, hogy a szabadság az, amikor nincs mit veszítened - a múltkor magam is rájöttem. Nem azért, mert ne volna mit veszítenem, mert éppenséggel rengeteg mindent elveszíthetnék még, amit nem szeretnék (és egy jelentős részüket nem is kellene), de valahogy épp most nincsenek nagy terveim és álmaim, azaz nincs mi felé haladnom, és ez azzal jár, hogy tulajdonképp egészen bármerre indulok is, az messzebb semmiképp sem vihet. Elég különös érzés. Kicsit következmények nélkülinek tűnik a világ, pedig a következményeket ez még nem szünteti meg, csak azt, hogy előre lássam, mire és hogyan hathatnak majd.
És odakinn a macskakövön a fehér pöttyök nem festéknyomok, hanem százszorszépek. Az élet néha szebb, mint amilyennek tűnik.
