Tegnap olyan iszonyatosan fáradt voltam, hogy a belvárost és szép hidakat érintő, szokásos délutáni útvonal helyett (kezd nyár lenni, és kezdek átszokni arra, hogy munka után a Vigadó előtt heverjek a fűben, rajzolgassak, mezítláb szaladgáljak, aztán átgyalogoljak Budára, mert az szép) a reggeli menekülőutat választottam, azaz Mexikói út, 1-es villamos, csúnya, de gyorsabb. Bánatomban még egy kakaós csigát is vettem, aztán az ajtóból visszavittem, hogy elnézést, ez balesetes (konkrétan egy jókora darab ki volt törve belőle, ami kakaós csigánál látványos testi hiba); amennyiben a fojtott bazdmegelést nem számítom, szó nélkül kicserélték, szóval már majdnem úgy éreztem, hogy emberszámba vesznek. Valójában csak túl nagy volt a sor ahhoz, hogy leálljanak kötekedni.Eléggé elkámpicsorodva értem haza, de a halk nyüszíthetnékem hamar elmúlt, mert a postaládából lapos kartonboríték pislogott vissza rám; odafenn, az ajtóm elé szórva pedig két CD is várt. A CD-ket valamiért rendszeresen befrizbizi a postás a lábtörlőmre, bár ez sem mindig következetes, a múltkor a postaládámban is találtam egyet; egyébként nem rendelek gyakran ilyesmit, csak pár hete kiderült, hogy tényleg nincsenek abszolút igazságok, és az idő kapásból gyógyír a PayPal problémáimra (meglepett, de meg ám), és akkor hirtelen lelkesedésemben előfizettem mindenféle apró francia és egyéb előadók lemezére, például egyszer talán lesz Justin Sullivan szólólemezem, valamint most érkezett ez a Breaklose (második kedvenc fórumozóm, Mehdi, amint tettestársaival valahol a Radiohead és a Katatonia között eltévedve nyavalyog). Valamint egy lapos kartonborítékban felnőttkorom első képregénye is, meglepő módon Order of the Stick, az ennél bonyolultabb grafikai megoldásokkal bűvészkedő képregényeket egyszerűen nem veszi be a lelkem (szép számmal vannak képregény-rajongó barátaim, és többször próbáltak már megtéríteni, de a Hellblazer -től idegesen rugdostam a falat, a Vampire Princess Miyu -tól pedig tízéves koromba zuhantam vissza, és az senkinek sem volt jó).
Vasárnap viszont voltam Könyvvásáron, nos, ez egy külön történet, és először innom kellene egy kávét. Érdekes motívum volt az odafelé menet látott kutya, ami egy basset hound és egy gremlin tökéletes keveréke volt, nem tudom, a gazdái hogy merték megmosni, elvégre mindenki tudja, mi történik a szörnyecskékkel, ha víz éri őket… de egy koszos, loncsos kutya azért mégiscsak. Büdös.
Ittam egy kávét.
Az úgy volt, hogy Skóciában megnéztem az emailjeimet, és volt két meglepő levelem is, az egyik, hogy lesz skót költőket bemutató antológia, és szeretnék benne leközölni egy versfordításomat (Norman MacCaig: Istálló ), újra. A másik meglepő levél is versfordításokkal kapcsolatban érkezett, Petrőczi Évától, hogy az interneten barangolva látta, hogy én szeretem R. S. Thomas verseit, és bizony, az ő fordításában most jelenik meg egy kötetnyi belőle, és ha már én is így szeretem az ő kedvenc költőjét, örömmel látna a Könyvvásáron. Magamtól nem nagyon járok ilyen helyekre, mert riasztóan sok ott a könyv, és még annál is több az ember, és nincs alkalmam a könyvvásárlást megelőző, jellegzetes, nyálcsorgatásig elbambult transzba esnem; de valahol persze jó, hogy ennyi ember látogat el az efféle eseményekre. Az R. S. Thomas kötet vékonyka (az én fantasy giga-sorozaton nevelkedett szememnek), de ugye R. S. Thomas, és innentől kezdve nincs több kérdés; és ha már ott jártam, és személyesen is megismerkedtem Évával, vettem az ő köteteiből is (Legenda, változatlan (válogatott versek) és Dido utolsó üzenete ), és azt kell mondanom, hogy nagyon tetszenek a versei. Rettenetes, hogy ennyi kiváló magyar költő maradt ki az életemből, a csapból pedig értelem helyett az az ostoba, sekélyes közhely Karafiáth Orsolya folyik.
Úgyhogy ennek örömére vettem egy ezüst-fekete, irodagót blúzt és egy porszívót, mert a kultúrának azért mégiscsak áldozni kell (van valami az ezüst-fekete, irodagót blúzokban, aminek képtelen vagyok ellenállni, a porszívóm pedig csendben meghalt) - valamint két doboz Borsodi Bivalyt; először egy üveg Guinness fölött aludtam el pár percre, de aztán felhorgadt bennem a nemzeti büszkeség (és eleve, a Guinnesst pintben mérik, mi az, hogy három deci!?), és eszembe jutott, hogy Bambi szerint a Bivaly igen jó, úgyhogy elérzékenyülve rögtön vettem belőle kettőt. Egy mini-Guinness áráért, úgyhogy magyar nyúlnak magyar sör, a Guinness pedig menjen haza (bár arrafelé még drágább).
