Tegnap az volt, hogy megírtam a frusztrált nyavalygást, hogy 1) nekem nem jó 2) engem senki sem szeret, alaposan megindokolva mind a kettőt, szóval megírtam, és már ki is másoltam a kis jegyzettömbömből (nem szeretek egyenesen a blogszerkesztőbe írni, borzasztóan idegesít, lefagy vagy elveszti), aztán a Ctrl+V elmaradt, mert rájöttem, hogy minek. Ez így senkit sem érdekel, mármint engem a legkevésbé, és akkor lehetőleg mást se (annyit szért hozzátennék, hogy a következőt, aki szerint az, hogy nincs férjem, gyerekem, kutyám, macskám, pintyeim és/vagy aranyhörcsögöm, azt jelenti, hogy akkor lelkem sem lehet, lassan fogom agyonverni egy széklábbal, hogy közben sokáig szenvedjen). De olyan gót mellékhatások értek, hogy amikor a szememet dörzsöltem pityergés közben, megkarmoltam a sarkát, és most komolyan fenyeget, hogy igazi vérkönnyeket hullassak. És ez azért nagyon groteszkül hangzik. Arról nem is szólva, hogy fáj.Aztán hazafelé menet a buszon láttam a tökéletes átmenetet Jude Law és Gáspár Laci között, sosem hittem volna, hogy ilyen ember létezhet, de mégis. Pedig Jude Law és Gáspár Laci eléggé nem hasonlít egymásra, az ember a buszon aztán mindkettőjükre mégis. Mondjuk mostanában a városban ennél sokkal durvább dolgokat is látok, szerdán például egy kutyát, az oldalán hevert a villamosmegállóban a legnagyobb csúcsforgalomban, nem nagyon lehetett már életben, mert még csak nem is pislogott, amikor az emberek átléptek a fején, és a gazdája, egy kezdő hajléktalannak tűnő nő, halálos lelkinyugalommal, oda se pillantva fonogatott valamit - lábánál egy döglött ebbel. Az emberek többsége úgy tett, mintha ebben nem lenne semmi szokatlan, és őszintén szólva nekem sem volt semmi konstruktív ötletem (bár azon sem igazán tudtam segíteni, hogy megálltam, és döbbenten néztem, hogy ez most már mi a fészkes fene, és aztán nagyon sokáig szentségeltem magamban), durva dolog ez a városi lét.
Arra is rájöttem, hogy hiszen már megjelent a The Children of Húrin , és szédült Tolkien rajongóhoz illően elmentem könyvesboltba, megnéztem, aztán úgy döntöttem, hogy akkor sem fogok nyolcezer forintot költeni rá, ha olyan kemény a fedele, hogy szalonnázni is tudnék rajta, csurig van szépséges Alan Lee illusztrációkkal és olyan gyönyörűséges angol mondatokkal, hogy bárhol nyitottam ki, a sírás kerülgetett (vérkönnyekkel). Különösen, mert az Amazonnál szállítással együtt nincs 24 USD (és ez testvérek között sem sokkal több, mint a fele, ráadásul házhoz jön), azért elég súlyos árréssel dolgoznak ezek a Libriben.
Úgyhogy átmentem a szomszédos cipőboltba, és takarékosságomon felbuzdulva vettem két cipőt (tavaly sikerült végleg szétrúgnom az összes átmeneti cipőmet), később számot vetettem a folyószámlámmal, és azóta azzal vigasztalom magam, hogy legalább májusban nem kell már cipőt és porszívót vennem. Bár Sziget-jegyet pedig igen, és az sem sokkal kisebb tétel.
