Mit ne mondjak, a torokfájás és a hidegrázás nem hiányzott a munkahét-kezdéshez... Összességében lelombozott ám a múlt hét (hosszú és összetett, de nagy szerepe van benne az allergiámra kapott kenőcsnek, és annak, hogy láthatóan arra aztán minden létező dolognál sokkal allergiásabb vagyok), pedig találkoztam rengeteg emberrel és aranyosak voltak, és befejeztem a Nagy Rajzot is, csak elromlott a szkennerem. Csütörtökön például Fonológuslánnyal tea-kávé-olasztésztáztunk, és szokás szerint rájöttem valamire, de szokás szerint azóta elfelejtettem. Fonológuslánynak már megint olyan csíkos kötött pulóvere volt, hogy az valami csuda, és élvezi az új munkáját, csak úgy sütött belőle a lelkesedés.
Pénteken aztán megtekintettem a Moonspell-t, azt hiszem, talán most tetszettek legjobban, vagy 1998-ban, de az olyan régen volt (ellenben milyen csinos földgömb-strandlabdákat dobáltak nekünk; ah, igen, akkor még rendes show-val készültek, volt Tükörkezű Herr Spiegelmann, és arcba zseblámpázó Faust; nem csak úgy kiálltak és zúztak, mint manapság) (nem mintha azzal bármi gond lenne, ugye), hogy egészen elbizonytalanodtam. Különben az is új élmény volt, hogy a gitárosok ilyen kis szépek, mármint feltehetően ez már egy ideje így van, hiszen mind a ketten (Pedro Paixao és Ricardo Amorim) időtlen idők, de legalábbis a kezdetek óta az együttes tagjai. Azt hiszem, Fernando, az énekes legendás csúfsága (igen, Fernando csúnya - de zseniális!) homályosította el őket, ám most kénytelen voltam a legszélén ácsorogni, mintegy karnyújtásnyira a szólógitárostól, és látám, hogy a maga délszaki módján igen szép (bár azt hiszem, a másik szinte még szebb). És a koncert is tetszett, akkor is, ha gyalázatosan kevesen voltunk; de a kötelező slágerek (Opium , Alma Mater , Ruin and Misery , Full Moon Madness , Abysmo ) engem bizony bármikor felvidítanak, és utána nem rohantunk haza, sőt, én egy szám erejéig még táncoltam is - előtte pedig a Darkside koncertjén elmerengtem, hogy azért milyen érzés lehet még harminc-sok évesen is, sőt, feltehetően örökké megrekedni az elő-elő-előzenekar szinten - de aztán úgy tűnt, nem olyan rossz; ők legalábbis láthatóan élvezték, hogy játszhatnak, és ezek nekem ám fontos elmerengések a világmindenség és a rockzenészek lelkének megértésében (persze, hogy miért akarom megérteni a rockzenészek lelkét, az már más kérdés, és azt hiszem, a kamaszkori rajongásból fakadó kíváncsiság körül kellene keresni a választ) (persze takarózhatok olyasmivel, hogy mert mi lesz, ha mégis csinálunk webzine-t, vagy hogy a rocksztár típusú fantasy ősbárdok megformálásához fontos; bár ugye szakítottam a fantasy-vel, és amúgy is, miért nem a könyvelő típusú fantasy hősökről akartam írni, az sokkal érdekesebb?).
Szombaton ki sem mozdultam a lakásból; a beépített erkély előnye, hogy a saját ágyamban alva is lehet napozni, a hátránya, hogy nyáron feltehetően elképesztő meleg lesz, különösen, mivel a tavaly augusztus huszadikai vihar félig letépte, aztán az ősi kínai redőnyös dinasztia biztonsági okokból leszerelte a redőnyömet.
Vasárnap D.-vel találtoztunk, annak örömére, hogy épp hazalátogat, és mesélt megint mindenféle furcsa népekről, valamint az tudományos folyóiratokat is megvitatták, és az bizony nagyon érdekes volt; ezek igazán nagyon érdekes dolgok, akkor is, ha én nem tudok hozzászólni, legfeljebb annyit, hogy a múltkor szembesültem vele, hogy vannak oly dolgok a világon, melyek a neten fel nem lelhetők, és például ez még egyes Yeats verseket (amiben állítólag azt mondja, hogy ők, írek egyenest a nyugat magyarjai) is magába foglal (úgyhogy most már sosem tudom meg, hogy valóban ezt mondta-e, és hogy miért titkolják azóta is - én arra gyanakszom, hogy mivel nagyon korai verse volt, később talán zokogott, ahányszor csak eszébe jutott, hogy ilyeneket is írt) és hogy ez dráma (Brainoiz szerint úgy lehetett, hogy tizenévesen nekiült megalkotni a The Magyar Cycle -t, technikásan és drámaian, ahogy azt csak tizenévesen tudja az ember; majd később szóltak neki, hogy ez nem jó, és amikor könnyes szemmel körülnézett, rájött, hogy ó, világfájdalom, de akkor legyen; mondjuk vannak ezek a kelták, unalmasak, de legalább itt helyben tenyésznek...). De most már legalább nem csak azt tudom, hogy a szabadáras könyv nem jó senkinek sem (beláthatóan rövid távon belül még nekem, egyszeri vásárlónak sem), de azt is, hogy eddig ezek a folyóiratok az olajipar és a fegyverkereskedelem mértékében voltak jövedelmezőek.
Egyébként a tavasz jobb pillanatai közé tartozik - mert vannak olyanok is - ezt a nem túl tökéletes koncertfelvételt hallgatni az április napsütésben.
Legközelebb pedig mélyre ható bölcselkedés (közhelyesen nagy igazság Janis Joplin idézetekről, valamint a bal agyféltekés gondolkodásról, amihez szintén nem értek, de már majdnem olyan jól hangzik, mint a közhelyesen nagy igazság Janis Joplin idézetek) és Breki, amint Nine Inch Nails-t ad elő, illetve ezt ellensúlyozandó kézen fogva pihenő tengeri vidrák. De persze lehet, hogy ezek nem is legközelebb, hanem épp most. Legközelebb majd a kevesebb torokfájás és a még több napsütés.
