Egyébként találkoztam olasz turistákkal, körülbelül ötven darabbal, de csak három kommunikált velem. Az első kettő az Oktogonon állt, a férfi kezében a lakásom alapterületével vetekedő térkép, és megszállottan állították, hogy most az Örs vezér terén vannak. Kénytelen voltam kiábrándítani őket, de azért megnyugodtak, hogy innen könnyebb eljutni a Danubiához, úgyhogy továbbra is őrzöm az "egy nyúl az országimázsért" posztot. Ezen kívül egy nyugdíjas turistacsoporttól leszakadt, unatkozó amorózó is megjegyzett nekem annyit, hogy szép időnk van, de aztán felmérte, hogy csak angolul beszélek, és egy bánatos mosoly kíséretében visszaballagott az idegenvezetőhöz.Pénteken ugyanis előbb hazaengedtek minket, amit azzal háláltam meg a sorsnak, hogy először leggyalogoltam az Oktogonhoz (és közben Rolling Stonest hallgattam, Eddie Vedder vendégszereplésével, innen), aztán felbuszoztam a várba, és mivel beteg voltam (illetve mivel a zoknim összegyűrődött és feltörte a lábam) mezítláb tespedtem a napsütésben (nyuszi ül a fűben, a világ tetején), és megpróbáltam keltán befont nyulakat rajzolni, kevés sikerrel. Továbbra sem tudok keltán befont bármit rajzolni, nyulak is beleértve. Közben már T. S. Eliot-ot hallgattam (majdnem ugyanonnan, ahonnan az előbb említetteket) (egyébként rengeteg nagyszerű együttest ismertem meg erről a blogról, és a ritkaságok is kedvesek az én grunge-on nevelkedett szívemnek), és rájöttem, hogy Eliot az a költő, akit én hallgatni szeretek, nem olvasni. Úgy sokkal nehezebben kapom el a ritmust, pedig Eliotnál épp az a lassú, tengermoraj-szerű ismétlődés lenne a lényeg.
Aztán letántorogtam a városba, és figyelmeztettem Búvárzenekart, hogy ha nem érkeznék meg az esti ivászatra, az azért lesz, mert terveim szerint szakítok azzal az évtizedes szokással, hogy nem járok templomba, és ekkora kihagyás után, meg amilyen fáradt vagyok, előfordulhat, hogy megtérek. Ez ugyan nem következett be, sőt, szokás szerint nem értettem egyet a prédikáció jelentős részével (utálom az erőszakos térítésre buzdító szólamokat), de azért különös volt idegenként, felnőttként bepislogni ebbe az egykor olyan otthonos világba. Bár a játszóteret már EU-konformosították, úgyhogy nem sírtam el magam a régi körbecsavart mászókán csimpaszkodva.
Mivel a drámai megtérés ezúttal elmaradt, a templomból egyenest inni mentem, és tovább mélyítettem kapcsolatomat a múltkor már megismert körtepálinkával. Valamint megvitattuk, hogy mostanság nem nagyon lehet rendes sci-fit írni, mert már nem az a nap süt az égen, de inkább nehéz a világot épp aktuális, mégsem kínos allegóriákba fogni.
A hétvége fennmaradó részében aludtam, orrot fújtam, aludtam és köhögtem; valamint családi programokon vettem részt, ilyen állapotban (köhög-alszik-orrotfúj). De legalább megint rezzenéstelen arccal tudtam lehúzni az előitalokat és nagykanállal ettem a tormát. És kaptam hatalmas mentolos csokinyuszit; de azt hiszem, kannibalizmus lenne megennem. Persze ki tudja, mi lesz a vége - nagyon szeretem ám az After Eight-et...
