Elfáradtam. Minden létező szempontból, legfeljebb jólesően nem. Álmos vagyok, a meleget csak iszonyatos viharok szakítják meg néha, de persze akkor, ha spárgatalpú cipőben vagyok, ami közismerten ha vizes lesz, tönkre is megy (mert nem tud kiszáradni, és berohad).Végül láttuk Párizs belvárosát is, tényleg őrjítő meleg volt, és sok mocskos turista, másfél méter alatt hatszor léptek a lábamra. Ráadásul árnyékban 41 fok, és még este 11-kor is 35 (micsoda számok, micsoda számok!), de fogyasztottunk igazi kis járdára-kiülős kávézóban az Eiffel toronytól pár lépésre (anyukám munkahelyétől másik pár lépésre, mert ő bizony mindenféle elit helyen dolgozik), igazi jegeskávét, ami olyan erős volt, hogy majdnem ott helyben szívrohamot kaptunk tőle. De olyan jeges is, hogy az csak ihaj.
Szombaton már inklább a légkondicionált bevásárlóközpontokban lebzseltünk, és bevásároltunk, de a spárgatalpú cipőt nem, mert azt már előző nap megvettük, egy strasszokkal díszített, fekete bőrpapuccsal egyetemben (nyúl női cipőben, nocsak). Így is orgiasztikus nagy pénzköltésbe fogtunk, ami jó, bár az időjárás nem engedte, hogy a szokásos csoki- és sajtadagokat is begyűjtsük (ez sajnos Mételyék sajtjára is vonatkozik, az sem bírta volna ki a hőséget), és valahogy ebben a hőségben a borhoz sem volt kedvünk. Ez aztán veszélyes.
Hazafelé a repülőn valami francia kiskölyök épp leszállás közben kezdett el mobiltelefonálni - amúgy is turbulens utunk volt, úgy dobált minket ereszkedés közben a szél, hogy imádkozva kapaszkodtunk a karfába, ez meg nekiállt pittyegni. És persze megsértődött, hogy rászóltunk. Sógorom (aki egyébként jövő héten kezd ugyanitt minálunk dolgozni, hurrá) olyan rendes volt, hogy hozott nekem kenyeret, hogy legyen mit ennem odahaza, szóval nem is tudom, megérdemlem én a családomat?
Azért remélem, igen.
Most pedig megyek, nekivágok a víznek, a földig érő szoknyámban és a cukortalpú cipőmben, és megpróbálom túlélni a hazautat.
