Szentendrei kiruccanásom első élménye a döbbenet (jelölöm is: *gasp* ) volt, és a HÉV pénztárnál következett be, mikor kiszámoltam, hogy nekem most itt négy forint híján egy ezrest le kell tennem, ha ki akarok jutni ebbe a mocsok közeli kisvárosba. Igen, kérem, a felnőtt retúr egy tojzend, de ha valaki csak kiegészítőt vesz a bérletéhez, az már hat-nyolcszáz ungarische forintból is megoldható. Ehhez képest még a dublini tömegközlekedés is olcsó. El is döntöttem, hogy most jól megnézem ezt a(z otthonomtól amúgy közepes köpésre heverő) települést, mert legközelebb majd szenior állampolgárként megyek ki, mikor már ingyen lesz, de legalábbis kedvezményes. Addig meg az emlékeimből élek. Vonattal ennyiből már kis híján Esztergomig jutnék, pedig a térkép is megmondhatja, hogy az messzebb van. De sokkal. Leugrok bazdmeg Gárdonyba strandolni, és még egy lángosra is futja a különbözetből (igaz, mire munka után leérek, a lángossütők már elmentek aludni).No de a morgásról térjünk át a HÉV-re, ami egészen Békásmegyerig unalmas BKV jármű volt, ám utána kigördült az ismeretlenbe, és szinte az általános iskolai osztálykirándulások bizsergését idézte fel. Már csak azért is, mert nem messze tőlem ott utazott két középiskolás-forma leányzó, láthatóan egy párnapos kamasznyaralásra, netán négynapos pomázi bulira készen. Szappanbuborékot fújtak, ebbe úgy belemelegedtek, hogy majdnem fennhagyták a sátrat a HÉV-en, és egyáltalán, olyan jól nyomták, hogy szinte sírva fakadtam, mert én már nem leszek többé tizenhat, és nem megyek többé az osztálytársaimmal sátorbanalvós bulira a nyári szünetben. DE (és itt ez is fontos): voltam. És mentem. És szerettem.
Megérkezvén először beugrottam valami vacsorának valóért, aztán bebotorkáltam a turistanegyedbe (macskakövön magassarkúban, gratulálok magamnak, tényleg nem lehetett volna elhalasztani egy nappal a kirándulást, vagy legalább hazaugrani egy másik cipőért - egyébként nem, de ez most lényegtelen). Egy fényesre koptatott kőpadon paradicsomos cipót majszoltam, közben Queensryche-ot hallgattam (ha már végre sikerült megszereznem az Operation: Mindcrime II -t; és jóóó), a nap sütött, a világ virágillatú volt, és alapvetően rendben.
Felgyalogoltam a(z egyik, a sok közül) templomhoz, lenéztem a folyóra, a téglapárkányon tarka macska heverészett, és nézett fel néha sértetten a turistákra, hogy menjenek már arrébb, ő most itt aludna. Régimódi repülőgép berregett fel-alá, majdnem elvitte a(z egyik másik) templom tornyát, a Dunán hajók úsztak nagy lustán, a túlparton kéken szundítottak a távoli hegyek. Elbotladoztam a fagyizóhoz, vettem fagyit, kitipegtem a partra, leültem a vastag kőmellvédre, és néztem a vizet. Közben barackpálinkát kortyolgattam, harmonizált az erdeigyümölcs fagylalt ízével, az alkonyi fénnyel, a nyárral.
A túlparton, ahol kiköt a komp, meredeken emelkedett a part, a föld sötétsárga volt a napfényben, a vízről az orromba csapott a folyók jellegzetes illata, és hirtelen éreztem , ahogy ringatózik alattam a kenu, lassan a part felé kanyarodunk, hogy kikössünk, felvonszoljuk a kenut, nehogy elvigye a víz, felvánszorgunk a kempingbe és sátrat verünk... Kenu. Tábor. Csak a folyó illata, és parton játszó, fáradt, alkonyati napfény. Sosem hittem volna, hogy valaha még visszavágyom a kenutáborokba, de ott és akkor úgy éreztem, hogy bármit megadnék érte, ha csak még egyszer...
De a dolgok elmúlnak. És nem hozhatjuk vissza őket.
Azért persze fájdította még a szívemet a sors, épp belemerültem a porszínű verebek figyelésébe (tényleg nem látszanak a szikkadt parton játszva), mikor letipegett a folyóhoz egy pár. Leültek a kövekre, a fiú a kövek közti iszapba fúrta a bort, hogy hűtse a víz, egymásnak dőltek, és nagyot nevettek. És igen, annak idején én is jártam itt, épp úgy, mint most ők, és én is borultam össze fiúval nevetve, miközben a lábunknál hűlt a bor. És szép volt... ...és elmúlt az is.
Szóval Szentendrén is jártam egy kört a kísérteteimmel, nem baj, legalább elbúcsúztam ettől az adagtól is; és bár kicsit fájó szívvel, de mehetek tovább innen is.
Mire visszaértem Pestre, már teljesen besötétedett, én pedig közepesen berúgtam. A Deák téren bekuporodtam a tömeg közepére, úgy néztem a francia-portugál meccs második félidejét; élveztem, különösen, mert a franciák nyertek. Saha megint másfél perccel azután kapott sárga lapot, hogy becserélték, szerintem már hiányzott is volna neki, ha nem.
Aztán pedig haza, hanyatt dobtam magam az ágyon, Temple of the Dogot kiabáltam a világba, megnyugodtam, hogy ennek a napnak is vége (végül? végre?) és békésen, mosolyogva aludtam el.
