Mostanában kaptam kölcsön Feldmár András 1992-es előadássorozatának könyv változatát (nicsak, itt van: A tudatállapotok szivárványa - kicsivel Watts és Huxley alatt) Grafikuslánytól, és bár tényleg betűelegem van, és nem olvasok, csak ha már beállt a teljes esti agyhalál, és akkor is csak Salingert (a kis Zabhegyezőt, nem dicső népünk dicső Salinger Richárdját - bár persze lehet, hogy ő is nagyon jól ír, eddig valahogy nem éreztem jelentős kísértést arra, hogy pénzt adjak ki a műveiért) aki beteg és nekem jóval szimpatikusabb a sok szempontból rokon Kerouac-nál, például a pozitív szereplői nem a legköcsögfalvibb ismerőseimre emlékeztetnek; szóval bár betűelegem van, már sokat elolvastam belőle. Mert jó. És érdekes. Lehet belőle tanulni. Tényeket is, bár nekem inkább az tetszik, hogy (szinte) csupa olyan dolgot mond el, amiről tudom , hogy úgy van, tudom magamtól is. Különösen, amit a szavakról mond. Ő sem érti őket.Teljesen véletlenül találtam meg ezt a site-ot, ahol több írása is fenn van, és amúgy láthatóan faltól falig pszichedelikus szerekkel és élményekkel foglalkozik. Elolvastam pár "útibeszámolót", a többsége nagyon érdekes, és rájöttem, hogy én tényleg világéletemben kísértetiesen hasonló rendszerekben és képekben álmodtam, tehát az a piszkálódó megjegyzés, hogy "téged a szüleid gyerekkorodban beleejtettek egy vödör LSD-be" nem teljesen alaptalan, bár persze a szüleim sosem tettek volna ilyet. Derék keresztyén népek, kérem szépen. De ha valaha képes lennék arra, hogy komolyan érdekeljen bármiféle kutatás, azt kutatnám, hogy vajon az álmok élénksége, élessége, gyakorisága, szerkezete, stb. mennyiben függ genetikai tényezőktől. A mi családunkban például a többség legalább napi 2-3 álomra emlékszik még napközben is, míg a legtöbb ismerősöm ennél jóval kevesebbről számol be. És színesen álmodunk - én el sem tudom képzelni, milyen lehet, de az emberek jelentős része fekete-fehérben álmodik, és fel sem tűnik neki.
Nekem pedig minden álmom tele van olyan színekkel és képekkel, hogy néha a legszívesebben sírva fakadnék, hogy ébren miért nincs ilyen. Tulajdonképp azért sem hajt semmiféle durva önkifejezési vágy, mert tudom , hogy annak az iszonyatos szín-, forma-, dallam-, és érzetgazdagságnak, ami bennem lakik, ami mindannyiunkban lakik, egyetlen ezrelékét sem tudnám átadni - ha száz évig megállás nélkül polihisztorkodnék, akkor sem. Soha. Fizikai képtelenség. Akkor pedig minek küzdjek magammal, magam ellen, hogy még ezt is, meg azt is, meg amazt is - ahelyett, hogy átélném és élvezném azt a keveset, ami önként is előbukkan? Naugye. Ellen-teljesítménykényszerem van, azt hiszem.
Szóval olvasom itten Feldmár András bölcsességeit, és nagy az ő bölcsessége, azt hiszem. Persze megeshet, hogy egyes dolgokban (bármilyen nagy az ő bölcsessége) nem nála lakozik az igazság - de érdemes elolvasni, és érdemes gondolkozni rajta (én már találtam olyat, amivel nem értek egyet, leginkább már csak ösztönösen sem; de végtére is többször felszólítja a hallgatót/olvasót, hogy lehetőleg ne mérleglés nélkül értsen vele egyet), már csak azért is, mert íme, egy könyv, amin lehet .
