minden mindennel összefügg (de néha csak én látom)

Kitört rajtam a menetrend szerinti 15:00-ás "engem senki sem szeret" . A következő állomások a lejtőn lefelé az "olyan öreg vagyok"   és az "olyan kövér vagyok" ; nagyjából fél négyre és negyed ötre időzítem őket. Érdekes, hogy reggel nyolc és délután fél öt között mindig hízok pár kilót, pusztán lelki nyomorúságból. És mire kiérek a földalattihoz, lefogyom mindet. Érdekes.

A hétvégén voltunk inni, füstös és dohos diákkocsmában (Filter), és gótulni füstös és levegőtlen hostelkocsmában (Marco Polo). Ahol néha csak Grafikuslány és én roptuk a jóféle moll-metálokra - ó, igen, és az új Anathema szám letölthető innen a "multimedia" részből, ingyen, sőt, bérmentve, sőt, egész kellemes - és jóféle egyéb érfelvágós gótulatokra is, de sajnos hamar haza kellett menni, mert elfáradtunk mindahányan. Így van ez, ha az ember már öreg.

Hajnalban alvás helyett olvastam ánglius nyelvű könyvet (Tom Wolfe: I am Charlotte Simmons ) és nem tetszett, azt hiszem, látom én az értékeit, csak nem értek velük egyet. Aztán hétvégi ház az erdőben, viharral és pálinkával... és... és... kaptam születésnapi ajándékot is.

Franciaországban egész végig azzal fenyegettem kis családomat, hogy ha nem lesznek jók, ír népdalokat fogok énekelni nekik, ezt persze részükről folyamatos és hangos tiltakozás kísérte, igazán nem értem, mintha még sosem hallottak volna ír népdalt énekelni (sosem hallottak ír népdalt énekelni). Ennek örömére viszont szombat este, a minden eddiginél jobb, új barackpálinka után odaállt elém nővérem és sógorom, és egy igazi, hatalmas, 4 CDs ír zenei válogatást nyomtak a kezembe - hah, legalább újabb nótákat tanulhatok meg! Már a második dalnál megtudtam, hogy Athenry városkáját "eszönráj"-nak kell ejteni, és akkor a kultúrtörténeti csemegékbe még bele sem kóstoltam. Pedig ezekben az ír nótákban van ám dögivel.

Ott van például az egyik leghíresebb, a Rocky Road to Dublin . Igazán pattogós, pörgős, vidám nóta - egészen adig, amíg az ember véletlenül fel nem fog valamicskét a szövegből, és rá nem helyezi hiányos történelmi ismeretei térképére (és a szöveg kivételesen nem süllyed el egyetlen fehér folton sem). Akkor aztán megijed: a felszínen jókedvűnek tűnő dal történetében semmi vidám nincs. Hősünk munka és megélhetés reményében kénytelen otthagyni szülőfaluját, és elindul a Dublinba - és onnan Angliába - vezető úton. Dublinban kirabolják, majd embertelen körülmények között átkel az Ír tengeren, és Liverpoolba érkezvén még a helyi suhancok csúfolódásait is el kellene tűrnie. Ekkor azonban elfogy a türelme, és pár Galway környéki ír legény segítségével ellátja a helyi kölykök baját, hiszen mindannyian emlékeznek a Dublinba vivő, köves útra. És mindez azzal a pattogós, könnyed dallammal még sokkal szívbemarkolóbb, mint a többi kivándorló lassú, szomorú balladái.

És ma végre megtaláltam, honnan lehet leszedni Primordialt, úgyhogy hosszú, és sokáig meddő küzdelem után végre meghallgathatom, hogy a zöld-fehér kacskaringókba öltözött kölyök voltaképp milyen zenét játszik (nevezhetem kölyöknek, kb. másfél hónappal fiatalabb nálam). Lehet, hogy nem fog tetszeni. De akkor is. Söröztünk együtt. Egy olyan éjszakán, amikor Dublin a lehető legszélesebben rám mosolygott, és mit tehettem volna mást? Mindenkit szerettem.

ami a férfiakat illeti (egy nyúlliba vallomásai)

A múltkor hazafelé menet elgondolkoztam azon, hogy vajon ha valaki nem ismer, csak ezt   olvassa és itt , milyennek tarthat - azt hiszem, épp odáig jutottam, hogy elkerülhetetlenül nyafka szörnyetegnek, de hát szinte minden blogger annak tűnik, még szép, hogy annak, csak ugye mégis valahol olyan szomorú, és izé... szóval épp idáig juthattam, mikor egy derék mexikói leszólított, megkérdezte, hol az Oktogon, aztán, ha már úgyis ott lakik, amíg itt a Zeneakadémián műveli a művészetet, meghívott magához egy italra. A világ általános, személytelen bizarrsága helyre billent.

Mert hát mi a fészkes fenét kezdjek egy derék mexikói komolyzenésszel, beszélgessek vele korai death metalról? De azért elgondolkoztam az élet egy igen fontos alkatrészén - a Férfiakon.

A következő pár órát az asztal alatt vigyorogva töltöttem, mert ó persze, tudom én, amit tudok; például, hogy mi a közös azokban a férfiakban, akik elsőre, zsigerien vonzanak - és mi a közös azokban, akikbe egy átbeszélgetett este alatt szeretek bele. Mert A és B kategória szinte semmiben sem hasonlít egymásra, vagy nem is tudom... Nem sokban. Nem mindig. De milyen mázli, hogy legalább ez utóbbi fajtával ritkán találkozom; mert ha mégis, akkor valamiért biztos mégsem. Jön össze. Előbbi fajta jóval egyszerűbb. dominaans hiim stop; távirati stílusban - nem az a fajta, aki az élőfába is beleköt, hanem az, aki tetszőlges szent ügyért az élőfát is pozdorjává aprítja, de az azért szent ügy legyen. Dublini nagy szerelmem, a Primordial pólós kölyök (nos, olyan szép pólót én bizony ritkán láttam, tiszta ornamentika volt, zöld és fehér - véletlenül sem narancssárga, a mocskos mélyír lelkületét neki; bosszant, mert engem ebben a színkódolásban narancsnak kereszteltek) például békésen iszogatott a társaság túlvégén, szerintem még mosolygott is, többször egymás után - de lerítt róla, hogy ha szó érné a kelta kacskaringókkal díszített felsőruházat elejét (vagy akár hátulját, bár az eleje szebb volt), ott a környéken kő kövön nem maradna. Beszüntetné a teljes Temple Bart.

(Három nappal később leesett, hogy Primordialék írek, a jó Strangelight doktor régi barátai, és hogy a Primordial pólós kölyök bizony nem rajongó; de nekem úgy jobban tetszett. Egy Primordial pólós kölyköt még el tudok helyezni a világmindenségemben, Alan Nemtheanga már jóval ellentmondásosabb. Nem szeretem a rocksztárokat. Szerencsére ők sem szeretnek engem.)

napról-napraforgó

Rájöttem, hogy nem tetszik igazán az előző bejegyzésem, de Istenem, most már így marad - kivételesen, egészen kivételesen nem írom át a múltat. Végtére is 2006 van, nem 1984 (bár '84 nem volt olyan rossz év, csomó minden érdekes történt benne, például azt hiszem, akkor voltam először külföldön, erdélyországi rokonoknál, és a máramarosi hegyek azért szépek; és aztán késő ősszel született egy félöcsém, és olyan pici volt és olyan helyes), és néha azt is el lehet viselni, ha az ember valamivel nem ért egyet, holott ő maga írta - a szavak meg a valóság, ugye, és hogy nem mindenben függenek össze. Azt hiszem, ez már rögeszmés.

Tegnap pizzáztunk egy nagyot Métellyel, és közben rájöttünk, hogy bár mind a ketten hallottuk-olvastuk, hogy az emberek többsége fekete-fehéren álmodik, gyakorlatilag még egyikünk sem találkozott olyasvalakivel, akinek ne lett volna több tucat nagyon élénk színélménye álmában. Szóval... A fene se tudja. Mire alapozták ezt egyáltalán?

Most azt olvastam, hogy már nem is így van, ez csak az '50-es években volt így, és hogy akkor is csak azért hitték, mert sok fekete-fehér filmet néztek, és aztán mikor utána aludtak, meglepődtek rajta, hogy az agyuk azt építette köréjük. Ahogy körénk/körém néha pixelesedő, vektoros, mátrixos, ilyen-olyan színhibás világokat vetít az álom. Sőt, nekem ez a kis rövid is tetszett, érdekes, hogy szerinte nem az változik, hogy az ember mit lát/hall/érez álmában, hanem az, hogy azt milyen színekben-hangokban-érzésekben értelmezi az agya. És hogy lehet, hogy az ember ébren is nagyon sokszor nem a valóságot látja, hanem amit kivetít rá, jé, ilyen tényleg van.

Ezt a napraforgót - és még vagy hat testvérkéjét - már jó egy hónapja fényképeztem, valahol az Árpád híd pesti hídfőjénél, egy esős péntek reggel. A járdaszegély kövei közt nőttek, a villamospálya és az autók között; alig értek térdig, és nagyon aranyosak voltak. Ebben az eszetlen hőségben szó szerint elégtek - mikor legutóbb láttam őket, öklömnyire aszott, fekete, száraz kupacokban gubbasztottak a többi gyom között. Máig sem tudom, hogy kerültek egyáltalán oda, de örülök, hogy legalább arra a pár hétre, amíg virágoztak, csempésztek valami kis színt a csúf, nagy betoncsíkok közé.

Ezer horoszkópom egyike a mai napra: "a normál egy program a mosógépen" . Nem tudom, honnan sejtik, hogy már megint a tizenötödikig felgyülemlett a szennyes... Vagy csak arra akarnak célozni, hogy néha csináljak őrültségeket...? Hümm. Lassan ideje lenne néha nem   csinálni őrültségeket. Vagy inkább értelmességeket csinálni . De nem jut eszembe egy olyan értelmesség sem, hogy ne sírnám el magam már a gondolatától is.

Amúgy semmi különös, nagyon meleg van, kicsit álmos vagyok, ma térdig érő nyári ruhában jöttem (szinte mindig bokáig beburkolódzom, mert itt hideg van, és mert egyáltalán), és piros, és amilyen borús kedvem volt délelőtt, mikor felhőtlen volt az ég, annyira virágos jó kedvem lett délutánra, hogy kezd befelhősödni. (Bár a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz.) Este megyünk születésnapot... -ra... izé... sörni, és ki tudja, hátha addigra még felébredek.

tudatszivárvány

Mostanában kaptam kölcsön Feldmár András 1992-es előadássorozatának könyv változatát (nicsak, itt van: A tudatállapotok szivárványa - kicsivel Watts és Huxley alatt) Grafikuslánytól, és bár tényleg betűelegem van, és nem olvasok, csak ha már beállt a teljes esti agyhalál, és akkor is csak Salingert (a kis Zabhegyezőt, nem dicső népünk dicső Salinger Richárdját - bár persze lehet, hogy ő is nagyon jól ír, eddig valahogy nem éreztem jelentős kísértést arra, hogy pénzt adjak ki a műveiért) aki beteg   és nekem jóval szimpatikusabb a sok szempontból rokon Kerouac-nál, például a pozitív szereplői nem a legköcsögfalvibb ismerőseimre emlékeztetnek; szóval bár betűelegem van, már sokat elolvastam belőle. Mert jó. És érdekes. Lehet belőle tanulni. Tényeket is, bár nekem inkább az tetszik, hogy (szinte) csupa olyan dolgot mond el, amiről tudom , hogy úgy van, tudom magamtól is. Különösen, amit a szavakról mond. Ő sem érti őket.

Teljesen véletlenül találtam meg ezt a site-ot, ahol több írása is fenn van, és amúgy láthatóan faltól falig pszichedelikus szerekkel és élményekkel foglalkozik. Elolvastam pár "útibeszámolót", a többsége nagyon érdekes, és rájöttem, hogy én tényleg világéletemben kísértetiesen hasonló rendszerekben és képekben álmodtam, tehát az a piszkálódó megjegyzés, hogy "téged a szüleid gyerekkorodban beleejtettek egy vödör LSD-be"   nem teljesen alaptalan, bár persze a szüleim sosem tettek volna ilyet. Derék keresztyén népek, kérem szépen. De ha valaha képes lennék arra, hogy komolyan érdekeljen bármiféle kutatás, azt kutatnám, hogy vajon az álmok élénksége, élessége, gyakorisága, szerkezete, stb. mennyiben függ genetikai tényezőktől. A mi családunkban például a többség legalább napi 2-3 álomra emlékszik még napközben is, míg a legtöbb ismerősöm ennél jóval kevesebbről számol be. És színesen álmodunk - én el sem tudom képzelni, milyen lehet, de az emberek jelentős része fekete-fehérben álmodik, és fel sem tűnik neki.

Nekem pedig minden álmom tele van olyan színekkel és képekkel, hogy néha a legszívesebben sírva fakadnék, hogy ébren miért nincs ilyen. Tulajdonképp azért sem hajt semmiféle durva önkifejezési vágy, mert tudom , hogy annak az iszonyatos szín-, forma-, dallam-, és érzetgazdagságnak, ami bennem lakik, ami mindannyiunkban lakik, egyetlen ezrelékét sem tudnám átadni - ha száz évig megállás nélkül polihisztorkodnék, akkor sem. Soha. Fizikai képtelenség. Akkor pedig minek küzdjek magammal, magam ellen, hogy még ezt is, meg azt is, meg amazt is - ahelyett, hogy átélném és élvezném azt a keveset, ami önként is előbukkan? Naugye. Ellen-teljesítménykényszerem van, azt hiszem.

Szóval olvasom itten Feldmár András bölcsességeit, és nagy az ő bölcsessége, azt hiszem. Persze megeshet, hogy egyes dolgokban (bármilyen nagy az ő bölcsessége) nem nála lakozik az igazság - de érdemes elolvasni, és érdemes gondolkozni rajta (én már találtam olyat, amivel nem értek egyet, leginkább már csak ösztönösen sem; de végtére is többször felszólítja a hallgatót/olvasót, hogy lehetőleg ne mérleglés nélkül értsen vele egyet), már csak azért is, mert íme, egy könyv, amin lehet .

vihar utáni csend

Elfáradtam. Minden létező szempontból, legfeljebb jólesően nem. Álmos vagyok, a meleget csak iszonyatos viharok szakítják meg néha, de persze akkor, ha spárgatalpú cipőben vagyok, ami közismerten ha vizes lesz, tönkre is megy (mert nem tud kiszáradni, és berohad).

Végül láttuk Párizs belvárosát is, tényleg őrjítő meleg volt, és sok mocskos turista, másfél méter alatt hatszor léptek a lábamra. Ráadásul árnyékban 41 fok, és még este 11-kor is 35 (micsoda számok, micsoda számok!), de fogyasztottunk igazi kis járdára-kiülős kávézóban az Eiffel toronytól pár lépésre (anyukám munkahelyétől másik pár lépésre, mert ő bizony mindenféle elit helyen dolgozik), igazi jegeskávét, ami olyan erős volt, hogy majdnem ott helyben szívrohamot kaptunk tőle. De olyan jeges is, hogy az csak ihaj.

Szombaton már inklább a légkondicionált bevásárlóközpontokban lebzseltünk, és bevásároltunk, de a spárgatalpú cipőt nem, mert azt már előző nap megvettük, egy strasszokkal díszített, fekete bőrpapuccsal egyetemben (nyúl női cipőben, nocsak). Így is orgiasztikus nagy pénzköltésbe fogtunk, ami jó, bár az időjárás nem engedte, hogy a szokásos csoki- és sajtadagokat is begyűjtsük (ez sajnos Mételyék sajtjára is vonatkozik, az sem bírta volna ki a hőséget), és valahogy ebben a hőségben a borhoz sem volt kedvünk. Ez aztán veszélyes.

Hazafelé a repülőn valami francia kiskölyök épp leszállás közben kezdett el mobiltelefonálni - amúgy is turbulens utunk volt, úgy dobált minket ereszkedés közben a szél, hogy imádkozva kapaszkodtunk a karfába, ez meg nekiállt pittyegni. És persze megsértődött, hogy rászóltunk. Sógorom (aki egyébként jövő héten kezd ugyanitt minálunk dolgozni, hurrá) olyan rendes volt, hogy hozott nekem kenyeret, hogy legyen mit ennem odahaza, szóval nem is tudom, megérdemlem én a családomat?

Azért remélem, igen.

Most pedig megyek, nekivágok a víznek, a földig érő szoknyámban és a cukortalpú cipőmben, és megpróbálom túlélni a hazautat.

út út után

A hétvégi konyha-rehabilitációs program eredményeképp még mindig csupa seb és vágás mindkét kezem, és az előszobámban még mindig nem lehet közlekedni - bár vagy két köbméter szemetet eltakarítottam. Igazából ha nem adtam volna fel az utolsó kiürült mosogatószeres flakonnál, szinte tökéletes lenne, de addigra tényleg besokalltam. Azóta pedig csak aludni voltam otthon.

És persze csomagolni. Megyek hétvégére el, anyát látogatni. Ez mindig kicsit ijesztő - utazás, rohanás, három nap alatt bejárni Párizs összes elővárosának összes bevásárlóközpontját, és ráadásul ebben a melegben. Sőt, arrafelé még melegebb van.

Kitört rajtam, hogy mennyire nem szeretnék tengerre szállni, ha havazna, és egyáltalán. Alighanem semmi racionális oka nincs ennek a félelmemnek, senki sem akar sarkköri kutatóhajóútra vinni, nem is mennék - egyszerűen csak ennek az indokolatlan rettegésnek a tükrében mindjárt elviselhetőbbnek tűnik a villamossín-olvasztó förtelmes meleg.

És itt záruljon is mára tapsi nyuszi mókatára, mielőtt még további éktelen baromságok folynának a kezemből a képernyőre.

unalmas gondolatok egy őrült világban

A felnyújtott kézzel párnábafulladós alvás hátránya, hogy reggelre hasizomlázam lesz. Nem akarok írni róla. Róla sem. Semmiről sem. Álmos vagyok, pedig a vasárnapot kisebb (koffeintemnets kávéval és agyhalállal teli) megszakításokkal átaludtam.

Most majdnem az egérbe öntöttem az ásványvizet a pohár helyett. És elfogyott a müzliszeletem. Valamint ebédnél azt hitték, hogy ha egy gumicsizma talpát leöntik forró tormás majonézzel, az koszt. De nem.

Nyertem 2100 dollárt, mint egymilliomodik látogató valamiféle linken, de aztán hagytam a fenébe, és mégsem. Nem hiszek az Internetben. Tartok tőle. Hogy nem hiszek benne, de az Internettől is. Néha már nem is tudom. Igazából azt hiszem, az volt a gond, hogy fel kellett volna hívni valami állítólag - és talán tényleg - ingyenes telefonszámot, alig tíz perc az egész, de mikor van erre az embernek épp alig tíz perce, miközben a munkahelyén ül, krízist hárít el, és 2100 dollárnál sokkal többet ér meg neki, hogy nem rúgják ki azért, mert mindenféle gyanús kódszámokat diktál be hangosan, angolul egy titokzatos telefonpartnernek?

A hétvége híre (azért hagytam a végére, mert ez a legfontosabb), hogy édesanyám negyedszerre is férjhez megy, és mi ebben maximálisan támogatjuk, mert sokkal jobb négyszer férjhez menni, mint 1) benne maradni egy rossz házasságban 2) megkeseredve és egyedül tengődni. Persze az ideális az, ha az ember elsőre tökéletesen választ - csak ez az ideál sajnos igen ritkán valósul meg. Úgy tűnik, hogy ezen az esküvőjén sem leszünk ott - pedig őszintén szólva, erre csak az elsőnél volt reális kifogás. Felhőcske igazán derék ember, belsőépítész és buddhista, békés, nyugodt, szeret túrázni, síelni, úszni; jobbat kívánni sem lehetne. Egyetlen hátránya, hogy csak franciául beszél, így sosem fogunk hosszan társalogni vele - jelenleg úgy tűnik, örüljek, hogy angolul tudok, más már nem fér bele a fejembe.

hörg és morg nyula vagyok

Én abszolút nem vagyok paranoiás, ezen a héten csak háromszor néztek hülyének (két és félszer okkal) és kétszer hazudtak a szemembe (másfélszer okkal), szóval azóta a biztonság kedvéért elhiszek mindent, meg az ellenkezőjét is.

Én abszolút nem vagyok megalkuvó, és nem azért nem írom fel ide, hogy mi van velem, mert nem akarok szembenézni a gondolataim következményével, hanem mert utálok blogban üzengetni, és minden, ami mostanában az eszembe jut, annak tűnne.

Én valójában egy marha békés állat vagyok, de ha igazán felbosszantanak, akkor előbb vagy utóbb le fogom bontani valakinek az arcberendezését.

No. A sok morgás mellett olyanok vannak, hogy: meleg, meleg, meleg. Kánikula és forróság. Találtam verspályázatot, de semmi agyam soha többé nincsen, és sosem voltam még svéd kamasz (nem is leszek). A rockfesztiválos démonológiai kislexikonba Feldmár András egyik-másik érdekesebb kijelentése is bevándorolt, a fél Altáj sámánközösségével együtt. Meglepő új információ: van benne Világfa is. Rögtön kettő. Azt hiszem, mostanában minden gondolatomba alattomosan belenőttek a világfák.

Hmm, most jutott az eszembe, lehet, hogy ez meg arról fog szólni, hogy a keleti tündérek hogyan fásítják újra a civilizációt? Hmm... (Mert hogy arról már írtam, hogy a nyugati tündérek mint tették.) (És arról is fogok egyszer, hogy hogyan tovább.) Ezt még alaposan át kell gondolnom. Nagyon alaposan.

sit down and exercise my irish pride

Amennyire a Gösser-Soproni-Unicum-édesfehér-szárazfehér (sok, sok és sok) összeállítástól nem fájdult meg a fejem, az Edelweiss-nőiPallMall kombináció jóval kisebb mértékű fogyasztása után pont annyira akart leesni a nyakamról. Az elképzelést azóta is ellenzem.

De miért fogyaszt egy amúgy nem dohányzó nyúl narancssárga, női Pall Mallt? (Mikor a tetejébe szívből gyűlöli a BAT-ot és összesített termékeit; az a vállalat megvette a lelkét valakinek, akit egykor szeretett, és az ilyesmit még a nyulak sem tűrik jól.) Mert a nem dohányzó nyúl akkor magában már jó pár órája megállás nélkül szentségelt, és úgy vélte, most már a nikotin sem árthat. Nem is segíthet, de ártani sem árthat, akkor pedig miért ne? Vagy ha ártani netán mégis árthat, akkor pedig még annál is sokkal inkább ide vele.

A délután népmesékre és klasszicista drámákra egyaránt emlékeztető, hármas tagoltsága a következőképp alakult: inkább érdekes, mint frusztráló -> egyszerre érdekes és frusztráló -> inkább frusztráló, mint érdekes. A fogyasztásom ennek megfelelően: ásványvíz -> ásványvíznek álcázott csapvíz -> minden, ami nem volt lebetonozva, beleértve a narancssárga, női Pall Mallt. A kifelé kommunikációm pedig: értem, miről beszélek, és szívesen, bár túl-túl-túl sokat -> nem értem, miről, de épp ezért beszélek, éktelen sokat és ostobát -> bazdmeg-bazdmeg-bazdmeg; a-mamámat-akarom-haza-akarok-menni-bazdmeg.

A mamám egyébként éppen itthon van. Párizs városa mellől. És ma már találkozni is fogok vele, április óta először és újfent (mert hogy ő bizony annak idején kiházasodott Franciaországba, és azóta ott él, mi pedig itt). Majd megsimogathatja a buksimat, hátha attól jobb lesz. De az is lehet, hogy csak összekócolja amúgy is kusza frizurámat.

Álmaim kollégája gyönyörűszépen beszél angolul. Ez... disznóság. Ez is, meg még tízezer dolog (bár Szabó Lőrinc talán tízezer másikra gondolt, de majd legközelebb abból is szemelvényezek), a telihold (a szemembe süt és nem tudok tőle aludni) és a romantika összes további kötelező ágazata (naplemente? hogyisne, jönnek a szúnyogok!), de így legalább nem kell időnként kirohannom a szabadba, majd felkiáltanom az égre, hogy oh, miért is oly üres.

zidane

Az a lefejelés igenis impresszív volt. Több felvonásos görög tragédia kicsiben - hübrisz   és elkerülhetetlen bukás. Netán ógermán saga, az egymásba ütköző kötelességek feszültsége - végigjátszani az utolsó válogatott meccset, a világbajnoki döntőt (VÉBÉdöntő, for fuck's sake , ahogy a művelt angol mondaná), vagy lefejelni Materazzit? Lassan, feszült arccal arrébkocogni, sarkon fordulni, és izomból lefejelni Materazzit? Mi játszódhatott le benne? Hallgatta, hallgatta, és aztán egyszerre csak mégis elszakadt a cérna? Ha figyelembe vesszük, hogy az édesanyját aznap reggel vitték kórházba, az is csoda, hogy öt lépésig tartotta magát; és annyira látszott   az arcán, hogy tisztában van tette minden lehetséges következményével, és mégsem tehet mást... És hát azért vegyük figyelembe, hogy a végén nem ezen úszott el a világbajnoki arany. Bár persze ki tudja, talán ha Trezeguet más lelkiállapotban van, akkor nem akar annyira tökéletes tizenegyest rúgni, hogy végül egyedüliként elrontja - de mivel a francia válogatott addig is, azután is (tíz emberrel is, bizony) szorongatta az olaszokat, semmi sem utal arra, hogy épp az utolsó tíz-egynéhány percben rúgtak volna gólt, Trezeguet pedig mindenképp benne lett volna a tizenegyest rúgni küldött ötben, nem Zidane helyére került.

Nekem mindenesetre imponált. Mint a személyes drámával fűszerezett agresszió általában. Nem mondom, hogy regényt írok belőle, de ezt akár én is írhattam volna, azaz ezt a mozdulatsort alaposan magába itta a tudatalattim vészterhes feszültségekért felelős szeglete. Netán szöglete. Esetleg kapufája. Unokatestvéremmel és derék jó barátjával (külön fejezetet érdemelne, hogy miért tudok én fél éjszakákat átbeszélgetni Toolról és költészetről bárkivel, aki legalább tizenegy évvel fiatalabb nálam, vagy legalább két tengerrel arrébb lakik, mint jómagam - de azt hiszem, a külön fejezet végére nagyon elkeserednék) ittunk is az egészségére a derék Zinedine-nek.

Ez a kis játék pedig roppant szórakoztató... Már csak valami olyan program kéne, hogy Materazzi fejére rá lehessen vágni mindenféle egyéb emberek arcát (nem, nekem a főnökömmel egyáltalán semmi bajom nincs, de biztos találnék pár lefejelendő delikvenst, annyi ismerősöm azért még akad), és még jobban levezetné a feszültséget.

tömören, tőjelzőkben

Mert tőmondatokat tőlem mégsem lehet várni, de majd igyekszem tömören. Hogy el ne felejtsem, miről nem fogok hosszan, költői képzavarokkal, méla káromkodással. Csapongani.

Péntek délután valamiért nem akartam hazamenni, aztán mégis, de nem arra, amerre logikus lett volna, nem is tudtam miért - aztán véletlenül összefutottam WhoIsNottal, és rájöttem. Néha az ember tudat alatt is arra és addig téblábol, amíg össze nem akad; én ezelőtt úgy egy éve a Kölnből épp megérkezett Brainoizzal, miközben magam sem tudtam, miért kell váratlanul épp a Nyugatinál szerencsétlenkednem. Brainoizéknál kötöttünk ki, nem hagytam őket szerepet játszani, de jót pizzáztunk, és még jobbat beszélgettünk. Szombaton kimentem Gyömrőre, teleettem magam vaníliafagyis gyümölcslevessel és juhtúróval töltött gombával, majd később tortával, hogy aztán beszélgetés közben jól elaludjak. Pedig rég nem látott jó ismerősök hevertek a hűvös szoba további szegleteiben - szerencsére közülük is voltak egy páran, akik majdnem, vagy egészen elszundítottak a társalgás során. Utána vissza a városba, fel a hegyre, ahol grillsütés és bronzmeccs várt rám. Vasárnap aludtam, ettem, aludtam, ettem, aztán valahogy kitámolyogtam megnézni a döntőt, szomorkodtam. Be kell vallanom, nekem tetszett Zidane fejelése, olyan őszinte volt, mély és szenvedélyes. Tiszta Jókai; és lefejelte, ahogy azt illik... ...és ahogy azt kell. Biztos vagyok benne, hogy igaza volt; már csak azért is, mert a franciáknak drukkoltam. És éljen Ribery! Minden további magyarázkodás nélkül - egyszerűen ő volt a kedvencem, és én is olyan frizurát akarok (a jelenlegi lényegesen rendezetlenebb).

Hétfőn munkába álltam, bár útközben elhagytam az agyamat, és így elég nehéz megoldani egy olyan kérdést, amiben ráadásul még mi is csak várjuk a precedens értékű ítéletet, aztán magamban nyavalyogva elindultam hazafelé, közben kiderült, hogy én ám megbeszéltem mindenféle találkozókat zsenge unokatestvéremmel, aki fél óra várakozás után felhívott, csak hogy szégyelhessem magam alaposan. Felmentünk a Várba, nagyon szép, mindenkinek ajánlom, különösen az ápolt gyepen mezítláb fetrengést, dobozos sörrel, párás alkonnyal, vörösen kelő teliholddal egybekötve. Utána elmentünk felügyelni a szülői házat (uncsitesó már albérletben lakik, de most a nyaraló család helyett kellett felügyelni a bokrokat - és Linát, az öreg drótszőrű vizslát), és hajnalig boroztunk a kertben. Másfélóra-négyszerhúszperc-negyvenperc alvás után bevonszoltam magam dolgozni, összeraktam a szinte megoldhatatlan jelentést, ebéd helyett a hiteles és fordító irodát kerestem a környéken (nem találtam elsőre, másodikra és harmadikra; negyedikre kiderült, hogy eddig húsz lépésre onnan fordultam vissza, mert ott már igazán nem lehet), kis híján elhunytam szívrohamban, mikor megmondták, mennyibe fáj, hogy ők egy hét alatt egy két oldalas szerződést elfranciásítsanak, pláne, hogy az azonnal kifizetendő az előleg ötvenegyezer forincs (hááááá!!! még jó, hogy vannak!!!) és ennek persze a tizede sem volt nálam készpénzben, de személyi sem, hogy kártyával fizethessek, aztán mégis hagyták (az lett volna az érdekes helyzet, ha nem hagyják).

Ma pedig tervezek a tegnap éjjel helyett is aludni, lehet, hogy nem szokás délután hétkor lefeküdni, de ártani még nem ártott meg senkinek.

macska a forró téglapárkányon

Szentendrei kiruccanásom első élménye a döbbenet (jelölöm is: *gasp* ) volt, és a HÉV pénztárnál következett be, mikor kiszámoltam, hogy nekem most itt négy forint híján egy ezrest le kell tennem, ha ki akarok jutni ebbe a mocsok közeli kisvárosba. Igen, kérem, a felnőtt retúr egy tojzend, de ha valaki csak kiegészítőt vesz a bérletéhez, az már hat-nyolcszáz ungarische forintból is megoldható. Ehhez képest még a dublini tömegközlekedés is olcsó. El is döntöttem, hogy most jól megnézem ezt a(z otthonomtól amúgy közepes köpésre heverő) települést, mert legközelebb majd szenior állampolgárként megyek ki, mikor már ingyen lesz, de legalábbis kedvezményes. Addig meg az emlékeimből élek. Vonattal ennyiből már kis híján Esztergomig jutnék, pedig a térkép is megmondhatja, hogy az messzebb van. De sokkal. Leugrok bazdmeg Gárdonyba strandolni, és még egy lángosra is futja a különbözetből (igaz, mire munka után leérek, a lángossütők már elmentek aludni).

No de a morgásról térjünk át a HÉV-re, ami egészen Békásmegyerig unalmas BKV jármű volt, ám utána kigördült az ismeretlenbe, és szinte az általános iskolai osztálykirándulások bizsergését idézte fel. Már csak azért is, mert nem messze tőlem ott utazott két középiskolás-forma leányzó, láthatóan egy párnapos kamasznyaralásra, netán négynapos pomázi bulira készen. Szappanbuborékot fújtak, ebbe úgy belemelegedtek, hogy majdnem fennhagyták a sátrat a HÉV-en, és egyáltalán, olyan jól nyomták, hogy szinte sírva fakadtam, mert én már nem leszek többé tizenhat, és nem megyek többé az osztálytársaimmal sátorbanalvós bulira a nyári szünetben. DE (és itt ez is fontos): voltam. És mentem. És szerettem.

Megérkezvén először beugrottam valami vacsorának valóért, aztán bebotorkáltam a turistanegyedbe (macskakövön magassarkúban, gratulálok magamnak, tényleg nem lehetett volna elhalasztani egy nappal a kirándulást, vagy legalább hazaugrani egy másik cipőért - egyébként nem, de ez most lényegtelen). Egy fényesre koptatott kőpadon paradicsomos cipót majszoltam, közben Queensryche-ot hallgattam (ha már végre sikerült megszereznem az Operation: Mindcrime II -t; és jóóó), a nap sütött, a világ virágillatú volt, és alapvetően rendben.

Felgyalogoltam a(z egyik, a sok közül) templomhoz, lenéztem a folyóra, a téglapárkányon tarka macska heverészett, és nézett fel néha sértetten a turistákra, hogy menjenek már arrébb, ő most itt aludna. Régimódi repülőgép berregett fel-alá, majdnem elvitte a(z egyik másik) templom tornyát, a Dunán hajók úsztak nagy lustán, a túlparton kéken szundítottak a távoli hegyek. Elbotladoztam a fagyizóhoz, vettem fagyit, kitipegtem a partra, leültem a vastag kőmellvédre, és néztem a vizet. Közben barackpálinkát kortyolgattam, harmonizált az erdeigyümölcs fagylalt ízével, az alkonyi fénnyel, a nyárral.

A túlparton, ahol kiköt a komp, meredeken emelkedett a part, a föld sötétsárga volt a napfényben, a vízről az orromba csapott a folyók jellegzetes illata, és hirtelen éreztem , ahogy ringatózik alattam a kenu, lassan a part felé kanyarodunk, hogy kikössünk, felvonszoljuk a kenut, nehogy elvigye a víz, felvánszorgunk a kempingbe és sátrat verünk... Kenu. Tábor. Csak a folyó illata, és parton játszó, fáradt, alkonyati napfény. Sosem hittem volna, hogy valaha még visszavágyom a kenutáborokba, de ott és akkor úgy éreztem, hogy bármit megadnék érte, ha csak még egyszer...

De a dolgok elmúlnak. És nem hozhatjuk vissza őket.

Azért persze fájdította még a szívemet a sors, épp belemerültem a porszínű verebek figyelésébe (tényleg nem látszanak a szikkadt parton játszva), mikor letipegett a folyóhoz egy pár. Leültek a kövekre, a fiú a kövek közti iszapba fúrta a bort, hogy hűtse a víz, egymásnak dőltek, és nagyot nevettek. És igen, annak idején én is jártam itt, épp úgy, mint most ők, és én is borultam össze fiúval nevetve, miközben a lábunknál hűlt a bor. És szép volt... ...és elmúlt az is.

Szóval Szentendrén is jártam egy kört a kísérteteimmel, nem baj, legalább elbúcsúztam ettől az adagtól is; és bár kicsit fájó szívvel, de mehetek tovább innen is.

Mire visszaértem Pestre, már teljesen besötétedett, én pedig közepesen berúgtam. A Deák téren bekuporodtam a tömeg közepére, úgy néztem a francia-portugál meccs második félidejét; élveztem, különösen, mert a franciák nyertek. Saha megint másfél perccel azután kapott sárga lapot, hogy becserélték, szerintem már hiányzott is volna neki, ha nem.

Aztán pedig haza, hanyatt dobtam magam az ágyon, Temple of the Dogot kiabáltam a világba, megnyugodtam, hogy ennek a napnak is vége (végül? végre?) és békésen, mosolyogva aludtam el.

helyreigazítás

A múltkor rosszul adtam meg a Cudar Gyíkok egyetlen élő - de inkább élőhalott, magát zombiként betöltő, pop-up hirdetésektől hemzsegő - internetes helyét és elérhetését. Javítottam itt is, ott is.

az egészséges fogyasztó egészséges reggele

Különös dolog az emberi makacsság, tegnap csak éjjel egy körül omlottam össze - és a ma reggeli önújraélesztést szerintem a teljes Vészhelyzet stáb állva tapsolta volna meg. Igen. Csináltam egy kicsit mindent, amit tegnap terveztem. Szentendrét, fagyizást, meccset, sőt, Életet is. És még dolgokra is rájöttem.

Például rájöttem, hogy az elmúlt három napban azért érzem egyre nyomorultabbnak és alkalmatlanabbnak magam a munkahelyemen, mert egyik nap sem mentem ki ebédelni (mikor ettem, akkor is csak az íróasztalomnál), márpedig ezek szerint az a 20-25 perc levegőváltozás és szünet ugyanúgy kell, mint a focistáknak a két félidő közt az öltözőben szüttyögés. De majd ma! Majd ma megyek ebédelni. Hátha akkor nem tör rám a leküzdhetetlen menekülési kényszer már másfél órával a munkaidőm lejárta előtt.

Tegnap legalább volt apropóm a menekülésre, be kellett mennem az egyik kiadóhoz, hogy adjanak pénzt és tiszteletpéldányt. Találkoztam Robinnal és WhoIsNottal is, akik semmivel sem voltak kevésbé agyhiányosak nálam, valamint megtudtam, hogy mangát fordítani kemény dió - mert hogy mondjuk magyarul azt, hogy "gasp"? Vagy "tdzzzdzzz"?

Szeretem, mikor a keverőpálcát megtartja a tejhab. Mint a reggeli harmadik kávémban, amit esküszöm , hogy nem akartam megvenni, csak a külső körülmények (alvás közben nagyon nyomják az akták az arcomat) kényszerítettek erre a szörnyű lépésre.

Azt is szeretem, hogy amikor nagy ritkán betévedek egy boltba, a bevásárlókosaram tartalma mindig egészséges és kiegyensúlyozott háztartás képét nyújtja. Tegnap például a következőt figyelhette volna meg a fogyasztófelügyelet:

1) barackpálinka (a rusztikus folyóparti vacsorához; vörösbor illett volna, de nem volt nálam dugóhúzó)
2) Red Bull (a reggeli újraélesztéshez; esetleg a déli és az ötórai újraélesztéshez is, előrelátó nyúl vagyok) (és szeretem az ízét)
3) paradicsomos kiscipó (a rusztikus folyóparti vacsorához; más péksütemény már nem volt, a kilós vekni pedig sok)
4) Nescafé (már megint elfogyott, mindig elfogy, és mindig elfelejtem)
5) fekete tűfilc (ez is megint elfogyott, ez is mindig elfogy, és ezt is mindig elfelejtem)
6) rózsaszín-bordó-fehér-zöld-fekete-fehér-rózsaszín-bordó csíkos térdzokni (szééép)
7) zöld-zöld-bézs-zöld-barna-zöld csíkos térdzokni (ez is szééép)

Függőségeim listájára felvettem a csíkos térdzoknikat. Már hét pár van, és egyik szebb, mint a másik (de most épp a rózsaszín-bordó-fehér-... a kedvencem). A többiről (Szentendre, macskák, meccsek) még majd bővebben.

élet az agyhalálon túl

A mai nap első hibája az volt, hogy csak egy sós óriásperecet vettem. Mert az olyan finom volt, hogy a legszívesebben a terjedelme kétszereséig ettem volna, akkor is, ha sajnos csak a terjedelme egyszereséig létezett.

Bambi baba csak három napig van sarokba állítva, és utána vissza fogjuk kapni. Tartok tőle, hogy mogorván és még ezerszer ír/tahóbban - ő aztán biztos nem lesz meghatódva, hogy újra láthat minket! De én akkor is örülök...

Azt még nem is meséltem, mi volt, mikor a múltkor tizenhat gyógyszernevet kellett kutatnunk... Elolvastam a listát, hanyatt dobtam magam székestül, hogy "Óóóó, te jó ég, én azt hittem, hogy ennyire béna neveket csak a leggyengébb fantasy szerzők tudnak kitalálni, mikor már a teljes dél-amerikai szappanopera utónévtárat ellőtték fordítva, kétbetűnként, és lapp átírással is" . Pár nappal később eljutottam abba a fázisba, hogy utána kellett néznem a neten, hogy egyik-másik hasonló bejelentést használják-e (ha valamit öt évig nem használnak, azt töröltetheti az ellenérdekelt), begépelem a nevet, google keres... ...és mi az egyetlen találat?

Egy amatőr fantasy novella.

Persze nem szeretném, ha valaki ezen felbuzdulva ontani kezdené magából Sir Fenistil és hű csatlósa, az ifjú Vape kalandjait, még viccből sem. És annak sem örülnék, ha a legújabb skizofrénia-bogyót Randalthor néven hozná ki valamelyik gyógyszergyár; bár amiket én itt néha látok, talán még jobban is járnánk. És ki tudja, lehet, hogy egy Rapunzel hajerősítőre én is befizetnék.

Az a baj, hogy olyan halálosan álmos vagyok, mint ritkán - még én is csak ritkán ennyire - de ugyanakkor szeretném megnézni az esti meccset. És szeretnék valami vidámat csinálni délután. Arra gondoltam, hogy tulajdonképp kiugorhatnék Szentendrére. Nézelődés, fagyi, pár dolog, ami Élet. De szerintem már félúton a földalattihoz el fogok aludni, a zebrán, keresztben.

a holdbéli bohóc

Így jár az ember, ha egyszer nem akar ebédelni, aztán el is felejt, aztán, mikor az ebéd helyett szerzett csokis cappucinojáról épp hangosan szürcsöli le a habot, mert a rohadt automata úgy telenyomta, hogy azzal nem lehet két lépést sem tenni sem előre, se bármerre másfelé; szóval mikor épp azon próbálok meg segíteni, hogy te jó ég, mindjárt leöntöm magam forró csokis kávéval, fülig habos vagyok és beszédképtelen, akkor nyilván felbukkan mindenféle ember, akinek azonnal köszönnöm illene. Grrrh. Jó. Hát senki sem mondta, hogy Bridget Jones-t nem az átlag irodistáról mintázta Fielding asszony (biztos ez sem jutott volna eszembe, ha a felelős kolléga nem emlékeztet Colin Firth-re. De azt teszi).

Tegnap Grafikuslánnyal találkoztam, megváltottuk a világot, és megtudtam, hogy a dohányzás erősebben összeköti az embert az asztráltestével és a környezete érzelmi lenyomatával (mégsem gyújtottam rá, aki nem bírja, ne dohányozzon - úgyhogy én ittam, bár az nem tudom, mit tesz az asztráltestemmel; azt legalább bírom), és láttam az új rajzát, ó, az valami döbbenetesen csodálatos. Csupa tűz, fájdalom és pusztítás. Tudom, hogy ezek nem a világ legpozitívabb dolgai, de azért elég szépen lehet ábrázolni őket, ha nekiszánja magát az ember.

Született kritika a 77 {hetvenhét} -ről, fenn van az ekultura.hu-n, lehet olvasni.

És a nap (hét, sőt, hónap) drámája: kitiltották szívem legkedvesebb fórumlakóját, az én édes-mézes Bambi babámat azok a gazok! Biztos Keresztapa, a svéd adminisztrátor volt a ludas! Vigasztalhatatlan vagyok... Bambi maga volt a brutális helyi szlengben, elképesztően agresszívan megnyilatkozó Elemi Ír Tahóság, és én ezért hason csúszva, vinnyogva imádtam még a központozását is. Olyan... tündérien volt rosszindulatú. Gonosztündérien. Sírok utána. Érte. És miatta. Kérem vissza a Sorstól. Most. Azonnal. De rögtön.

És ma egész nap olyasmiket vágnak hozzám a munkahelyemen, amit még sosem csináltam, nem tudom, hogy kell csinálni, hülye vagyok hozzá, el sem tudom kezdeni, nem értem. Azt hiszem, ma hamar lelépek, hátha holnap kevésbé lesz ijesztő a Minden.

egér a marson, a nyúlon meg tool

Küldte nekem A3Nyulak legfiatalabbika (vagy másfél hónappal fiatalabb nálam, A3Nyulak legidősebbikénél, szóval nem nagy szó. És már abban sem vagyok biztos, hogy A3Nyulak voltunk Cudar Gyíkok korunkban, de mintha emlékeznék valami ilyesmire, persze lehet, hogy akkoriban A Három Nyulaknak írtuk, mert még nem voltam lusta és kézfájós) szóval milyen vicces dolgokat kapok, nem?

A kisebb munkahelyi kríziseken és az idült agyhalálon kívül. Például még meggyes pitét is. Történt ugyanis, hogy miután úgy döntöttem, hogy ma se kedvem, se társaságom (de leginkább kedvem) nincs kimenni ebédelni, és elindultam a recepcióra, hogy felajánljam a köznek feleslegessé vált ebédjegyemet, szembe jött az egyik lelkes és fiatal kolléga, hogy neki most mennie kell ügyfélhez, és már vissza sem jön, és még az ebédjét (ő máshonnan és rendel) is el kell vinnie, pedig nem fogja tudni megenni. De ha már én szegény nem tudok kimenni enni (egyébként pont ebédidőben volt egy kisebb krízis, de jelentem, sikeresen elhárítottam - pedig kríziselhárításban nem vagyok egy világbajnok), akkor nekem adja; én pedig a sajátomat egy harmadik kollégának, ha már épp a mai menü a kedvence. Ilyenkor úgy érzem, hogy a világ néha ésszerűen működik. A nyúl pedig ehet hideg gyümölcslevest, márpedig azt igencsak szereti, a meggyes pitét pedig meghagyja uzsonnának, későbbre.

A hétvégén randa-mocskos egy idő volt, úgyhogy nem mentünk fel az erdei házikóba grillsütni (pedig ki kellene már próbálni azt az olivaolajjal locsolt, zsenge spárgát is, biztos megy az olyan régi slágerekhez, mint grillezett padlizsán, cukkini, hagyma, no meg persze hús), a vasárnapi lecsó is tűzhelyen készült, nem bográcsban, de azért olyan volt, mint mindig - isteni.

Ezen kívül szombaton a sötét Belváros éjszaka egyik legnyomasztóbb terén (a Vörösmarty téren) sikerült megtekintenem a brazil-francia meccs második félidejét - olyan abszurd horror hangulata volt már annak is, hogy ott kötöttem ki, mintha Chtulhut elkönyvelnék, és Kafka elől menekülne a tenger mélyére; én például sétálni akartam, de végül foci lett belőle. A nézőközönség rajtam és öt lelkes francia turistán kívül a magyar alkoholizmus színe-virágából állt; volt ott erősen betintázott, a járdaszegélyen álomba bólintó negyvenes testvérpár (még kezdő versenyzők; még volt hová hazamenniük, és mosakodtak is, de már igénytelen bort ittak), és gyakorló hajléktalanok, akik felváltva a boruk után sivalkodtak (ki lopta el? te ittad meg, te köcsög! nem, te loptad el, de úgy szájon váglak...), és az 1966-os VB főbb eseményeit taglalták. Volt már vidámabb szocioélményem.

A meccs amúgy még a hozzám hasonló amatőr focirajongóknak is élvezetes volt, Henry gólja na igen , gyönyörű, a brazilok pedig néha olyanokat cselezgettek, hogy csak néztem. Kedvencem Saha volt, nagyjából másfél perccel azután kapott sárga lapot, hogy beállt - hiába, a jó játékos már csak ilyen...

De haladjunk csak visszafelé az időben: pénteken Brainoizzal dobáltuk a mézes pálinkákat (lefelé a garatunkon), bár azért öregek vagyunk mi már, a hevesség megkopott, és inkább csak apró kortyokban szürcsöltük az édes nedűt - de azért nagyon jó volt ám találkozni vele, akkor is, ha nem jöttünk rá, milyen jellegzetességekkel bírhatott a kora-középkori walesi falupítészet. Azóta sem. Bár én arra tippelnék, hogy mind a ketten pontosan tudjuk, miféle jellegzetességekkel bírhatott a kora-középkori walesi faluépítészet; az ég egy adta világon semmivel. A váraknál már voltak olyan elképzeléseik, hogy a lakótornyok márpedig D alakúak, és a várak a lehető legperverzebb amőbaalakzatban folynak le a lehető legperverzebb hegyetőkről és hegygerincekről (tetszőleges walesi várról meg lehet állapítani, hogy bennszülött haramia vagy normann hódító terveztette-e, utóbbiak kényszeresen szabályos várakat építtettek, előbbiek pedig ugye), de szerintem a falvak terén nem alkottak semmi egyedit. Vagy ha mégis, hát elmosta az idő.

Csütörtökön pedig az eső dacára is sétáltam nagyot, átsétáltam én a Lánchídon is, és a hűvös szélbe vetettem rőtarany fürtjeim (mind az 5centi+hajfestéket), miközben nagyszerű, új novellán gondolkoztam. Azt hiszem, egyszerre lesz bizarr és nyálas, megint nem tudtam megállni, hogy ne legyen benne Nagy és Sorsszerű szerelem; de az is kiderül, hogy még a középkategóriás rocksztárok is zavarba jönnek, ha részeg démonokkal kell együtt füvezniük a Szigeten (igen, aznap sok kávét ittam).