Néha az élet a legvalószerűtlenebb kombinációkban vetít egymásra embereket, nézem egy barátomat, ismerem huszonsok éve, és hirtelen meglátok benne valaki mást, akit csak tizensok éve ismerek, lényegesen kevesebbet látok, és egészen máshogy hiányzik. Nem engedhetném meg magamnak ezt az estét, de nem mindig csak ez határozza meg a dolgokat, nem engedhetném meg magamnak azt sem, hogy ne menjek el, csak máshogy nem. Lúzerekről mesél, nekem, a lúzernek, és tudom, hogy nagyon sok minden elmúlt. A fiatalságunk és egyebek.
Az est egy pontján próbáljuk összeszedni, miket is kóstoltunk, és jobban emlékszem rá, mert én értem, hogy aber és ben és sejtem, hogy strath, az én fejemben tagolódnak a kifejezések, és elég ránéznem a névre, hogy felismerjem az egyetlen walesi főzdét. Penderyn, más az íze is, almás és friss, és palabányákat látok magam előtt, kopár középhegységet, más nyelven beszél, más meséket mond a táj, és a versei aztán végképp még csak nem is emlékeztetnek az északi sokad-unokatestvérekre. Beteg beltenyészet, dünnyögi R. S. Thomas, szépséges, őrült mozaik, fénylik a Mabinogion. Valahol a hegyek közt már alszik vagy épp verssorokkal vacakol valaki, aki nem értékelné, milyen tökéletesen harmonizál a körömlakkom színe a vörösboréval. Még emlékszem rá, amikor hittem dolgokban.
Megtörlöm a szemem, ezt a szempillafestéket képtelenség lemosni, most másfél napig nem kell vesződnöm a sminkeléssel, úgy fogok kinézni, mint aki kifestette magát. Mostanában amúgy is szoktam. Aranyzöld és viharkék, pardon, olajbogyó és tengerszem, mesék kavarognak a fejemben, és az egyik azt mondja, Val a történet ezen pontján egyidős veled, és képes még szeretni. Persze tegyük hozzá azt is, hogy Valnak a történet ezen pontján van egy városa, egy fia és egy lánya, márpedig ez rengeteg ember, akiért felelősséggel tartozik, és amúgy is, Val azért valaki. Ráadásul a történet nem róla szól, hanem egy Bernard nevű fiúról. Azt még nem tudom, vele mi lesz, mert a Lili nevű lány nem hozzá illik, hanem az öccséhez, és amúgy is, Bernard túl okos és már majdnem ügyes. Márpedig az élet nem szereti az ilyet, igaz, az élet nem szeret semmit sem, amennyire meg tudom ítélni, még a jegesmedvékkel is gondjai vannak. Pedig. Egy igazságos világegyetemben a jegesmedvék uralnák a földet.
ünnepeket, pozitív jelzőkkel
Minden jel arra vall, hogy idén is lesz karácsony, és részemről lesz naptár is, ezúttal három különféle. Tavaly kettő volt, tavalyelőtt egy, de remélem, jövőre nem jut eszembe egy negyedik lehetséges változat, bár még az is megeshet. A képekre kattintva lehet átjutni az egyes picasa albumokba, ahol a hónapok egyesével pihennek, onnan lehet letölteni őket. Fogalmam sincs, hogy mekkora méretig érdemes ekkora felbontásból nyomtatni, igyekeztem épelméjű kompromisszumra törekedni, de az elmúlt évek tapasztalata alapján még nem nyomtatta ki őket senki, így nagyjából mindegy.
meggyes forralt borra bezzeg van
Újabb dolgok, amikről rendes énblogba írni kéne, kedves naplóm, de legfőképp mindig fázom, és nyomorultul érzem magam. Múlt héten többször is mentem emberek közé, néha olyan emberek közé is, akiket nem, vagy nem nagyon ismertem, és megnéztem az új Star Wars filmet. Nem vagyok ügyes az emberi kapcsolódásaimban, sem a régiekben, sem az újakban, bár már megint rábeszéltem valakit, hogy írjon majd velünk, ha és amikor írunk a hivatalos éves kereteken kívül is a wrimókkal. Igazából nem értem, miért, alighanem a terelőkutya hajlam tört elő belőlem újfent, hogy a hasonló érdeklődésű emberek legyenek egy helyen, mert az mindig, ööö, igazából nem tudom, hogy jó-e. Sikerült meglátogatnom Grafikuslányt, és megismerkednem a Gyermekkel, még mielőtt leérettségizett volna (azért az első születésnapjáig kis híján sikerült elhúznom a dolgot, ami különösen úgy izgalmas, hogy olyan közel lakunk egymáshoz, hogy rálátunk egymás ablakára). Másfél hét masszív Aida hallgatás és nézés után egészen vicces volt megnézni a Monster High musicalt, amiben egyiptomi múmiák szőtték a cselt és a románcot Boo York koporsóforma felhőkarcolói és egy baljós, rózsaszín üstökös alatt, cukiság, és a Gyermek csak erre hagyta abba a sírást (de erre táncolt is). A hét egy későbbi pontján kiválót ebédeltünk Edemmel, és utána pompásat kávéztunk is, szokás szerint. Közel két és fél éve először előfordult, hogy kihagytam egy napot a fényképes tumblr-en, mert egészen egyszerűen már nem okoz örömet, hogy azzal is vesződjek, és aznapra kifogyott a várólista, és inkább valami egészen mást csináltam, amiben szerepelt a késő esti pánikszerű posztolást nagyban akadályozó túl sok bor és a túl sok cigaretta is. Így múlik el a világ dicsősége, tudom, hogy így múlik el, szerintem nemsokára le is állok az egésszel, mert már csak a munkát érzem benne és a kínlódást, és ahhoz még visszajelzésben sem fizetnek eleget. A másikkal sem tudom, meddig vacakolok még, egyelőre van annyi kész és részint sorba is rendezett anyag, hogy ha a feltöltés nyűgjét valahogy elviselem, akkor is kibírok egy bő félévet. Persze ezt valójában úgy kéne felfognom, hogy közel két és fél éven át mindig volt fénykép az egyik helyen, és irdatlan mennyiségű anyagot összekalapáltam már a másikhoz is, csak néha jó érzés lenne, ha látnám valami eredményét is azon kívül, hogy kezd betelni a merevlemezem. A macskákkal is haladok, például így karácsonyra megérkezett az első elutasítás, teljesen jogos, és én is látom, hogy még mindig fölöslegesen aprólékos, amit csinálok, és nem tudom megtalálni az egyensúlyt.
Ennek örömére venni fogok magamnak egy karácsonyi égősort, mert ha valamire, akkor arra nincs szükségem.
Ennek örömére venni fogok magamnak egy karácsonyi égősort, mert ha valamire, akkor arra nincs szükségem.
kézműves hobbiművész, varrni nem szokott
A hobbiboltba olyan parasztos vágyakkal mentem be, hogy tű, cérna (esetleg hímzőfonál), cellux. Sejtettem, persze, hogy rossz helyen járok, bár igazából a vasárnap ezen pontján nekem már a masnis-angyalkás ragasztószalag, a műbőrvarró tű és a, (na, hímzőfonál csak legyen már egy ilyen helyen) is jó lett volna. A vágyott termékekből találtam egy készlet gyöngyöző tűt, ha nagyon alaposan megnéztem, láttam, melyik végén van a lyuk, ahová nyilvánvalóan nem, hogy a hímzőfonalat, de egy pórias cérnaszálat sem tudtam volna befűzni. Értem én, ez azért kell, hogy a tű foka könnyedén átcsusszanjon a parányi kis gyöngyszemeken, ó, hány zacskónyi vegyes gyöngyünk maradt annak idején, gyermekkorunk sötét középkorában, amikor nem lehetett külön célszerszámot kapni, és a varrókészlet legkarcsúbb modelljén is megakadtak féltávon a gyöngyök! És hát hímezni is már olyan passé, én vagyok a szánalmas, hogy nem papírmasézni akarok, dekupázsolni és nemezelni, lehetőleg egyszerre (mellesleg még csak nem is hímezni akartam, csak a hímzőkellékek pont megfeleltek volna a célnak), és mi az, hogy cellux??? Hát fujj. El is szégyelltem magam. Igaz, azt legalább találtam utána a papír-írószer boltban.
De valaki árulja már el, hogy manapság hol lehet tűt és cérnát kapni, mert egy időben a helyi Sparban vettem, de már onnan is kiszorította a gazdasági bőséggel járó árucsökkenés (még egy hipermarketben is feltűnik, hogy hónapról hónapra veszik ki a polcokat, és szűkül a készlet), Röltexet meg gondolom, ott keressek, ahol Ápiszt, a menetrend szerinti időgép feltalálása után kettővel.
De valaki árulja már el, hogy manapság hol lehet tűt és cérnát kapni, mert egy időben a helyi Sparban vettem, de már onnan is kiszorította a gazdasági bőséggel járó árucsökkenés (még egy hipermarketben is feltűnik, hogy hónapról hónapra veszik ki a polcokat, és szűkül a készlet), Röltexet meg gondolom, ott keressek, ahol Ápiszt, a menetrend szerinti időgép feltalálása után kettővel.
levelezéseim a civilizáción kívüli dolgokkal
Igazából én azt élvezném, ha a magyar könyvkiadás már nem tudna meglepni, különösen ilyesmivel. De amikor egy kiadóvezető acsarkodó hisztit vág le, amiért ajánlva mertük neki elküldeni a számlát, hát ő úgy nem veszi át, és mi ez a sértés, hogy azt hisszük, hogy amúgy letagadná, hogy megérkezett a számla (ööö, hát, ugye arról nem is beszélve, hogy és ha elvész a postán???), akkor azért elkerekedik a szemem. Persze miután ugye ő és úgy és azt és nem veszi át, mert ő sokat utazik és nem ér rá, hogy csak úgy postára menjen, szépen visszatért hozzánk a(z addigra épp lejárt) számla, és amikor megkérdezzük, hogy mégis, most akkor mi is ez az egészen érdekesnek tűnő helyzet, akkor mi vagyunk az aljas rohadékok.
Elmegyek péknek.
Elmegyek péknek.
levelezéseim a civilizációval
A manchesteri reptér halálosan meg van sértődve, hogy még mindig nem használtam fel a 10% parkolási kedvezményre jogosító kupont. Lassan már naponta írnak az ügyben, és egyre jobban tetszik a kitartásuk, de csak ezért fölösleges lenne fenntartanom egy kocsit Angliában..
beteg, duzzog
Lefekszem aludni, háromnegyed óra múlva felébredek, bevonulok az ülőgarnitúrára, megpróbálok ülve aludni tovább, inkább főzök spagettit, megint megpróbálok elaludni, ülve, úgy negyedóra köhögés után sikerül is. Aztán ezt még párszor, igaz, spagetti helyett egy idő után már csak teát készítek. De persze nem csak ilyesmik vannak, például rajzoltam (kivételesen nem macskát), forgattam történeteket a fejemben (nyilván nem azokat, amiket kellett volna, de akkor is), ó, és megint Verdit hallgatok, és igazából hogy lehet, hogy hónapokig nem hallgattak operát egyben, amikor nincs is annál jobb.
találkozásaim a civilizációval
Végül aztán valami egészen mást csináltam, konkrétan adatokat piszkáltam, azt hiszem, szeretek adatokat piszkálni, ha a saját elképzeléseim szerint tehetem.
Ma láttam reklámot és egyéb tévét kávézás közben és az alábbi kérdéseim lennének a világhoz. Ki és miért gondolta úgy, hogy a torokfájás elleni cukorkát vonzóvá teszi, ha arról költenek mellé bájos kis mesét, hogy készítésekor különféle undorító bogarak hengergetik a fű tövében (és az illető mit szólna? Milyen új sminktrend, hogy először fessük ki a szemünket, és utána alapozzunk? Vitamint és vény nélkül kapható gyógyszert miért szinte csak az "egy anya nem lehet beteg" szlogennel próbálnak eladni (jó, ez költői kérdés, de éktelenül bosszant)? Annyira örülök, hogy nincs tévém, te jó ég.
Ma láttam reklámot és egyéb tévét kávézás közben és az alábbi kérdéseim lennének a világhoz. Ki és miért gondolta úgy, hogy a torokfájás elleni cukorkát vonzóvá teszi, ha arról költenek mellé bájos kis mesét, hogy készítésekor különféle undorító bogarak hengergetik a fű tövében (és az illető mit szólna? Milyen új sminktrend, hogy először fessük ki a szemünket, és utána alapozzunk? Vitamint és vény nélkül kapható gyógyszert miért szinte csak az "egy anya nem lehet beteg" szlogennel próbálnak eladni (jó, ez költői kérdés, de éktelenül bosszant)? Annyira örülök, hogy nincs tévém, te jó ég.
ahogy beck mondaná
Jól van, idén nem nyertem meg a nanowrimót, ez tökéletesen illik az idei évbe, mondjuk nem lógott volna ki a tavalyiból sem (nem is tette, akkor sem nyertem meg). Nyűgös vagyok, köhögök, szeretnék egy másik világot, mert ez most épp nem tetszik, és alighanem leginkább én nem tetszem magamnak benne. Pedig kaptam szép új blúzt, szép új sálat, de ezek szerint valami másra van szükségem. Mondanám, hogy akciós Dragon Age: Inquisition-re, de az meg nem fut el a gépemen.
Ha nem lennének közel egy hete különösen nyomasztó rémálmaim, aludnék, de így ahhoz sincs átütő kedvem.
Azt hiszem, véletlenszerű 'Allo 'Allo részeket fogok nézni, hátha jól öregedtek.
Ha nem lennének közel egy hete különösen nyomasztó rémálmaim, aludnék, de így ahhoz sincs átütő kedvem.
Azt hiszem, véletlenszerű 'Allo 'Allo részeket fogok nézni, hátha jól öregedtek.
a szarkák itt magányosan járnak
...márpedig az angol mondóka szerint ez bánatot jelent. Az van is, térdig ér, aztán derékig, végül nyakig, elég kinézni az ablakon, köd van és eső, a képernyőkről pedig vér ömlik ránk, halál és gyász. Szükségállapot és készültség.
Persze azért nem csak ebből áll a világ, vannak szépséges dogok is, két fehér kiskutya kergetőzik a késő délutáni napfényben, abban az igazán aranyló fajtában, ami smaragddá változtatja a füvet és lángra lobbantja az őszi bokrokat. A narancssárga labdák röpülnek, Mandula visszahozza az egyiket, Kavics labda nélkül rohan vissza. Igen, van új kutya, kölyök és egészséges, eleven kis szőrgombóc, rossz, mint az ördög, és segít betölteni azt az űrt, ami Masni után maradt.
November lévén vannak közös írások is, éttermekbe, kávézókban, hol sok, hol kevés emberrel, teázunk, nevetünk, nem feledkezünk meg a születésnaposokról sem. Másokkal egész évben rendszeresen írogatunk, most megbeszéljük a kiadói pletykákat, cikkekről egyeztetünk, én közben megakadályozom, hogy a főszereplőm szerezzen egy kutyát, de a történet több további pontján megoldhatatlan gondot okozna egy némileg varázslatos puli jelenléte. Nehéz a mesefaragók sorsa.
És szerdán fogorvos és ez most fájni fog. Remélem, az a magányos szarka baromi gyorsan szerez magának egy párt, mert kettesével már örömöt hoznak, és az most mindannyiunkra ránk férne.
Persze azért nem csak ebből áll a világ, vannak szépséges dogok is, két fehér kiskutya kergetőzik a késő délutáni napfényben, abban az igazán aranyló fajtában, ami smaragddá változtatja a füvet és lángra lobbantja az őszi bokrokat. A narancssárga labdák röpülnek, Mandula visszahozza az egyiket, Kavics labda nélkül rohan vissza. Igen, van új kutya, kölyök és egészséges, eleven kis szőrgombóc, rossz, mint az ördög, és segít betölteni azt az űrt, ami Masni után maradt.
November lévén vannak közös írások is, éttermekbe, kávézókban, hol sok, hol kevés emberrel, teázunk, nevetünk, nem feledkezünk meg a születésnaposokról sem. Másokkal egész évben rendszeresen írogatunk, most megbeszéljük a kiadói pletykákat, cikkekről egyeztetünk, én közben megakadályozom, hogy a főszereplőm szerezzen egy kutyát, de a történet több további pontján megoldhatatlan gondot okozna egy némileg varázslatos puli jelenléte. Nehéz a mesefaragók sorsa.
És szerdán fogorvos és ez most fájni fog. Remélem, az a magányos szarka baromi gyorsan szerez magának egy párt, mert kettesével már örömöt hoznak, és az most mindannyiunkra ránk férne.
nem és nem
Az a nehéz, a gyomrot megülő érzés, amiről nehéz eldönteni, hogy az alváshiány undora vagy valami másé, a véré, a halálé, a félelemé. Péntek este éjszakai write-in volt az egyik wrimónál, hatalmas pizzák és chips-halmok között ültünk az ebédlőasztal körül, időnként feltűnt egy-egy csaucsau, hogy dögönyözzük meg, és épp csak ránéztem a facebookra két „és akkor most húsz percig csak írunk” között. És akkor.
Emlékszem 2011. szeptember 11-re is, az irodában ültünk, munka helyett csak néztük és nem akartuk elhinni. Most először kicsit összeugrott a társaság, mert nem volt teljes az egyetértés, ki hogy kapcsolná a terrortámadásokhoz az egész menekültáradatot, és mindenki feszült volt és lehetetlenül, tehetetlenül dühös. Aztán beszélgettünk másról is, és volt, aki még tudott írni, én főleg csak a fogamat csikorgattam.
Ugyanezt másképp, később.
Nem jó érzés meggyújtanom a gyertyát. Letenni és menni. Semmit sem jelent. Nem hoz sem lezárást, sem feloldozást. Nem jó hallani, ahogy a Lánchídtól távolodva kezd kikopni a francia a turisták bábeli zsivajából, és akikkel Pesten jövök szemben, azok már nevetnek is. Nem sajnálom tőlük, hogy tudnak nevetni; az zavar, hogy nekem még mindig az a hitetlenkedő fuldoklás szorítja össze a torkom. Nem akarom, hogy a világ ilyen legyen.
Nem akarom, hogy ők győzzenek.
Emlékszem 2011. szeptember 11-re is, az irodában ültünk, munka helyett csak néztük és nem akartuk elhinni. Most először kicsit összeugrott a társaság, mert nem volt teljes az egyetértés, ki hogy kapcsolná a terrortámadásokhoz az egész menekültáradatot, és mindenki feszült volt és lehetetlenül, tehetetlenül dühös. Aztán beszélgettünk másról is, és volt, aki még tudott írni, én főleg csak a fogamat csikorgattam.
Ugyanezt másképp, később.
Nem jó érzés meggyújtanom a gyertyát. Letenni és menni. Semmit sem jelent. Nem hoz sem lezárást, sem feloldozást. Nem jó hallani, ahogy a Lánchídtól távolodva kezd kikopni a francia a turisták bábeli zsivajából, és akikkel Pesten jövök szemben, azok már nevetnek is. Nem sajnálom tőlük, hogy tudnak nevetni; az zavar, hogy nekem még mindig az a hitetlenkedő fuldoklás szorítja össze a torkom. Nem akarom, hogy a világ ilyen legyen.
Nem akarom, hogy ők győzzenek.
nem
Annyi mindentől félek. Én aztán tényleg mindentől félek. De Párizstól nem vagyok hajlandó félni.
csak mint mindig
Közben beteg is voltam-vagyok, fáj a derekam, fáj a fejem, fáj a bokám, fáj a vállam, igazából nagyjából mindenem fáj, legfőképp az agyam hűlt helye. Most már köhögök is. De azért voltam vicces write-ineken, és moziban is, és vettem kockás pizsamanadrágot, csak hogy a legfontosabbakat említsem. És születésnapi ebéden, és dögrováson. Ó, és sörözésen.
Igazából azóta nem söröztünk, hogy Liverpoolban voltam, kezdtem már azt hinni, hogy oda sem találok majd, és meg sem ismerem az embereket. Persze odataláltam és megismertem, és utána hosszan beszélgettünk arról, hogy milyen neműek a plüssállatok (nincs semmi aktuális súlya ennek a merőben elméleti kérdésnek, de milyen neműek a plüssállatok? Az én plüssállataim a ritka kivételektől eltekintve mindig is fiúk voltak, ott van kapásól Seamus, a jegesmedve, aki hideg, téli éjszakákon a fejemen alszik (sapka helyett), de SzóLó ötéves lányának a plüsstevéje például lány), megosztottuk a fogászati rémtörténeteinket (nem egy lövészárokban harcolunk, de többen is időnk és vagyonunk jelentős részét a fogorvosunkra áldozzuk mostanában), és nem találtunk gazdát Fleó telefonon kiajánlott macskájának.
Akarok egy macifüles kapucnis pulóvert. Most. Esetleg tegnap.
Igazából azóta nem söröztünk, hogy Liverpoolban voltam, kezdtem már azt hinni, hogy oda sem találok majd, és meg sem ismerem az embereket. Persze odataláltam és megismertem, és utána hosszan beszélgettünk arról, hogy milyen neműek a plüssállatok (nincs semmi aktuális súlya ennek a merőben elméleti kérdésnek, de milyen neműek a plüssállatok? Az én plüssállataim a ritka kivételektől eltekintve mindig is fiúk voltak, ott van kapásól Seamus, a jegesmedve, aki hideg, téli éjszakákon a fejemen alszik (sapka helyett), de SzóLó ötéves lányának a plüsstevéje például lány), megosztottuk a fogászati rémtörténeteinket (nem egy lövészárokban harcolunk, de többen is időnk és vagyonunk jelentős részét a fogorvosunkra áldozzuk mostanában), és nem találtunk gazdát Fleó telefonon kiajánlott macskájának.
Akarok egy macifüles kapucnis pulóvert. Most. Esetleg tegnap.
a harmadik labdák
Eléggé alibik, és az egyiken szerintem még fogok javítani, de legalább lett valami. Aztán ráborítottam a laptopra egy fél pohár vizet, és akkor elmentem aludni.
elkeseredett fintor
Ú, annyira nem szeretek ilyet írni, mert szakmai szolidaritás és miegymás, de hát most beleolvastam ebbe a könyvbe, és szóval vannak kevésbé sikerült fordítások, de ez egészen egyszerűen retek. A stílus persze ízlés kérdése, és az még nem feltétlenül minőségi probléma, hogy én nagyjából semmit sem úgy oldottam volna meg, de azért az "XY helye" (mármint lakása)) akkora utolsó csepp volt a pohárban, hogy az éves olvashatnékomat elmosta (tsodás képzavar). És hát ha csak egy-egy ilyen lett volna, azon átsiklom, mert mindenki beleálmosodik néha a szövegbe, de rég nem szenvedtem ennyire magyar olvasnivalóval. Most egyfolytában azon gondolkozom, hogy vajon a könyv tényleg olyan semmilyen (inkább rossz), mint amilyennek érzem, vagy eredetiben akár tetszett is volna, sosem fogom már megtudni, azt hiszem.
a második labda
És most csalok.
De meg tudom ideologizálni is, ha kell, az úgy volt, hogy ma délelőtt épp a teljes agyhalál állapotában néztem a saját tenyerem, és egyszerre csak észrevettem rajta egy nagyon halvány heget. Még sosem láttam, pedig pontosan emlékszem rá, hogy került oda; de eddig azt hittem, hogy nem maradt nyoma. Nem volt mély seb, csak hosszú, csúnya és tanulságos. Addig csak gyanítottam, hogy az úgy lenne, hogy gyengéden megfogják a kezemet, mélyen a szemembe néznek, azt mondják, hogy szeretnek, és három napig nem veszik észre, hogy van egy négy centis, gyulladt seb a tenyeremen. Úgy is lett. Három nap után szóltam. Persze akkoriban amúgy is minden hosszú volt, csúnya és tanulságos, ezt később évek kínkeserves munkájával leküzdöttem rövid, csúnya és tanulságos esetekre, majd kukáztam a projektet. De ez a heg és ez a novella összefüggenek, a tavaly október óta félkész ötletekhez pedig legfeljebb csak pár bekezdést sikerült hozzákínlódnom, szóval. Most csalok.
A falakon túl most ébred a világ. Még a homokdűnék is kergetőznek a tavaszi szélben. Fénylik a messzeség, az otthoni dombok szelíd ívét is szinte látom. Lehunyom a szemem. Almafák fehérlenek fel képzeletemben, és örülök, hogy hazatérhetek.
Pedig ragyogó hely Khanart is. Most fekete zászlók csüggesztik fejüket a zömök tornyokon, de emlékszem, mikor először jártunk itt, vörössel volt fellobogózva az egész város, vörössel és arannyal. Micsoda ünnep volt, micsoda diadal; évszázados rabság után újra szabad a vidék! A miénk, csak a miénk… Az utcákon egy álló hónapig táncolt a nép, mindenkit megrészegített a dicsőség, mint a könnyű khanarti bor. Győzelem csillogott a te szemedben is, és öröm. Hol van az már! A karomba kapaszkodó, nevető gyereklány, az üde-csípős tavaszi esték, jegyességünk fényes napjai – elsüllyedtek mind, a gőgös Quendaira bárkáinál is mélyebbre.
Megrázom a fejem, undorral tölt el az emlék, hogy egykor ilyenek is voltunk. Vagy inkább, hogy már nem vagyunk azok? Nem tudom. Nem érdekel. Megvonom a vállam. A szekér zökken egy nagyot; útnak indul a menet.
Lóháton pár óra csak a sebes folyású Lígra; most két napba telik az út. Alkonyatkor döcögünk át Morbont alacsony kapuboltja alatt. A Nap már a látóhatár alá bukik, mikor az első lovasok ráfordulnak a széles kőhídra. Lángol az ég, haragját a Lígra örökké sötét vize is visszatükrözi. A házak között már majdnem teljes a sötét. Csak a hullámok vetette vörösség dereng: micsoda szörnyű fény, súgnak össze a tömegben itt is, ott is. A babonásabbja megremeg. Vér festi meg az eget, a folyót; az ég irgalmazzon nekünk, a bűnösökre sújtson le, ne ránk!
Targil itt lovagol mellettem, az arca komor, üres, mint egy hete már mindig. Szólni akarok, de némává dermeszt a kápolna üres ajtaja, a fájdalom, hogy a kiszűrődő fény nem rajzolja körbe alakodat. Itt kértem meg a kezed. Emlékszel? Targil akkor nevetett, hát hogyne adta volna a húgát, ha én kérem – pirulva bújtál a háta mögé, de a vacsoránál már hagytad, hogy átöleljelek.
Kopaszfa és Nyíred között félúton van hét öreg tölgy. Forrás fakad a tövükben, vize édesebb a bornál is. Ma haladunk el arra. Targil megálljt parancsol, leszáll a lováról, hajadonfőtt térdel a vízhez. A sisakjából iszik, aztán elhajítja, olyan erővel, hogy az horpadtan gurul a fák gyökerei közé. Vörös az arca, a keze ökölben; majd szétszakítja az indulat. Magában forrongva lovagol tovább. Talán csitítanám, ha nem hasít belém, hogy nem emlékszem a víz ízére, amit barátságunk megpecsételésére az én sisakomból ittunk – elhomályosította az első csók, amit a forrás mellett loptam tőled. Összerázkódok, ha tehetném, kiköpnék. Az emléked is méreg, hogy nem szabadulok tőle most sem?! Aztán csak bólintok egyet. Undok dolog a szerelem. Annyi bölcs ember mondta már, most én, a balga is megtanulhatom.
A hetedik éjszaka nem bírok nyugodni. Felkelek, árnyékként lopom át magam az őrök között. Céltalan sétálok, míg csak fel nem kel a Hold. Ezüstös fényében holtnak tűnnek az alvók is, megborzadok. Mintha valami vértelen csatában estek volna el, úgy pihennek a harmatos fűben a menet közrangú tagjai, akiknek a faluban nem jutott szállás. Az élükre álljak…? Elképzelem, ahogy felkelnek szavamra, és botorkálva megindulnak mögöttem. Én pedig felvezetem őket a törékeny holdsugáron, messze, messze, ahol se napfény nincs, sem pedig remény… Megrándul a kezem a kard markolatán. Felhő libben át a Hold előtt. Targil rettegve néz.
– A kísértetek órája – súgja Nila, hangjában nyersen roppan a félelem.
– Kimerültség – Targil válasza most is tömör, ésszerű. De nyugodt szavára rácáfol riadt tekintete.
Solymosd vára komoran tornyosul a mély völgy fölé. Még a széles országút is összehúzza magát láttára. Lassan kúszik fel a meredek hegyoldalon a fekete szekér. Odafenn tárva-nyitva a kapu, csendben áll az udvaron a nép. Körülnézek. A büszke tornyok magukhoz emelnek, szédülök, repülök a mennybe fel. Ez a varázs nem kopott. Elmosolyodok. Hányszor feküdtem itt sárban-fagyban, lesve a bástyák fokán egyensúlyozó eget! Közelinek tűnt, szinte súrolta a két kezem. Aztán a tenyeremet nézem. Idegen a finom selyemkesztyűben. Kékesfekete az ujjam alatta. Hiába nyúlnék most az ég felé, nem markolnék mást, csak űrt. Eladtam mindent a te múló varázsodért.
Nila felpillant, tudom, benne is ez villan végig. Miért épp a tulajdon öcsémet bolondítottad meg? Elfordítom a fejem. Látni sem bírom a szemében a bűntudatot.
Csend van. Nagy csend. Mindenütt. Mintha még a madarak is elhallgatnának, ahol elhaladunk. Az út mentén emberek állnak hajadonfőtt. Katonák, parasztok, nemesek vegyesen. Csak vánszorgunk mellettük. Figyelem az arcokat. Most van időm megnézni mindet, nem mosódnak el, mint régen, mikor csatából csatába robogtunk. Egyiket-másikat fel is ismerem. Attól a kajla bajszútól ott az egyetlen lovát vittük el. Most itt áll mégis, kalaplevéve.
Hirtelen megbolydul a rend, egy öreg paraszt törne át a katonák során, hogy a halottaskocsihoz férjen. Nem hiszi el, hogy meghalt a királya, az eszét vesztette félig. Csak nézem, ahogy két alabárdos már viszi is. Mit tehetnék?
Virágoznak az almafák, szirmoktól fehérek a dombok. Végre itthon vagyok.
Pár lépés már csak. Ott vársz benn. Tudom. Vörös a szemed, virrasztottál, ahogy illik. De ragyogsz gyászodban is. Nilára villan a tekinteted, ám ő a ravatalt nézi konokul.
Targil lép előre. Üres az arca most is, komor. Kezében fehér levélke. Elsápadsz a láttára, megremegsz. Nila bőg, mint egy gyerek. Mit tudta, miféle levelet küldesz vele nekem? „Csak a bátyád kezébe, senki másnak”, így mondtad neki, ugye… Ő pedig hozta, engedelmesen.
Targil a földre dobja a levelet. A vékony kesztyűt már majdnem átmarta a méreg.
– Melyik volt gyilkosabb, királyném, a tinta, vagy az üzenet?
Tompán koppannak a szavak, kitágul körülötted a tér. Targil elfordul, testőrök vesznek körül. Riadtan nézed őket. Elnyílik a tekinteted, ahogy észreveszel mögöttük. Egyedül csak te látsz. Mosolygok. Hogy hihetted, hogy elhagylak? Kinyújtom feléd a két kezem. Hozzád jöttem haza.
De meg tudom ideologizálni is, ha kell, az úgy volt, hogy ma délelőtt épp a teljes agyhalál állapotában néztem a saját tenyerem, és egyszerre csak észrevettem rajta egy nagyon halvány heget. Még sosem láttam, pedig pontosan emlékszem rá, hogy került oda; de eddig azt hittem, hogy nem maradt nyoma. Nem volt mély seb, csak hosszú, csúnya és tanulságos. Addig csak gyanítottam, hogy az úgy lenne, hogy gyengéden megfogják a kezemet, mélyen a szemembe néznek, azt mondják, hogy szeretnek, és három napig nem veszik észre, hogy van egy négy centis, gyulladt seb a tenyeremen. Úgy is lett. Három nap után szóltam. Persze akkoriban amúgy is minden hosszú volt, csúnya és tanulságos, ezt később évek kínkeserves munkájával leküzdöttem rövid, csúnya és tanulságos esetekre, majd kukáztam a projektet. De ez a heg és ez a novella összefüggenek, a tavaly október óta félkész ötletekhez pedig legfeljebb csak pár bekezdést sikerült hozzákínlódnom, szóval. Most csalok.
Hazatérés
A falakon túl most ébred a világ. Még a homokdűnék is kergetőznek a tavaszi szélben. Fénylik a messzeség, az otthoni dombok szelíd ívét is szinte látom. Lehunyom a szemem. Almafák fehérlenek fel képzeletemben, és örülök, hogy hazatérhetek.
Pedig ragyogó hely Khanart is. Most fekete zászlók csüggesztik fejüket a zömök tornyokon, de emlékszem, mikor először jártunk itt, vörössel volt fellobogózva az egész város, vörössel és arannyal. Micsoda ünnep volt, micsoda diadal; évszázados rabság után újra szabad a vidék! A miénk, csak a miénk… Az utcákon egy álló hónapig táncolt a nép, mindenkit megrészegített a dicsőség, mint a könnyű khanarti bor. Győzelem csillogott a te szemedben is, és öröm. Hol van az már! A karomba kapaszkodó, nevető gyereklány, az üde-csípős tavaszi esték, jegyességünk fényes napjai – elsüllyedtek mind, a gőgös Quendaira bárkáinál is mélyebbre.
Megrázom a fejem, undorral tölt el az emlék, hogy egykor ilyenek is voltunk. Vagy inkább, hogy már nem vagyunk azok? Nem tudom. Nem érdekel. Megvonom a vállam. A szekér zökken egy nagyot; útnak indul a menet.
Lóháton pár óra csak a sebes folyású Lígra; most két napba telik az út. Alkonyatkor döcögünk át Morbont alacsony kapuboltja alatt. A Nap már a látóhatár alá bukik, mikor az első lovasok ráfordulnak a széles kőhídra. Lángol az ég, haragját a Lígra örökké sötét vize is visszatükrözi. A házak között már majdnem teljes a sötét. Csak a hullámok vetette vörösség dereng: micsoda szörnyű fény, súgnak össze a tömegben itt is, ott is. A babonásabbja megremeg. Vér festi meg az eget, a folyót; az ég irgalmazzon nekünk, a bűnösökre sújtson le, ne ránk!
Targil itt lovagol mellettem, az arca komor, üres, mint egy hete már mindig. Szólni akarok, de némává dermeszt a kápolna üres ajtaja, a fájdalom, hogy a kiszűrődő fény nem rajzolja körbe alakodat. Itt kértem meg a kezed. Emlékszel? Targil akkor nevetett, hát hogyne adta volna a húgát, ha én kérem – pirulva bújtál a háta mögé, de a vacsoránál már hagytad, hogy átöleljelek.
Kopaszfa és Nyíred között félúton van hét öreg tölgy. Forrás fakad a tövükben, vize édesebb a bornál is. Ma haladunk el arra. Targil megálljt parancsol, leszáll a lováról, hajadonfőtt térdel a vízhez. A sisakjából iszik, aztán elhajítja, olyan erővel, hogy az horpadtan gurul a fák gyökerei közé. Vörös az arca, a keze ökölben; majd szétszakítja az indulat. Magában forrongva lovagol tovább. Talán csitítanám, ha nem hasít belém, hogy nem emlékszem a víz ízére, amit barátságunk megpecsételésére az én sisakomból ittunk – elhomályosította az első csók, amit a forrás mellett loptam tőled. Összerázkódok, ha tehetném, kiköpnék. Az emléked is méreg, hogy nem szabadulok tőle most sem?! Aztán csak bólintok egyet. Undok dolog a szerelem. Annyi bölcs ember mondta már, most én, a balga is megtanulhatom.
A hetedik éjszaka nem bírok nyugodni. Felkelek, árnyékként lopom át magam az őrök között. Céltalan sétálok, míg csak fel nem kel a Hold. Ezüstös fényében holtnak tűnnek az alvók is, megborzadok. Mintha valami vértelen csatában estek volna el, úgy pihennek a harmatos fűben a menet közrangú tagjai, akiknek a faluban nem jutott szállás. Az élükre álljak…? Elképzelem, ahogy felkelnek szavamra, és botorkálva megindulnak mögöttem. Én pedig felvezetem őket a törékeny holdsugáron, messze, messze, ahol se napfény nincs, sem pedig remény… Megrándul a kezem a kard markolatán. Felhő libben át a Hold előtt. Targil rettegve néz.
– A kísértetek órája – súgja Nila, hangjában nyersen roppan a félelem.
– Kimerültség – Targil válasza most is tömör, ésszerű. De nyugodt szavára rácáfol riadt tekintete.
Solymosd vára komoran tornyosul a mély völgy fölé. Még a széles országút is összehúzza magát láttára. Lassan kúszik fel a meredek hegyoldalon a fekete szekér. Odafenn tárva-nyitva a kapu, csendben áll az udvaron a nép. Körülnézek. A büszke tornyok magukhoz emelnek, szédülök, repülök a mennybe fel. Ez a varázs nem kopott. Elmosolyodok. Hányszor feküdtem itt sárban-fagyban, lesve a bástyák fokán egyensúlyozó eget! Közelinek tűnt, szinte súrolta a két kezem. Aztán a tenyeremet nézem. Idegen a finom selyemkesztyűben. Kékesfekete az ujjam alatta. Hiába nyúlnék most az ég felé, nem markolnék mást, csak űrt. Eladtam mindent a te múló varázsodért.
Nila felpillant, tudom, benne is ez villan végig. Miért épp a tulajdon öcsémet bolondítottad meg? Elfordítom a fejem. Látni sem bírom a szemében a bűntudatot.
Csend van. Nagy csend. Mindenütt. Mintha még a madarak is elhallgatnának, ahol elhaladunk. Az út mentén emberek állnak hajadonfőtt. Katonák, parasztok, nemesek vegyesen. Csak vánszorgunk mellettük. Figyelem az arcokat. Most van időm megnézni mindet, nem mosódnak el, mint régen, mikor csatából csatába robogtunk. Egyiket-másikat fel is ismerem. Attól a kajla bajszútól ott az egyetlen lovát vittük el. Most itt áll mégis, kalaplevéve.
Hirtelen megbolydul a rend, egy öreg paraszt törne át a katonák során, hogy a halottaskocsihoz férjen. Nem hiszi el, hogy meghalt a királya, az eszét vesztette félig. Csak nézem, ahogy két alabárdos már viszi is. Mit tehetnék?
Virágoznak az almafák, szirmoktól fehérek a dombok. Végre itthon vagyok.
Pár lépés már csak. Ott vársz benn. Tudom. Vörös a szemed, virrasztottál, ahogy illik. De ragyogsz gyászodban is. Nilára villan a tekinteted, ám ő a ravatalt nézi konokul.
Targil lép előre. Üres az arca most is, komor. Kezében fehér levélke. Elsápadsz a láttára, megremegsz. Nila bőg, mint egy gyerek. Mit tudta, miféle levelet küldesz vele nekem? „Csak a bátyád kezébe, senki másnak”, így mondtad neki, ugye… Ő pedig hozta, engedelmesen.
Targil a földre dobja a levelet. A vékony kesztyűt már majdnem átmarta a méreg.
– Melyik volt gyilkosabb, királyném, a tinta, vagy az üzenet?
Tompán koppannak a szavak, kitágul körülötted a tér. Targil elfordul, testőrök vesznek körül. Riadtan nézed őket. Elnyílik a tekinteted, ahogy észreveszel mögöttük. Egyedül csak te látsz. Mosolygok. Hogy hihetted, hogy elhagylak? Kinyújtom feléd a két kezem. Hozzád jöttem haza.
2001.
a következő fokozat
Az őrjöngő hiszti határán állok, nem egészen tiszta, melyik oldalon. Semmi sem megy, semmi sem úgy megy, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok-e pusztán akaraterőből tovább görgetni azokat a dolgokat, amik nekem ugyan fontosak, de elegem van, elegem van, és nem kapom vissza sehol sem azt az erőt, amit beléjük ölök. Csak már most tudom, hogy aztán két hét múlva, amikor végre kialudtam magam, kudarcként élném meg, nem azt látnám, hogy de éveken át igenis csináltam, hanem hogy eldobtam a labdát, már megint eldobtam egy nyomorult labdát.
Na, közben az egyik labdát sikerült visszakotornom, a másikat viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak eldobtam, de utána még durcásan berúgtam a szederbokor közepébe is, és ki nem szedem onnan. A harmadikat csak holnap fogom cafatokra vágni egy metszőollóval, mondjuk azzal a projekttel úgy előreszaladtam az elmúlt hónapokban, hogy meg tudom magyarázni magamnak, ennyi csúszás belefér. Nem kéne, hogy beleférjen, a munka jellegű kötelezettségeimbe viszont az nem férne bele, hogy egy fél napot ezzel vacakoljak, és pillanatnyilag nincs semmi gyorsan összevakarható, mégis látványos ötletem (megnéztem a nyilvántartásban is, és nincsen) (igen, nyilvántartásom viszont van). Azon, hogy a holnap kezdődő nanowrimón mit fogok írni, nem is jajongok, majd talán jövő héten rájövök, és aztán vagy behozom a lemaradásomat, vagy nem. Közben idegesít, hogy szavakat kell kitalálnom, és igazából nem szeretek szavakat kitalálni, nem szeretek én semmit sem, legfeljebb a rakott krumplit.
De ha valaki meg akar lepni egy üveg Ardbeggel, akkor sem tiltakoznék.
Na, közben az egyik labdát sikerült visszakotornom, a másikat viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak eldobtam, de utána még durcásan berúgtam a szederbokor közepébe is, és ki nem szedem onnan. A harmadikat csak holnap fogom cafatokra vágni egy metszőollóval, mondjuk azzal a projekttel úgy előreszaladtam az elmúlt hónapokban, hogy meg tudom magyarázni magamnak, ennyi csúszás belefér. Nem kéne, hogy beleférjen, a munka jellegű kötelezettségeimbe viszont az nem férne bele, hogy egy fél napot ezzel vacakoljak, és pillanatnyilag nincs semmi gyorsan összevakarható, mégis látványos ötletem (megnéztem a nyilvántartásban is, és nincsen) (igen, nyilvántartásom viszont van). Azon, hogy a holnap kezdődő nanowrimón mit fogok írni, nem is jajongok, majd talán jövő héten rájövök, és aztán vagy behozom a lemaradásomat, vagy nem. Közben idegesít, hogy szavakat kell kitalálnom, és igazából nem szeretek szavakat kitalálni, nem szeretek én semmit sem, legfeljebb a rakott krumplit.
De ha valaki meg akar lepni egy üveg Ardbeggel, akkor sem tiltakoznék.
[ez itt a hisztérikus vinnyogás helye]
Aztán persze van olyan is, hogy nem azt nehéz megmondani, mi rontotta el a kedvem (szeretném, ha a tudatalattim egy másik ember lenne, és betörhetném az arcát; illetve egyes kiadókat fel fogok gyújtani az összes picsába), hanem hogy miért nem tudom túltenni magam rajta. Már megint valami lehangolót és nyomasztót álmodtam*, hagyjuk már, legalább felébredtem; illetve ha tényleg van képük azzal baszakodni, hogy nem okézzák vissza a számlázási részleteket (és nem küldik el a számlázási címet), akkor egy idő után (nagyjából a jövő hét elején) az lesz, hogy nem járulok hozzá, hogy felhasználják a fordításomat. Nem tudom, ennek pontosan mi a menete, de egészen biztos vagyok benne, hogy olyan nincs, hogy csak úgy mindenféle számon kérhető fizetési szándék nélkül megjelentetik a munkám (de azért a fülszöveget még nézzem át, és a többi... ja, a számlázással kapcsolatos kérdések, hát azokat elvitte a cica). Ez persze már csak a hab a tortán, és igazából amúgy is ujjonganom kéne, hogy miután bő két éve szó nélkül eltűntek a leadott fordítással, most mégis ki akarják adni, és akkor talán ki is fizetik - csak hát az a helyzet, hogy az elmúlt hetekben legfeljebb a kiadásra láttam itt hajlamot (tök jó, hogy még nekem kéne, hogy bűntudatom legyen, amiért lassan néztem át a javításokat a szövegben - mert amúgy nyilván nem lehet aktuális és esetleg fontosabb munkám és határidőm, nyilván el kell mindent dobnom, mert méltóztattak két év után előkerülni a semmiből), a fizetésre nem. (Megoldódott, elküldték, minden, ööö, nincs rendben, de egyszerűbbnek tűnik.) Na, ezektől többnyire olyan ideges leszek, hogy képtelen vagyok dolgozni, pedig le kéne tudnom rázni magamról, és arra összpontosítani, hogy vannak megbízható kiadók, és néha könyvet is adnak nekem.
Nem mintha attól nem lenne folyamatos gyomorgörcsöm, mert egy ideje már sosem tudom, mikor omlok össze szakmailag, többnyire nyilván akkor, amikor ilyesmikkel kell küzdenem ahelyett, hogy kibaszott mondatokat fordítok egyik nyelvről a másikra.
Szóval kb. így kezdődött a napom, és hiába voltak később jó dolgok is (például kóstoltam kávét, dedikáltattam könyvet), estére eléggé eltörtem. Az is benne van, amit már említettem, hogy a Bíborhegy végül nem a kísértetekkel tett be nekem, hanem egészen mással, és ez azért is rossz, mert igazából olyan szépségesen szép az a film, és olyan pompásan össze van rakva, hogy jobb lett volna csak úgy élvezni, és nem befordulni tőle.
De hát ez van. És igazából nem is tudom, hogy maga a film elég lett volna hozzá, vagy kellettek mindenféle mellékes asszociációk is. Mert a kísértetek, azok csak rondák, de amikor Sir Thomas átszellemült mosollyal belehazudik Edith szemébe, na, arról a vonulatról azóta is rémálmaim vannak. Hogy volt, amikor én is bedőltem az ilyesminek, és álmomban újra visszaránt az a leküzdhetetlen mocsár, és újra ott a kilátástalanság és a szégyen, és amikor felébredek, ugyanolyan keserű és ugyanolyan ocsmány, mintha még mindig benne lennék. Mondjuk nem tudom, hogy a mocsarak amúgy keserűek-e, de szag alapján arra tippelnék, és szag alapján már meg tudom különböztetni a világos és a sötét pörkölésű kávét is, szóval.
Nem mintha attól nem lenne folyamatos gyomorgörcsöm, mert egy ideje már sosem tudom, mikor omlok össze szakmailag, többnyire nyilván akkor, amikor ilyesmikkel kell küzdenem ahelyett, hogy kibaszott mondatokat fordítok egyik nyelvről a másikra.
Szóval kb. így kezdődött a napom, és hiába voltak később jó dolgok is (például kóstoltam kávét, dedikáltattam könyvet), estére eléggé eltörtem. Az is benne van, amit már említettem, hogy a Bíborhegy végül nem a kísértetekkel tett be nekem, hanem egészen mással, és ez azért is rossz, mert igazából olyan szépségesen szép az a film, és olyan pompásan össze van rakva, hogy jobb lett volna csak úgy élvezni, és nem befordulni tőle.
De hát ez van. És igazából nem is tudom, hogy maga a film elég lett volna hozzá, vagy kellettek mindenféle mellékes asszociációk is. Mert a kísértetek, azok csak rondák, de amikor Sir Thomas átszellemült mosollyal belehazudik Edith szemébe, na, arról a vonulatról azóta is rémálmaim vannak. Hogy volt, amikor én is bedőltem az ilyesminek, és álmomban újra visszaránt az a leküzdhetetlen mocsár, és újra ott a kilátástalanság és a szégyen, és amikor felébredek, ugyanolyan keserű és ugyanolyan ocsmány, mintha még mindig benne lennék. Mondjuk nem tudom, hogy a mocsarak amúgy keserűek-e, de szag alapján arra tippelnék, és szag alapján már meg tudom különböztetni a világos és a sötét pörkölésű kávét is, szóval.
*az agyam szerint Londonban például van egy Temetkezési Múzeum, bár álmomban szerencsére csak a "Gyermekkoporsók és -ravatalok 1920 és 1980 között" termet kellett végignéznem gót hipster barátaimmal (azt a szépen újraépített, Lego tematikájú búcsúztatást azért szeretném kitörölni az emlékezetemből), és a "Szmog és balzsam: a viktoriánus London múmiái" című állandó kiállításnak csak a prospektusát láttam. Tényleg szeretnék már egy másik agyat.
baszki
Az illata alapján meg tudtam különböztetni a legsötétebbre pörkölt kávét a legvilágosabbtól. Ízre nehezebben ment volna, és azt hiszem, senki sem örült volna, ha bevallom, hogy a testesebb konkrétan egy istállót juttatott az eszembe, széna, szalma, trágya, por. Ínyenc vagyok, na, vagy csak túl sok borász-barokkot olvastunk az éves távolról indítások során.
National Novel Writing Month: a novemberi regényíró-őrület
Most vasárnap, november elsején kezdetét veszi az idei NaNoWriMo. A rövidítés a National Novel Writing Month, azaz Nemzeti Regényíró Hónap kifejezést takarja, bár az amerikai kezdeményezés már nagyon régóta nemzetközi, és évről évre népszerűbb. Az egy hónapos kihívás lényege, hogy a résztvevők mindegyike írjon meg ötvenezer szót egy vadonatúj regényből – és ebből igazából csak az ötvenezer szót veszik komolyan, mert azt aztán senki sem fogja ellenőrizni, hogy valóban vadonatúj, és valóban regény lesz-e a dolog. Sőt, kifejezetten gyakori dolog, ha valaki „rebel”, és lázadása jeléül nem kezd új történetet novemberben, hanem folytatja, amin épp dolgozott.
.
Cikk az SFmag.hu-n.
Mentőexpedíció
A Mentőexpedíció (leánykori nevén A marsi) roppant szórakoztató, jó ritmusú, ügyesen felépített, látványos és izgalmas science fiction film. Ritka az olyan könyvadaptáció, ami önmagában is jól működik filmként, én néha már azt kívánom, inkább meg se próbálkoztak volna a forgatókönyvesítéssel, mert akkor legalább a Zs-kategória jellemző dramaturgiai sablonjait eltalálták volna, és nem lenne fej-, far-, netán bal alsó lengőborda-nehéz.. A Mentőexpedíció ezen ritka kivételek közé tartozik, filmként nem könyvadaptációnak tűnik, hanem filmnek, nem telepszik rá, hogy egy másik műfajból emelték át a történetet. Sőt, a könyvalap kifejezetten jót tesz neki, mert segít túllépni a faéknél is egyszerűbb, hóttunalmas történetsablonokon és humort csempészett a filmbe anélkül, hogy vígjátékot vagy paródiát csinált volna belőle.
Cikk az SFmag.hu-n.
mazsolakávé
Aztán Noiz mester ajánlására elmentem és megnéztem a Bíborhegyet, ismertetőt is írtam róla, csak áááá, be kéne linkelni, áááá, dolgokat kéne csinálni már megint mindig. És mindig megint már. Voltam fogorvosnál is, mostanában épp ínyszabályozunk, teljesen vicces, nem is tudtam, hogy van ilyen, de legalább valami valóban tökéletes is lesz rajtam.
Voltam ezen kívül kávékóstoláson, azt hiszem, a baristákat sikerült azzal sokkolnunk, hogy a mellettem ülő javaslatára kipróbáltuk, milyen, ha a forró kávét a mellé kínált mazsolára öntjük. Igazából tovább kellett volna ázni hagyni, vagy a mazsolát előbb beáztatni egy kicsit, két-három perc alatt még a forró kávé sem mossa át eléggé, de amúgy igen, a kenyai kávéknak tényleg gyümölcsös a karaktere, és a boros-ribizlis jegyeket kiemeli a mazsola is, valamint a jeges változat mellé kínált epres sajttorta is. Szakértelmem odáig még nem terjed, hogy egy kávéról csukott (vagy akár nyitott) szemmel meg tudnám mondani, hol nőtt ilyen jó koffeinesre, de tényleg éreztem különbséget a guatemalai és a kenyai között, durva.
Ennek örömére kupont is kaptam, Fleóval jól elkávéztuk, aztán majdnem vettünk rengeteg ruhát, de végül mégsem. Később elmentünk, és együtt is megnéztük a Bíborhegyet, másodszorra lényegesen jobban tetszett, mert mindig tudtam, hogy mikor kell becsuknom a szemem, hogy ne lássam a ritka rusnya kísérteteket (jól van, nem rólam mintázták a főhősnőt, ő látni akarta a kellemetlen dolgokat is, cserébe viszont én már a fürdőszoba láttán azonnal elváltam volna, szóval már a környéken sem vagyok, mire az első kísértet felveszi a műszakot). Vannak azért a film kapcsán komor gondolataim is, komorak és ahhoz túl személyesek, hogy egy ismertetőbe belerángassam őket, majd egyszer biztos írok róluk, mert voltaképp érdekelne, hogy néznek ki ezek a gondolatok, ha szavakba kell gyúrnom őket, de ahhoz majd vörösbort kell innom, vagy valami egyéb gótikumot, mittudomén, pasztörizált kecskevért.
Közeleg a nanowrimo, nem tudom, mit akarok írni, mármint hivatalosan, mert gyakorlatilag valószínűleg szokás szerint mindent írni fogok, ami az eszembe jut, képtelen vagyok egy történetre összpontosítani, egy bögre kávéra nem tudok összpontosítani, majd épp egy regényre való betűre menne. Sajnos a nanowrimo előtt még be kéne fejeznem egy novellát, mert Halloween (miért vannak ostoba elvárásaim magammal szemben?) és az hagyján, de egy fordítást is, és akkor a heti macskarajzot nem is említettem. És néha kéne találkoznom a barátaimmal is, nem? És az alvásból sem engedhetek. Eh. De nem baj. Majd minden... ó, basszus, még egy korrektúrázott fordítást is át kell néznem, kérem a plüssmacimat és egy üveg whiskyt, igen, mind a kettőt, azonnal, egyszerre.
Voltam ezen kívül kávékóstoláson, azt hiszem, a baristákat sikerült azzal sokkolnunk, hogy a mellettem ülő javaslatára kipróbáltuk, milyen, ha a forró kávét a mellé kínált mazsolára öntjük. Igazából tovább kellett volna ázni hagyni, vagy a mazsolát előbb beáztatni egy kicsit, két-három perc alatt még a forró kávé sem mossa át eléggé, de amúgy igen, a kenyai kávéknak tényleg gyümölcsös a karaktere, és a boros-ribizlis jegyeket kiemeli a mazsola is, valamint a jeges változat mellé kínált epres sajttorta is. Szakértelmem odáig még nem terjed, hogy egy kávéról csukott (vagy akár nyitott) szemmel meg tudnám mondani, hol nőtt ilyen jó koffeinesre, de tényleg éreztem különbséget a guatemalai és a kenyai között, durva.
Ennek örömére kupont is kaptam, Fleóval jól elkávéztuk, aztán majdnem vettünk rengeteg ruhát, de végül mégsem. Később elmentünk, és együtt is megnéztük a Bíborhegyet, másodszorra lényegesen jobban tetszett, mert mindig tudtam, hogy mikor kell becsuknom a szemem, hogy ne lássam a ritka rusnya kísérteteket (jól van, nem rólam mintázták a főhősnőt, ő látni akarta a kellemetlen dolgokat is, cserébe viszont én már a fürdőszoba láttán azonnal elváltam volna, szóval már a környéken sem vagyok, mire az első kísértet felveszi a műszakot). Vannak azért a film kapcsán komor gondolataim is, komorak és ahhoz túl személyesek, hogy egy ismertetőbe belerángassam őket, majd egyszer biztos írok róluk, mert voltaképp érdekelne, hogy néznek ki ezek a gondolatok, ha szavakba kell gyúrnom őket, de ahhoz majd vörösbort kell innom, vagy valami egyéb gótikumot, mittudomén, pasztörizált kecskevért.
Közeleg a nanowrimo, nem tudom, mit akarok írni, mármint hivatalosan, mert gyakorlatilag valószínűleg szokás szerint mindent írni fogok, ami az eszembe jut, képtelen vagyok egy történetre összpontosítani, egy bögre kávéra nem tudok összpontosítani, majd épp egy regényre való betűre menne. Sajnos a nanowrimo előtt még be kéne fejeznem egy novellát, mert Halloween (miért vannak ostoba elvárásaim magammal szemben?) és az hagyján, de egy fordítást is, és akkor a heti macskarajzot nem is említettem. És néha kéne találkoznom a barátaimmal is, nem? És az alvásból sem engedhetek. Eh. De nem baj. Majd minden... ó, basszus, még egy korrektúrázott fordítást is át kell néznem, kérem a plüssmacimat és egy üveg whiskyt, igen, mind a kettőt, azonnal, egyszerre.
Bíborhegy
A Bíborhegy egy igen klasszikus gótikus történet, ami felvonultatja a műfaj szinte összes kliséjét, és épp ettől jó. Ugyan korántsem vagyok akkora szakértője a XIX. századi ijesztgetősdinek, mint néhány barátom, de azért azt sem mondanám, hogy teljesen ismeretlen a terep – és ezek alapján nekem bizony úgy tűnik, hogy ez az a történettípus, ahol nem az eredeti ötlet a legfontosabb, hanem a panelek minél hangulatosabb összeszerelése..
Cikk az SFmag.hu-n.
ezért megérte előszedni
Azon még nem sértődtem meg, hogy amint kiléptem az utcára, beigazolást nyert az a furcsa gyanú, hogy nem a jobb lábam fázósabb a balnál, hanem valahol orrtájban igencsak ereszt a csizmám. Végtére is hordtam én azért az elmúlt négy-öt-hat évben, ha nem is sokat, de épp eleget, vannak ám róla emlékeim, hogy én ebben a csizmában mászkálok, legutóbb idén nyáron, amikor egyszer hideg volt és esett. Akkor még nem ázott be. Szóval kiszolgálta a csizmáknak szabott időt, a sarkát is kezdtem szétrúgni, ott valaminek el is kellett kopnia, mert ma vettem észre, milyen erősen billeg. De hát ez a lábbelik sorsa, durván külső talpélen járok, néhány cipőn bő egy centis eltérést is koptatok a talpam egyik és másik széle közé. Ezért sem szeretem a magas, de különösen a vékony sarkakat, sokkal könnyebben befordítják a lábam, és nem túl kényelmes, amikor a bokámra próbálok lépni. Azon kívül nem is valami egészséges, éktelen nagyokat tudok ilyenkor esni.
Még azt sem vettem a szívemre, hogy az utca tele volt harminccentis földigilisztákkal, megértem a dolgot, nekem is sok már ez a víz, igyekeztem nem eltaposni egyet sem. A kisebbekre is figyeltem, bár remélem, ekkorára nem nőnek majd meg, Istenem, miért láttad jónak, hogy ekkora nyálkás dögöket teremtsél?
De aztán a lift és a lakás között még utoljára bebillent a döglött csizma sarka, és akkorát vetődtem, hogy rögbi-válogatottak hümmögtek volna elismerően a láttán, és ott már az én türelmem is elfogyott. Miután sikerült elvergődnöm az ajtómig, és lerángathattam végre az aljas dögöt, megvizsgáltam. Lyukas az orra, és most már haragszom is rá, hogy az utolsó öt méteren még meg kellett próbálnia megölni engem. Rohadék. És megrándítottam a bokámat is. Kuka, kész, még csak nem is selejtezés. Ha lenne cipődarálóm, beletenném. Szemétláda.
(Amúgy aggódni nem kell, van még magassarkú csizmám, olyan is, amiben tudok járni. Már amennyire. Vízhatlan, gyaloglós (bár nem túl elegáns) csizmából pedig nagyhatalom vagyok, nem kell mezítláb nekivágnom a télvíznek meg az idejének.)
Még azt sem vettem a szívemre, hogy az utca tele volt harminccentis földigilisztákkal, megértem a dolgot, nekem is sok már ez a víz, igyekeztem nem eltaposni egyet sem. A kisebbekre is figyeltem, bár remélem, ekkorára nem nőnek majd meg, Istenem, miért láttad jónak, hogy ekkora nyálkás dögöket teremtsél?
De aztán a lift és a lakás között még utoljára bebillent a döglött csizma sarka, és akkorát vetődtem, hogy rögbi-válogatottak hümmögtek volna elismerően a láttán, és ott már az én türelmem is elfogyott. Miután sikerült elvergődnöm az ajtómig, és lerángathattam végre az aljas dögöt, megvizsgáltam. Lyukas az orra, és most már haragszom is rá, hogy az utolsó öt méteren még meg kellett próbálnia megölni engem. Rohadék. És megrándítottam a bokámat is. Kuka, kész, még csak nem is selejtezés. Ha lenne cipődarálóm, beletenném. Szemétláda.
(Amúgy aggódni nem kell, van még magassarkú csizmám, olyan is, amiben tudok járni. Már amennyire. Vízhatlan, gyaloglós (bár nem túl elegáns) csizmából pedig nagyhatalom vagyok, nem kell mezítláb nekivágnom a télvíznek meg az idejének.)
ööö....ööősz
Volt egy kis napsütés is, sétáltam is nagyot, aztán ma megint úgy szakad az eső, hogy nyugodt lélekkel vettem fel magassarkú csizmát, mert ilyen időben biztos nincs kedvem órákon át gyalogolni. Amúgy néha előfordul, és magassarkúban úgy negyven perc után a talpam sajog úgy, hogy sírni tudnék, és azt akkor sem szeretem, ha amúgy mennyivel elegánsabb és nőiesebb (ahogy görnyedten sántikálok, mert a lábfejem egyetlen pontjára sem tudok már rendesen terhelni).
Voltunk moziban Fleóékkal, megnéztük a Mentőexpedíciót, (leánykori nevén A marsi), nekem nagyon tetszett, még a humora is. Ha így megy tovább, akkor sem kedvelem meg Matt Damont, de ez a film igenis jó volt, jól felépített, jó tempójú, ügyesen megszerkesztett darab, lehet, hogy ehhez az kellet, hogy egy jó könyvet vegyenek alapul, és jól nyessék le róla, mi nem fér már bele a filmbe (néha eszembe jut A hobbit harmadik része, és szeretnék széket törni Peter Jackson arcába) (valójában már a másodikért is, de a harmadik valami egészen elképesztően, már-már filmszerűtlenül rossz lett; nem csak adaptációnak, de filmnek is értelmezhetetlenül fos volt). Szóval mindenesetre jó volt, gondolataim is vannak róla, igaz, azért csak módjával és kevesen.
Gondolataim amúgy is vannak, most például arról, hogy be kéne fejeznem a hamburgeremet és nem kéne horrorfilmet néznem, akkor sem, ha Tom Hiddleston van benne, és szépséges a plakátja. És innom kéne egy kávét, akkor is, ha lassan már este lesz. Hátha attól felszaporodnak kissé a gondolataim.
Voltunk moziban Fleóékkal, megnéztük a Mentőexpedíciót, (leánykori nevén A marsi), nekem nagyon tetszett, még a humora is. Ha így megy tovább, akkor sem kedvelem meg Matt Damont, de ez a film igenis jó volt, jól felépített, jó tempójú, ügyesen megszerkesztett darab, lehet, hogy ehhez az kellet, hogy egy jó könyvet vegyenek alapul, és jól nyessék le róla, mi nem fér már bele a filmbe (néha eszembe jut A hobbit harmadik része, és szeretnék széket törni Peter Jackson arcába) (valójában már a másodikért is, de a harmadik valami egészen elképesztően, már-már filmszerűtlenül rossz lett; nem csak adaptációnak, de filmnek is értelmezhetetlenül fos volt). Szóval mindenesetre jó volt, gondolataim is vannak róla, igaz, azért csak módjával és kevesen.
Gondolataim amúgy is vannak, most például arról, hogy be kéne fejeznem a hamburgeremet és nem kéne horrorfilmet néznem, akkor sem, ha Tom Hiddleston van benne, és szépséges a plakátja. És innom kéne egy kávét, akkor is, ha lassan már este lesz. Hátha attól felszaporodnak kissé a gondolataim.
most azért elég büszke vagyok magamra
Különösen a két kicsi miatt, mert azok már majdnem egyszerűek.
ön fáradt, netán skót
A háttérben annyira elszántan gondolkozom valamin (min?), hogy ma sikerült azt mondanom, hogy məkˈbɛθ a mahbet helyett. Egy pillanatra még el is gondolkoztam rajta, hogy valami nem stimmel, aztán Fleóék értetlen arcát látva rájöttem, hogy tényleg nem.
esős, őszi, alighanem vasárnap is
Másfél órája iszom két deci kávét, előfordulhat, hogy így nem fog hatni. Valahová bevertem az alkaromat, vagy csak annyit nyomtam az asztalnak gépelés közben, hogy most fáj, ha az asztalnak nyomom gépelés közben, ez sem segít koncentrálni. Semmi sem segít koncentrálni, döbbenetesen izgalmas fél-és háromnegyedkész történetek kavarognak a fejemben, nem hagynak gondolkozni, és az egész csak még zavaróbb attól, hogy tudom, hogy sosem fogom megírni őket. Mert még azokat sem írtam meg, amik négy, öt, hat éve kavarognak már a fejemben, és erre jönnek ezek az újoncok, és annyira elvonják a figyelmemet, hogy még fésülködni sem tudok tőlük.
Álmomban gőzmozdonnyal hajtok át Írországon, de kicsit aggaszt, hogy nincs nálam útlevél és lakáskulcs. Álmomban átlépek egy falon, hogy megnézzem, az ellenség mit rejteget a vár kazamatáiban, és amikor sikerül értelmeznem a látványt, tudom, hogy soha nem mondhatom el senkinek, mert annyira evilági és emberi gonoszság, hogy az minden idegen förtelemnél hamarabb megőrjítené a társaimat. Álmomban a négy hazugságra gondolok, amit tanultam, álmomban sárkányokat látok a lombok között, és azon szomorkodom, hogy sokkal szebb a kilátás az erkélyről, mint ébren.
Ébren rövid ruhákat hordok, harisnyát vásárolok, és igyekszem nem gondolni arra a nem négy, de négyszázezer hazugságra, amit tanultam, azért nézek ki az ablakon, hogy lássam, esik-e, viszont nálam van az útlevelem és a lakáskulcsom.
Álmos vagyok.
Álmomban gőzmozdonnyal hajtok át Írországon, de kicsit aggaszt, hogy nincs nálam útlevél és lakáskulcs. Álmomban átlépek egy falon, hogy megnézzem, az ellenség mit rejteget a vár kazamatáiban, és amikor sikerül értelmeznem a látványt, tudom, hogy soha nem mondhatom el senkinek, mert annyira evilági és emberi gonoszság, hogy az minden idegen förtelemnél hamarabb megőrjítené a társaimat. Álmomban a négy hazugságra gondolok, amit tanultam, álmomban sárkányokat látok a lombok között, és azon szomorkodom, hogy sokkal szebb a kilátás az erkélyről, mint ébren.
Ébren rövid ruhákat hordok, harisnyát vásárolok, és igyekszem nem gondolni arra a nem négy, de négyszázezer hazugságra, amit tanultam, azért nézek ki az ablakon, hogy lássam, esik-e, viszont nálam van az útlevelem és a lakáskulcsom.
Álmos vagyok.
laktózmentes sör
Amikor félrehallottam az alkoholmentes tejet, épp a reptéren ültem, és különösen elszomorított, hogy nem utazom sehova. Az érkezésen csak egy kis kávézó van, az érkezésen úgysem várakozik más, csak a taxisok meg az ügyfélért érkező utazási lótifutik, a székek kényelmetlenek, az asztalokról senki sem viszi el a szemetet, és a forgóajtóból mindig bevág a huzat. Akkor épp három és fél órája rohantam, hogy anyámnak alkossunk egy működőképes telefont, SIM kártyával, és ami csak kell, mert indulás előtt lelkiismeretesen töltőn hagyta mindkét bevett mobilját. Lássuk be, ez megesik a legjobbakkal is, és abszolút orvosolható probléma volt, de az elmúlt napok nagyjából ennyire követtek bármiféle forgatókönyvet, amit én felvázoltam magamnak. Önmagában ezzel nincs sok baj, legfeljebb, hogy azt is elfelejtem, ha valamit elfelejtettem, és már én magam sem mindig tudom, mi merre honnan hová, és hányadik kávénál tartok és miért.
Masni
Bár a tavaszi üszkös tüdőgyulladás után talpra állt, és sokkal élénkebb és bátrabb lett, mint előtte, most mégis elment a kis Masni. Három hete kezdett megint betegeskedni, először azt mondták, a veséje, aztán, hogy a mája – és végül nem tudni, mi volt az, csak hogy ezt már nem bírta a szervezete. Arra gondolok, mert arra kell gondolnom, hogy megtanulhatta és kiélvezhette, milyen igazi kutyának lenni, patakban bóklászni, vadnyomot szagolni, szedret és görögdinnyét enni (ezeket mind jóváhagyta az állatorvos, mint jutalomfalat, akárcsak az almát és a sárgarépát, amiért szintén odavolt; a kölyökgyárként ketrecben töltött évek tették tönkre), és milyen az, ha szeretik.
Mert nagyon szerettük. Mindannyian.
Mert nagyon szerettük. Mindannyian.
szarkákat számolva
Hétfő reggel vigasztalanul szakadt az eső, és arra gondoltam, hogy fogunk mi így mókusokat nézni a parkban, meg egyáltalán, egyéb okokból kifolyólag épp mi lesz, aztán az egyéb okokat félretettem, és az időjárás is összekapta magát. Amikor elindultam felkutatni a parkot, már sütött a nap, vihettem kézben a kabátom, jó, persze eltévedtem útközben, és végül taxit kellett fognom, de akkor is. Süt a nap! És nem éget! És süt! És szépek a színek! És már itt is vannak a parkban sétálósok! Először azért persze csak kávét ittunk a parkban, mert sosem lehet tudni, például röviden odakoldult mellénk egy idős westie is, és akkor még jobban örültem, mert kutyaaaaa, jobban mondva doggiiiieeeee, igazából azt hiszem, kis fehér jószágok közelében nem tudok civilizáltan viselkedni. Na de aztán a parkot is megnéztük, a döbbenetes fákkal, és akkor már vigyorogtam, mint egy hülye, mert fák!, és döbbenetesek!, és akkor még a mókusokról és a szarkákról nem is volt szó. De az az igazság, hogy nagyon fárasztó dolog órákon át liverpooliakkal beszélgetni, akkor is, ha egész érthető a tájszólásuk, és a végén nekem már a gondolataim is egymásba akadtak. Úgyhogy hazafelé menet levezetésképp lefényképeztem az összes szederbokrot, ami csak az utamba akadt, és néhány kacsát és virágot is, nyilván, mert még nincs elég kacsa és virág fotó a gépemen.
A dolgok elintézéséről kedden mondtam le, inkább begyalogoltam a városba a folyóparton, szép volt, de olyan szél fújt, hogy az embertelen. Később felmásztam a katedrálisba, és meghallgattam az esti istentiszteletet, kórussal, ahogy kell; a legkisebb kölyök ki sem látszott a padból, de ó, mind nagyon szépen énekeltek, mondanám, hogy megihletődtem, de épp annyi történettel vagyok elakadva, hogy már nem használ semmi sem. Szerdán visszamentem a Sefton parkba, megtaláltam a döbbenetes fákat, és most le is fényképeztem őket (beszélgetés közben nem szeretek fényképezni), az egyikre megpróbáltam felmászni, de túl alacsony vagyok. És erősen farnehéz. Azért persze hörcsögmód ugráltam a simára koptatott fatörzs körül vagy tíz percet, mielőtt feladtam volna, szerencse, hogy esett az eső, és nem járt arra rajtam kívül senki más, a teljesítményemmel lehettem volna akár a youtube új sztárja is, a nő, aki fejjel lefelé lóg egy faágról, leesik, aztán toporzékol. Csütörtökön a városba érkezett az egyik török lány, és vele mászkáltunk, ettünk és ittunk és persze szokás szerint nem mérte föl, hogy Liverpoolban kissé hidegebb van, mint Isztambulban, szóval végig fázott.
Pénteken kirándultunk New Brightonba, volt ott feeeeerry across the Meeeeeersey, komolyan végig ezt játszották, amíg átkompoltunk a mocskos folyón, a popturisták kedvéért azért tartottak kis idegenvezetést is, hogy Liverpool jó hely, és az ott a világ legnagyobb téglaépülete. Aztán lesétáltunk a tengerig, és szép volt, és pont naplementére értünk oda, és ahh, naplemente, tenger… sál, sapka, fülvédő, kabát. Később söröztünk, majd visszabuszoztunk a városba, elmentünk valami helyre, a helyen valami koncertre, addigra már azért mind eléggé kész is voltunk. Szombaton nagyon nem volt emberformám, másnapos is voltam, de a borzalmas fejfájásról inkább a nyomorult parti szél tehetett, és hogy nem volt eszem időben felvenni a sapkám. Este azért még összefutottam a török lánnyal, nekik is hasonlóan mozgalmas péntek estéjük volt, így csak egy-egy csésze kamillatea fölött gubbasztottunk, és hamar hazamentünk aludni.
Vasárnapra West Kirby és a Hilbre sziget jutottak, mondjuk nem bántam volna, ha van nálam csizma, de harminchét fokban indultam Pestről, nem vehettem fel, és a kézipoggyászba sem fért volna bele. Sikerült odaérnünk a legnagyobb apályra, és kigyalogoltunk a szigetkékre. A félcipőmbe felülről folyt bele a hideg sár, de aztán az egyik moszatos kőlapon el is taknyoltam, szóval mire felkelt a telihold, én már varacskos disznóvá változtam, De azért szép volt, nagyon, és még fókákat is láttunk. Kis pöttyök voltak egy távoli homokpadon, de nagyon hangosan kiabáltak. A hajnali holdfogyatkozást átaludtam, főleg, mert a lakás tájolásából kifolyólag nem csak a házból, de a lakóparkból is ki kellett volna ballagnom, két alvás közt, pizsamában és rózsaszín, szőrös papucsban (a cipőm a lakás legmelegebb pontján, a sütő előtt száradt, hátha akkor reggel már fel lehet venni).
És aztán már jönni is kellett haza. Pont napnyugtakor leszállni azért jó volt, pláne, mert nagyon látványos alkonyt kínált aznap az égbolt, és utána még a reptérről hazafelé menet sikerült találkoznom Edinburghba emigrált barátnőnkkel is, aki épp akkor volt itthon látogatóban, amikor én országon kívül tartózkodtam. Kedd hajnalban ment is vissza, de hétfő este még épp meg lehetett csinálni, hogy csomagostul leszállok a metróról, és vele is összefutunk, tök jó volt, és kaptam nagyon szép sálat.
Hát így esett, hogy egyik nap elindultam egy esküvőre, és kilenc nappal később a kocsmából értem haza.
A dolgok elintézéséről kedden mondtam le, inkább begyalogoltam a városba a folyóparton, szép volt, de olyan szél fújt, hogy az embertelen. Később felmásztam a katedrálisba, és meghallgattam az esti istentiszteletet, kórussal, ahogy kell; a legkisebb kölyök ki sem látszott a padból, de ó, mind nagyon szépen énekeltek, mondanám, hogy megihletődtem, de épp annyi történettel vagyok elakadva, hogy már nem használ semmi sem. Szerdán visszamentem a Sefton parkba, megtaláltam a döbbenetes fákat, és most le is fényképeztem őket (beszélgetés közben nem szeretek fényképezni), az egyikre megpróbáltam felmászni, de túl alacsony vagyok. És erősen farnehéz. Azért persze hörcsögmód ugráltam a simára koptatott fatörzs körül vagy tíz percet, mielőtt feladtam volna, szerencse, hogy esett az eső, és nem járt arra rajtam kívül senki más, a teljesítményemmel lehettem volna akár a youtube új sztárja is, a nő, aki fejjel lefelé lóg egy faágról, leesik, aztán toporzékol. Csütörtökön a városba érkezett az egyik török lány, és vele mászkáltunk, ettünk és ittunk és persze szokás szerint nem mérte föl, hogy Liverpoolban kissé hidegebb van, mint Isztambulban, szóval végig fázott.
Pénteken kirándultunk New Brightonba, volt ott feeeeerry across the Meeeeeersey, komolyan végig ezt játszották, amíg átkompoltunk a mocskos folyón, a popturisták kedvéért azért tartottak kis idegenvezetést is, hogy Liverpool jó hely, és az ott a világ legnagyobb téglaépülete. Aztán lesétáltunk a tengerig, és szép volt, és pont naplementére értünk oda, és ahh, naplemente, tenger… sál, sapka, fülvédő, kabát. Később söröztünk, majd visszabuszoztunk a városba, elmentünk valami helyre, a helyen valami koncertre, addigra már azért mind eléggé kész is voltunk. Szombaton nagyon nem volt emberformám, másnapos is voltam, de a borzalmas fejfájásról inkább a nyomorult parti szél tehetett, és hogy nem volt eszem időben felvenni a sapkám. Este azért még összefutottam a török lánnyal, nekik is hasonlóan mozgalmas péntek estéjük volt, így csak egy-egy csésze kamillatea fölött gubbasztottunk, és hamar hazamentünk aludni.
Vasárnapra West Kirby és a Hilbre sziget jutottak, mondjuk nem bántam volna, ha van nálam csizma, de harminchét fokban indultam Pestről, nem vehettem fel, és a kézipoggyászba sem fért volna bele. Sikerült odaérnünk a legnagyobb apályra, és kigyalogoltunk a szigetkékre. A félcipőmbe felülről folyt bele a hideg sár, de aztán az egyik moszatos kőlapon el is taknyoltam, szóval mire felkelt a telihold, én már varacskos disznóvá változtam, De azért szép volt, nagyon, és még fókákat is láttunk. Kis pöttyök voltak egy távoli homokpadon, de nagyon hangosan kiabáltak. A hajnali holdfogyatkozást átaludtam, főleg, mert a lakás tájolásából kifolyólag nem csak a házból, de a lakóparkból is ki kellett volna ballagnom, két alvás közt, pizsamában és rózsaszín, szőrös papucsban (a cipőm a lakás legmelegebb pontján, a sütő előtt száradt, hátha akkor reggel már fel lehet venni).
És aztán már jönni is kellett haza. Pont napnyugtakor leszállni azért jó volt, pláne, mert nagyon látványos alkonyt kínált aznap az égbolt, és utána még a reptérről hazafelé menet sikerült találkoznom Edinburghba emigrált barátnőnkkel is, aki épp akkor volt itthon látogatóban, amikor én országon kívül tartózkodtam. Kedd hajnalban ment is vissza, de hétfő este még épp meg lehetett csinálni, hogy csomagostul leszállok a metróról, és vele is összefutunk, tök jó volt, és kaptam nagyon szép sálat.
Hát így esett, hogy egyik nap elindultam egy esküvőre, és kilenc nappal később a kocsmából értem haza.
elutaztam, visszajöttem
Sűrű és kellemetes izgalmakkal teli napok sorakoznak mögöttem, kezdve Duplavid és Gőzbiciklis esküvőjével. Bár sikerült lecsúsznom az ebédről, este azért pótoltam a jókívánságokat. Minden szép volt és többnyire jó is, bár a Kazimir személyzete olyan szinten leszerepelt, hogy oda többé a lábamat sem teszem be, és utólag is sajnálom, hogy valaha ajánlottam embereknek azt a helyet. Az, hogy a két pultos olyan cefet részeg (és talán egyéb is) volt, hogy már azt sem tudták, kinek mit adnak, és tálcaszám törték a poharat, és már Métely segített nekik legalább nagyjából összesöpörni, hogy járni lehessen, az még hagyján. De hogy a helyzetet azzal próbálták kezelni, hogy büdös parasztnak titulálták a vendégeket, és kvázi kidobtak minket órákkal a megbeszélt időpont előtt, az egy esküvőn nagyon nem fér bele. No mindegy, remélem, azért nem sikerült tönkretenniük a nagy napot, bár a kritikus utolsó tíz percben mindenki elég ideges lett.
Ahogy kiléptünk az ajtón, leszakadt a délután óta ígérkező vihar, amitől meg én lettem nagyon ideges, mert a lagziból mentem a reptérre, és az összes ruhám még csak elázhat, de a laptopnál ez elég kínos lett volna, szóval igen hisztérikusan rohantam mindenki előtt az első még nyitva lévő és fedett helyre. Ott is már csak egy sörre engedtek be minket, de szerencsére addig levonult a vihar első hulláma, amit a barátaim nagyon rendesen megvártak velem, sőt, még az éjszakaihoz is többen elkísértek a szemerkélő esőben (igazából az ő buszuk is abból a megállóból ment). A 950-esen szembesültem vele, hogy befelé még talán be lehet jutni éjszakaival a városba, de kifelé, hát szüljön farfekvéses tarajos sült, aki ezt összerakta, de rögtön egy tucatnyit. Amikor leszálltam egy végtelenül jellegtelen megállóban valahol az Üllői út külső végén, csak azért találtam meg, melyik mellékutcácskában kéne felszállni a 900-asra, mert valaki szintén igen elveszetten bóklászott egy okostelefonnal a kezében, és nála nem döglött be a Google Maps a viharban sem. Ami közben újra kitört. A harmadik égszakadás akkor ért be minket, amikor épp beszálltunk volna a gépbe, kicsit olyan volt, mintha a fapados gépeknek kijelölt karámot géppuskával lőtték volna, és hiába vártunk tíz percet, hogy a java elvonuljon, senki sem jutott szárazon a gépbe.
Ott nagyjából azonnal elaludtam, csak leszállás előtt ébredtem fel, és akkor konstatáltam, hogy ismét sikerült Whitepony utaskísérete alá kerülnöm, megbeszéltük, hogy nagyjából mind a ketten megvagyunk, aztán már landoltunk is Manchester kies városában. Csodás napsütés, az előző napi 37 fokos hőség után döbbenetes hideg, menet közben gyorsan venni kell egy kávét, hogy legyen apróm, ha a buszvezető abban kérné a jegy árát, Ó, van még öt percem, ó, de benn áll már a busz. És hivatalosan tele van. És a következő két óra múlva jön. Ó, de hogy nem minden foglalásra érkezett meg az utas. És pont van még két hely nekem és a spanyol lánynak. Akkor írok is a húgomnak, hogy érkezem. Ööö… ugye az nem komoly, hogy csak a levelezésünkben van meg az angol száma? És hogy wifi csak a feliraton van, a buszon nincs? Ez így kínos lesz. Sms apámnak, minden rendben, kivéve, hogy senki sem vette komolyan, hogy én ezt a buszt elérem, és nem érnének ki elém a buszpályaudvarra (pláne, mert a sofőr siet, és tíz perccel korábban gördülünk be). Taxi. Ekkorra már nagyon beütött az álmosság, csoda, hogy nem egy arra sétáltatott csivavát intettem le.
Ehhez képest azzal a hírrel fogadtak, hogy akkor egy óra múlva épp lesz egy southporti vonat, és megyünk repülőnapra, persze itthon maradhatok aludni is, de hát akkor miből kapok XP-t, és hogy lépek szintet (jó, ők nem ezt mondták, ők rendes emberek, nem mocskos geekek), szóval betoltam egy kávét, és a vonatúton próbáltam pótolni kissé az alváshiányomat. Ronda, felhős időben értünk ki Southportba, épp csak az eső nem esett, de így legalább lehetett nézni a repülőket anélkül, hogy a nap kiégette volna a szemem. Felváltva toltam a sört és a kávét, caplattunk a homokban, néztünk gyerektankokat, eladó tankokat, közben persze repülőket, kivételesen épp egyik sem esett le, és ennek mind nagyon örültünk. Volt ott Spitfire, Hurricane, Mig-Akárhányas, Hawk T2, és a végén egy Typhoon. Volt hangja, nem mondom, és bár a többi gép is nagyon trükközött, volt valami vérfagyasztóan hanyag izgágaság a mozgásában. Jó, előtte a két Hawk megszórta kisebb robbanóeszközökkel a kordon mentén a homokot, na, az durva volt, hogy még olyan messze is élehetett érezni a forróságot, ahol mi álltunk. A hangja kedvéért kicsit lőttek a gépekkel egyidőben (de feltehetően nem egy irányban) légvédelmi eszközökkel, az sem volt megnyugtató, a kattogás még hagyján, de minden egyes lövés a mellkasomban dobolt. Mondjuk lehetőleg soha többé sehol ne legyen háború, és különösen ott nem, ahol én vagyok.
Ezek után még vacsorázni és sörözni is volt erőm, sőt, kis adminisztratív téblábolásra is, valamint közben sikeresen leszerveződött a másnapi program egy része is, és mérhetetlenül elégedetten és mérhetetlenül fáradtan estem végül be az ágyba éjfél körül.
Ahogy kiléptünk az ajtón, leszakadt a délután óta ígérkező vihar, amitől meg én lettem nagyon ideges, mert a lagziból mentem a reptérre, és az összes ruhám még csak elázhat, de a laptopnál ez elég kínos lett volna, szóval igen hisztérikusan rohantam mindenki előtt az első még nyitva lévő és fedett helyre. Ott is már csak egy sörre engedtek be minket, de szerencsére addig levonult a vihar első hulláma, amit a barátaim nagyon rendesen megvártak velem, sőt, még az éjszakaihoz is többen elkísértek a szemerkélő esőben (igazából az ő buszuk is abból a megállóból ment). A 950-esen szembesültem vele, hogy befelé még talán be lehet jutni éjszakaival a városba, de kifelé, hát szüljön farfekvéses tarajos sült, aki ezt összerakta, de rögtön egy tucatnyit. Amikor leszálltam egy végtelenül jellegtelen megállóban valahol az Üllői út külső végén, csak azért találtam meg, melyik mellékutcácskában kéne felszállni a 900-asra, mert valaki szintén igen elveszetten bóklászott egy okostelefonnal a kezében, és nála nem döglött be a Google Maps a viharban sem. Ami közben újra kitört. A harmadik égszakadás akkor ért be minket, amikor épp beszálltunk volna a gépbe, kicsit olyan volt, mintha a fapados gépeknek kijelölt karámot géppuskával lőtték volna, és hiába vártunk tíz percet, hogy a java elvonuljon, senki sem jutott szárazon a gépbe.
Ott nagyjából azonnal elaludtam, csak leszállás előtt ébredtem fel, és akkor konstatáltam, hogy ismét sikerült Whitepony utaskísérete alá kerülnöm, megbeszéltük, hogy nagyjából mind a ketten megvagyunk, aztán már landoltunk is Manchester kies városában. Csodás napsütés, az előző napi 37 fokos hőség után döbbenetes hideg, menet közben gyorsan venni kell egy kávét, hogy legyen apróm, ha a buszvezető abban kérné a jegy árát, Ó, van még öt percem, ó, de benn áll már a busz. És hivatalosan tele van. És a következő két óra múlva jön. Ó, de hogy nem minden foglalásra érkezett meg az utas. És pont van még két hely nekem és a spanyol lánynak. Akkor írok is a húgomnak, hogy érkezem. Ööö… ugye az nem komoly, hogy csak a levelezésünkben van meg az angol száma? És hogy wifi csak a feliraton van, a buszon nincs? Ez így kínos lesz. Sms apámnak, minden rendben, kivéve, hogy senki sem vette komolyan, hogy én ezt a buszt elérem, és nem érnének ki elém a buszpályaudvarra (pláne, mert a sofőr siet, és tíz perccel korábban gördülünk be). Taxi. Ekkorra már nagyon beütött az álmosság, csoda, hogy nem egy arra sétáltatott csivavát intettem le.
Ehhez képest azzal a hírrel fogadtak, hogy akkor egy óra múlva épp lesz egy southporti vonat, és megyünk repülőnapra, persze itthon maradhatok aludni is, de hát akkor miből kapok XP-t, és hogy lépek szintet (jó, ők nem ezt mondták, ők rendes emberek, nem mocskos geekek), szóval betoltam egy kávét, és a vonatúton próbáltam pótolni kissé az alváshiányomat. Ronda, felhős időben értünk ki Southportba, épp csak az eső nem esett, de így legalább lehetett nézni a repülőket anélkül, hogy a nap kiégette volna a szemem. Felváltva toltam a sört és a kávét, caplattunk a homokban, néztünk gyerektankokat, eladó tankokat, közben persze repülőket, kivételesen épp egyik sem esett le, és ennek mind nagyon örültünk. Volt ott Spitfire, Hurricane, Mig-Akárhányas, Hawk T2, és a végén egy Typhoon. Volt hangja, nem mondom, és bár a többi gép is nagyon trükközött, volt valami vérfagyasztóan hanyag izgágaság a mozgásában. Jó, előtte a két Hawk megszórta kisebb robbanóeszközökkel a kordon mentén a homokot, na, az durva volt, hogy még olyan messze is élehetett érezni a forróságot, ahol mi álltunk. A hangja kedvéért kicsit lőttek a gépekkel egyidőben (de feltehetően nem egy irányban) légvédelmi eszközökkel, az sem volt megnyugtató, a kattogás még hagyján, de minden egyes lövés a mellkasomban dobolt. Mondjuk lehetőleg soha többé sehol ne legyen háború, és különösen ott nem, ahol én vagyok.
Ezek után még vacsorázni és sörözni is volt erőm, sőt, kis adminisztratív téblábolásra is, valamint közben sikeresen leszerveződött a másnapi program egy része is, és mérhetetlenül elégedetten és mérhetetlenül fáradtan estem végül be az ágyba éjfél körül.
kutyák, kávé, krahács
Valamikor hajnalban arra riadok fel, hogy fázom. Nem kapok levegőt, és alighanem lázas is vagyok, de nem ez zavar igazán, hanem hogy félálomban azt számolgatom, a két takarót hogyan is kéne elrendeznem, alul-felül-alul-felül, hogy működjön az a nyomorult csomó, mert ha az kijön, akkor nyilván minden jó lesz, például nem fogok megfagyni sem. Igen, most volt egy-két olyan macskás rajza, hol túl sokat vacakoltam-építgettem a csomókat, persze már csak azért is megérte, mert gyönyörűen egymásra legózható készleteim vannak, kár, hogy csak egyetlen egy alapmotívumhoz illeszthetőek, de valami újabb építőkockásdira jöttem rá, és ez nekem önmagában is öröm. Úgy tűnik, tényleg nem a rajzolás érdekel, hanem a legózás, saját kockákkal.
Két macskacsomózás között sikerült összefertőződnöm valami rettentő takonnyal, csodálatos, a héten csak ezermillió dolgom lenne és lett volna. Szerencsére csak hétfőn tört ki rajtam, és nem rontotta el a hétvégét, és elmehettem westie-mentő rendezvényre, ahol rengeteg westie volt, és mind nagyon cukik. Voltak másféle kutyák is páran, és ők is mind nagyon cukik voltak. Valamint megtudtam, hogy a California Coffee Company hazai üzleteiben ha fizetéskor azt mondja az ember, hogy „véerhá”, netán „Westie Rescue Hungary”, akkor az összeg 20%-át átutalják a sokszor iszonyatos állapotban lévő kidobott, kóbor, talált westie-k segítésére. Sokan el sem hiszik, hogy ilyen divatos kutyafajtát is kidobnak, pedig igen. Néha olyan nyomorultul elhanyagolva, hogy már nem is lehet segíteni rajtuk. Vagy ha igen, az nem a volt gazdán múlik. Most szombaton például kinn volt egy fiatal kutya, aki egy elhanyagolt gyulladás miatt elveszti az egyik szemét, és találkoztunk egy pár hónapja befogadott kölyökkel, akinek már van szőre, mert amikor megkapták, nem volt. Mind a ketten jöttek és csóválták a farkukat és dugták a fejüket, és imádnivalóan kedvesek voltak. Persze lehetne mondani, hogy miért épp a westie-k, a többi kutyával mi lesz, de akit ez zavar, az gondoljon arra, hogy minden kutya, aki a WRH-hoz kerül, az felszabadít egy helyet a többi állatmenhelyen. Szóval ha legközelebb egy California Coffee Company-ban kávéznátok, fizetéskor mondjátok ezt be, és úgy tudtok segíteni a kutyáknak, hogy az nektek semmibe sem kerül.
A kutyamajális előtt voltam Droidzombi koncertjén, vagy két éve nem láttam már a Szívforgáccsal, de szerintem egyre jobbak. Volt valami egészen furcsa és markáns hangulata az egésznek, a láthatóan más célra készül épületből rockkocsmává átalakított épületnek a külső Bécsi út ipari szakaszán, az iskolai aulára emlékeztető tánctérnek, a szemerkélő esőnek, az út túloldalán a sötétlő temetőfalnak, a városszéli elhagyatottság és az amatőr rockélet jellegzetes és örökegyforma arcainak. Még fanzine-kodós korunkban jártunk ilyen helyekre, ilyen koncertekre, tizen, ööö, tizennyolc éve, mi történt az idővel, te jó ég, bár azért apró változásokat észre lehet venni, például az énekesek többnyire tudnak énekelni, ez a kilencvenes években sajnos még nagyon nem volt igaz.
Másnap aztán kávéval ittam a kólát is westie-gyömöszölés közben, és amikor hazaértem, aludtam is egy órát, mert akor már tudtam, hogy este nekem még a FőzdeFeszten kell helyt ülnöm. Mondjuk az esti hidegre való tekintettel nem húztuk olyan sokáig, mint vártam, de ez szerencsére azzal járt, hogy nem is rúgtunk be olyan rettentően, és a vasárnapi közös írásra meglepően emberi formában mehettem. Mivel ilyenkor többnyire a Kálvin téri CCC-ben találkozunk, rögtön teszteltük is a két bekezdéssel feljebb említett, titkos jelszót. Nagyon termékenyek voltunk, egy regényt ismét nem dobott ki a szerzője, egy novellából pedig három mondatot megírt és csak kettőt húzott ki a gazdája, és még le is rajzoltak minket közben.
Hajnalra aztán kitört rajtam a kórság, később visszatért a hőség, és a hét nagy részét azzal töltöttem, hogy nem tudtam eldönteni, a 37+ fok az a külső vagy a belső hőmérséklet, és most azért szédelgek és szakad rólam a víz, mert megint lázas vagyok, vagy azért, mert időjárás helyett megint forró pára van. Nehezen viselem én ezt. És még közben ügyet is intéztem, Istenem, a világ, az egyetlen hatalmas szörnyűség.
Két macskacsomózás között sikerült összefertőződnöm valami rettentő takonnyal, csodálatos, a héten csak ezermillió dolgom lenne és lett volna. Szerencsére csak hétfőn tört ki rajtam, és nem rontotta el a hétvégét, és elmehettem westie-mentő rendezvényre, ahol rengeteg westie volt, és mind nagyon cukik. Voltak másféle kutyák is páran, és ők is mind nagyon cukik voltak. Valamint megtudtam, hogy a California Coffee Company hazai üzleteiben ha fizetéskor azt mondja az ember, hogy „véerhá”, netán „Westie Rescue Hungary”, akkor az összeg 20%-át átutalják a sokszor iszonyatos állapotban lévő kidobott, kóbor, talált westie-k segítésére. Sokan el sem hiszik, hogy ilyen divatos kutyafajtát is kidobnak, pedig igen. Néha olyan nyomorultul elhanyagolva, hogy már nem is lehet segíteni rajtuk. Vagy ha igen, az nem a volt gazdán múlik. Most szombaton például kinn volt egy fiatal kutya, aki egy elhanyagolt gyulladás miatt elveszti az egyik szemét, és találkoztunk egy pár hónapja befogadott kölyökkel, akinek már van szőre, mert amikor megkapták, nem volt. Mind a ketten jöttek és csóválták a farkukat és dugták a fejüket, és imádnivalóan kedvesek voltak. Persze lehetne mondani, hogy miért épp a westie-k, a többi kutyával mi lesz, de akit ez zavar, az gondoljon arra, hogy minden kutya, aki a WRH-hoz kerül, az felszabadít egy helyet a többi állatmenhelyen. Szóval ha legközelebb egy California Coffee Company-ban kávéznátok, fizetéskor mondjátok ezt be, és úgy tudtok segíteni a kutyáknak, hogy az nektek semmibe sem kerül.
A kutyamajális előtt voltam Droidzombi koncertjén, vagy két éve nem láttam már a Szívforgáccsal, de szerintem egyre jobbak. Volt valami egészen furcsa és markáns hangulata az egésznek, a láthatóan más célra készül épületből rockkocsmává átalakított épületnek a külső Bécsi út ipari szakaszán, az iskolai aulára emlékeztető tánctérnek, a szemerkélő esőnek, az út túloldalán a sötétlő temetőfalnak, a városszéli elhagyatottság és az amatőr rockélet jellegzetes és örökegyforma arcainak. Még fanzine-kodós korunkban jártunk ilyen helyekre, ilyen koncertekre, tizen, ööö, tizennyolc éve, mi történt az idővel, te jó ég, bár azért apró változásokat észre lehet venni, például az énekesek többnyire tudnak énekelni, ez a kilencvenes években sajnos még nagyon nem volt igaz.
Másnap aztán kávéval ittam a kólát is westie-gyömöszölés közben, és amikor hazaértem, aludtam is egy órát, mert akor már tudtam, hogy este nekem még a FőzdeFeszten kell helyt ülnöm. Mondjuk az esti hidegre való tekintettel nem húztuk olyan sokáig, mint vártam, de ez szerencsére azzal járt, hogy nem is rúgtunk be olyan rettentően, és a vasárnapi közös írásra meglepően emberi formában mehettem. Mivel ilyenkor többnyire a Kálvin téri CCC-ben találkozunk, rögtön teszteltük is a két bekezdéssel feljebb említett, titkos jelszót. Nagyon termékenyek voltunk, egy regényt ismét nem dobott ki a szerzője, egy novellából pedig három mondatot megírt és csak kettőt húzott ki a gazdája, és még le is rajzoltak minket közben.
Hajnalra aztán kitört rajtam a kórság, később visszatért a hőség, és a hét nagy részét azzal töltöttem, hogy nem tudtam eldönteni, a 37+ fok az a külső vagy a belső hőmérséklet, és most azért szédelgek és szakad rólam a víz, mert megint lázas vagyok, vagy azért, mert időjárás helyett megint forró pára van. Nehezen viselem én ezt. És még közben ügyet is intéztem, Istenem, a világ, az egyetlen hatalmas szörnyűség.
a második fejezet vége
Egy ideje már csak az utolsó két bekezdés hiányzott róla. Mondjuk három hónapja. És igazából végig tudtam, hogy mi lesz az. Csak izé. Teljes tíz szót összerakni, az meghaladta a a nyári képességeimet.
Szürke hajnal volt még, amikor felébredt, de sokáig csak ült az ágyban, és nagy mogorván meredt maga elé, ahelyett, hogy régi jó szokásának megfelelően azonnal ment volna a kamrába, tette volna fel a teáskannát a tűzre, szedte volna elő a hétfogásos reggeli minden kellékét. De az átforgolódott éjszaka után nem volt étvágya sem: addig ült és nézte az ágy végét, a takaró alól kilógó lába ujját, míg végül délre harangoztak: akkor riadt csak fel, akkor döbbent rá, mennyi időt elbámészkodott a semmibe, mert aznap is hideg és esős idő volt, és az a nyúlós, álmos hajnali szürkeség egészen ellepett mindent.
A déli harangszóra aztán kipattant az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és lesietett a konyhába, hogy még utoljára rendesen megebédeljen. Szokásától eltérően a jó, tejfölös bableves, a sajtos-tejszínes krumplipüré és a sonkába tekerve sült libamáj után még egy kupica ritka itókával is megkínálta magát. Nem szokott napközben inni, nagyon elálmosította, de tisztában volt vele, hogy az ember életében vannak kivételes pillanatok. És amikor megy, és halálra ítéli saját magát, de még az egész városát is, az bizony elég kivételes kéne, hogy legyen.
Hagyta, hogy végigégesse a torkát a jóféle barackpárlat, aztán töltött magának még egy ujjnyit: a mennyezeten, a következő emeleten, az egész házon át a sárkányra emelte, aztán legurította. Biztos ilyen lehet csatába menni, gondolta, aztán horkant egyet, és elmondta magát mindenféle ostobának, mert nemhogy a háborúhoz nem értett, de még sonkaszeletelő késénél veszedelmesebb fegyvert nem is fogott a kezébe.
Egy harmadik kupica már nagyon nevetséges lett volna, nem volt hát mit tenni, elindult felfelé a lépcsőn. Felért a padlásra, megállt a szoba közepén, és megköszörülte a torkát. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak hordaná idehaza is a kalapját, mert most nagyon jól esett volna gyürködni egy kicsit kínjában. Várt.
Csend volt.
Megint megköszörülte a torkát, és megint várt egy keveset, de megint csak az utcán kergetőző gyerekek visongását, a szél zúgását, a sárkány lassú, egyenletes légzését hallotta.
– Nos – krákogta aztán a csendbe. – Tehát.
Megint várt egy kicsit, de a sárkány vagy annyira megijedt az előző esti szidástól, hogy már nyikkanni sem mert, vagy elhitte, hogy tényleg nincs még kész a város, és visszamerült időtlen álmába. Réz kovácsot egy pillanatra hihetetlen megkönnyebbülés töltötte el (bár kissé szégyellte ám, hogy csak hazugság árán tudta megmenteni a várost), aztán arra jutott, hogy egy harmadik próbálkozással még igenis tartozik a becsületnek.
– Szóval – dörmögte, és erre megint megnyikordult a tető, és a sárkány parázsló szemmel nézett le rá a padlás homályában. A fenének kell nekem ennyire lelkiismeretesnek lennem, morogta magában a kovács, és megköszörülte még egyszer a torkát.
– Nohát, az a helyzet, hogy hazudtam neked tegnap, mert hát a város igenis készen van, de olyan készen, hogy annál készebb egy város sem lehet – vágta ki aztán az egészet olyan sietve, hogy csoda, hogy az egyik szava nem esett át a másikon. – Olyan, de olyan kész, hogy kész volt már háromszáz éve, épp csak azt az ezredik lépcsőt nem tette le senki sem, nehogy felébredjetek, és követeljétek a jussotokat… gondolom, mert tartottak tőle, hogy a te fajtád sem tisztességesebb az enyémnél, és nem állnátok meg a jussotoknál, a harminckét tucat báránynál és az egy tucat szopós malacnál, de megennétek a gazdáikat is.
– Nos – dünnyögte kissé szégyenkezve a háztető –, azt hiszem, ebben nem is tévedtek. Volt róla szó. Jobban mondva… másról sem volt szó. Hörgő és Morgó már a másnap reggelt sem akarták kivárni, essünk nekik most azonnal, faljuk fel mindet! Csak azért nem tették, mert szemtől-szembe azért tartottak az emberek kardjától, nyilától, de legfőképp a viharverő varázshatalmától.
– Kutya legyek, ha értem, miről beszélsz – dörmögte Réz kovács, és megvakarta a füle tövét. – Viharverő? Varázshatalom? És az sem nyugtat meg, hogy ezek szerint ha alkalma nyílik rá, a te fajtád éppolyan becstelen lett volna, mint az enyém.
A sárkány szipogott egyet, és bűntudatosan sandított le a kovácsra.
– De én nem értettem velük egyet – szögezte le. – Én és Lapufül és Tüske eldöntöttük, hogy mi aztán ebben nem veszünk részt. Megesszük a magunk reggelijét, mert ami jár, az jár, és amúgy is, bárányok, ki tudna ellenállni egy tucat zsenge báránykának? De aztán elrepülünk, és vissza sem jövünk, amíg… szóval nem is jövünk vissza.
Réz kovács mogorván ingatta a fejét. Érezte, hogy mindjárt ordítani kezd, de hogy épp kire olyan mérges, a rég halott viharverőre, a háztetőkké dermesztett sárkányokra, erre az egy idétlen kölyökre itt, akinek mégis sikerült felébrednie, vagy saját magára, amiért ezt az egész kínos helyzetet előidézte, azt sehogy sem tudta eldönteni. Mert hát az egyre inkább világos volt számára, hogy az ő háztetője nem csak méretre kisebb a többinél, de beszédre is, viselkedésre is olyan, mint egy megszeppent gyerek. Nem szidhatja össze azért, mert nem szállt volna szembe a Sárkány-porta tetején acsarkodó bestiával, ha egyszer az háromszor akkora volt, mint ő maga, és a pofáját elnézve igen vérszomjas is.
– És most mihez kezdesz, hogy tudod az igazat? – mordult fel aztán. A sárkány akkorát sóhajtott, hogy kis híján elfújta a házfalat.
– Nem tudom – nyögte panaszosan. – Igazán… éhes vagyok. Egész nap eszel. És olyan finomakat! És esznek a szomszédaid is. Az orromat csiklandozza a sült malac, a marhapörkölt, a ropogós libacomb, az ismeretlen fűszerek, az édes-mézes nyalánkságok illata… és én háromszáz éve még csak nem is reggeliztem!
Réz kovács bűntudatosan lehajtotta a fejét, és arra gondolt, ha neki akár csak egy reggelit ki kell hagynia, milyen mogorva lesz, ez a szegény jószág pedig háromszáz éve nem evett egy falatot sem, és mégis épp csak panaszkodik!
– Hát… végtére is hozhatok neked valami reggeli-féleséget… jobban mondva most már ebédidő van. Tucatnyi birkát ugyan nem ígérhetek, de talán maradt még egy kis bableves, és ha nincs ellenedre a hideg koszt, hozhatok egy kis sonkát friss cipóval, kovászos uborkával.
A sárkány nagyot nyelt, és félénken lepislogott a kovácsra.
– És esetleg… olyan mézes kását… olyat tudnál főzni nekem?
Réz kovács felsóhajtott, és megvakarta a fejét.
– Persze – dörmögte. – Persze.
itt van, itt van újra
Megjött az ősz, napsütéses, hűvös, elegáns. Tompa és halovány, rózsaszín harisnyákra vágyom, bár nagyjából mindegy, mert a ruha, amihez kéne, nem megy egyik cipőmhöz sem, és bár extrém időjárás esetén képes vagyok egy Burberry ruhához felrángatni egy Decathlon topánkát, ezúttal még látványosabb lenne a kontraszt. Négy napja fáj megállás nélkül a fejem, és kezdek az alapvető mondatszerkezetekkel is kapcsolaton kívül kerülni. A rohadék rémálmaim ma hajnalban végigzongoráztak mindent, amitől félek, ami aggaszt, ami bosszant – és sikerült az egészet még megdobniuk egy kisebb apokalipszissel is, néha nem tudom, mi van a fejemben, és azt még kevésbé, hogy minek.
Pénteken Búvárzenekar házi ivászatán sikerült megkóstolnom a hányásízű gyümölcsös patronnal felvértezett cigarettát, úgy éreztem magam, mint Dumbledore a mindenízű drazsék világában. Illetve ezen kívül még rettenetesen. Menekültek és focihuligánok töltötték be Budapest közterületeit és közbeszédét, hazataxiztunk a csendesen szemerkélő esőben, öregnek éreztem magam és nagyon fásultnak, emberek, akiket ismerek tizensok éve, emberek, akiknek még mindig nincs rólam fogalmuk sem.
Pénteken Búvárzenekar házi ivászatán sikerült megkóstolnom a hányásízű gyümölcsös patronnal felvértezett cigarettát, úgy éreztem magam, mint Dumbledore a mindenízű drazsék világában. Illetve ezen kívül még rettenetesen. Menekültek és focihuligánok töltötték be Budapest közterületeit és közbeszédét, hazataxiztunk a csendesen szemerkélő esőben, öregnek éreztem magam és nagyon fásultnak, emberek, akiket ismerek tizensok éve, emberek, akiknek még mindig nincs rólam fogalmuk sem.
pillanat
Na, utánanéztem, ezek nem tiszavirágok, a tiszavirágok irdatlan nagyok, ezek valami másféle kérészek. A legdurvább „hámlásokat” le sem fényképeztem, mert ott aztán tényleg nem lehetett látni, mi ez az egész, de az átlagos vízszinttől (a hídláb kis alagútjának a felső hetedétől-nyolcadától) lefelé ők borítják az egész felületet. Mint valami ókori túlvilág, fakó, szárnyas lények a hideg kő birodalmában, na jó, mindez megtoldva egy kis görög mozgékonysággal, mert végül is lépjünk már túl Mezopotámián, nem feltétlenül muszáj mindennek olyan porevősen merevnek lennie.
és a szörnyeteg ismét felkelt
Megint meleg lett, most ugyan nem fog már egy hétig sem tartani a hőség, de így, az előző négy (öt?) végtelen kánikula után még ez is soknak tűnik. Most kezd leülepedni, hogy idén nem megyünk nyaralni*, úgyhogy hirtelen egészen másnak érződik a perzselő napfény is, nem, nem esik jól így sem, de sokkal jobban ott van benne az őszi ideg és sötét ígérete. Hát ez van. Nem Párizsba, nem tegnap, és még igazán nem szökött be, de bármennyire elegem van is már a nyárból, az ősz mindig elmúlás és szomorú is, és sosem voltam akkora romantikus művészélek, hogy ez engem felderítsen.**
Tegnap nagyon nem bírtam magammal, a dupla végleges gyökér-újratömés (ez most egy laza kör volt, még érzéstelenítést sem kaptam; na de legközelebb!!! Mert ez még mindig nem a vége) után lementem a Margit-híd lábához. Az elmúlt napokban annyira össze-vissza apadt-áradt a Duna, hogy hétfőn víz alatt volt az egész, csütörtökön úgy tűnt, a híd elé is simán ki lehet gyalogolni, de pénteken végül csak a hídláb oldalánál lehetett ódon cölöpöket fényképezni. Érdekes volt látni, hogy a kis folyami hajószállodák is hogy tolják a vizet, csak aztán a hullám elől sikerült épp egy megbillenő kőre fellépnem, és a fél cipőm csupa Duna lett, fujj... aztán láttam, amint egy bikinis leányzó próbál a nagy kövek közt kilábalni a partra, egyrészt úgy nézett ki, mint egy Arany János ballada illusztrációja (csuromvizes hajába burkolódzó, kerekded nőalak, minden mozdulata szenvedést sugall, bár remélem, csak a kövek gyötörték finom kis talpát, és valami csoda folytán a mindenfelé szikrázó üvegcserepeket elkerülte) másrészt hát ott. Megfürödni. Abban. Inkább ne érje többet víz a testem. Szóval láttam rengeteg tiszavirág-héjat a híd lábán, nagyon furcsa volt, már csak azért is, mert nem undorodtam tőlük annyira, mint amúgy szoktam (dolgok, amiken látszik a szelvényezett felépítésük, és nem fémből vannak), másrészt ezek alighanem a vízbe haltak, és úgy akadtak fel a híd lábára, és most fakón, összetapadva lebegnek, mintha halott pilléket hámlana a kő.
Később elkaptam egy undorítóan giccses teliholdas naplementét, majd felmentem a kedvenc hegyoldalamra (á, csak teljesen szándékosan szálltam rossz buszra, mert összekevertem a járatok számait, mert annyi eszem sincs), és hát a telihold fénye, az valami elképesztő, szerintem olvasni is lehetne. És most már egyértelmű, hogy ezek között a fák között, ebben a nap- és évszakban magamtól is felismerem a Vegát és az Arcturust (és alighanem tegnap az Altairt is megtanultam). Mivel amúgy csak a Szíriuszt és az Rigel-Betelgeuze párost, és csak télen ismerem meg (máskor még számomra is civilizálatlan időszakban vannak fenn, vagy nappal), ez nagy előrelépés. Azt is felfedeztem, hogy a csillagok és csillagképek azonosításában a sky map*** alkalmazáson kívül nagy segítségemre van, ha látszanak, bazdmeg, ami nálunk sajnos viszonylag ritka. Két hete például akkora mocsok volt a levegőben, hogy hiába volt újhold, kevesebb csillagot lehetett látni, mint most, a telihold mellett; ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hah, és ez átmegy a tüdőmön is, amúgy meg tökmindegy, a XIX. századi Londonban is éltek emberek (és némelyikük egész sokáig). De akkor is. Ülni fenn egy közepesen kivilágítatlan hegyoldalon, hallgatni a tücsköket, és elképedve röhögni, hogy ne már, még a telihold sem lehet ennyire fényes, az megéri a nappali hőséget is.
Tegnap nagyon nem bírtam magammal, a dupla végleges gyökér-újratömés (ez most egy laza kör volt, még érzéstelenítést sem kaptam; na de legközelebb!!! Mert ez még mindig nem a vége) után lementem a Margit-híd lábához. Az elmúlt napokban annyira össze-vissza apadt-áradt a Duna, hogy hétfőn víz alatt volt az egész, csütörtökön úgy tűnt, a híd elé is simán ki lehet gyalogolni, de pénteken végül csak a hídláb oldalánál lehetett ódon cölöpöket fényképezni. Érdekes volt látni, hogy a kis folyami hajószállodák is hogy tolják a vizet, csak aztán a hullám elől sikerült épp egy megbillenő kőre fellépnem, és a fél cipőm csupa Duna lett, fujj... aztán láttam, amint egy bikinis leányzó próbál a nagy kövek közt kilábalni a partra, egyrészt úgy nézett ki, mint egy Arany János ballada illusztrációja (csuromvizes hajába burkolódzó, kerekded nőalak, minden mozdulata szenvedést sugall, bár remélem, csak a kövek gyötörték finom kis talpát, és valami csoda folytán a mindenfelé szikrázó üvegcserepeket elkerülte) másrészt hát ott. Megfürödni. Abban. Inkább ne érje többet víz a testem. Szóval láttam rengeteg tiszavirág-héjat a híd lábán, nagyon furcsa volt, már csak azért is, mert nem undorodtam tőlük annyira, mint amúgy szoktam (dolgok, amiken látszik a szelvényezett felépítésük, és nem fémből vannak), másrészt ezek alighanem a vízbe haltak, és úgy akadtak fel a híd lábára, és most fakón, összetapadva lebegnek, mintha halott pilléket hámlana a kő.
Később elkaptam egy undorítóan giccses teliholdas naplementét, majd felmentem a kedvenc hegyoldalamra (á, csak teljesen szándékosan szálltam rossz buszra, mert összekevertem a járatok számait, mert annyi eszem sincs), és hát a telihold fénye, az valami elképesztő, szerintem olvasni is lehetne. És most már egyértelmű, hogy ezek között a fák között, ebben a nap- és évszakban magamtól is felismerem a Vegát és az Arcturust (és alighanem tegnap az Altairt is megtanultam). Mivel amúgy csak a Szíriuszt és az Rigel-Betelgeuze párost, és csak télen ismerem meg (máskor még számomra is civilizálatlan időszakban vannak fenn, vagy nappal), ez nagy előrelépés. Azt is felfedeztem, hogy a csillagok és csillagképek azonosításában a sky map*** alkalmazáson kívül nagy segítségemre van, ha látszanak, bazdmeg, ami nálunk sajnos viszonylag ritka. Két hete például akkora mocsok volt a levegőben, hogy hiába volt újhold, kevesebb csillagot lehetett látni, mint most, a telihold mellett; ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hah, és ez átmegy a tüdőmön is, amúgy meg tökmindegy, a XIX. századi Londonban is éltek emberek (és némelyikük egész sokáig). De akkor is. Ülni fenn egy közepesen kivilágítatlan hegyoldalon, hallgatni a tücsköket, és elképedve röhögni, hogy ne már, még a telihold sem lehet ennyire fényes, az megéri a nappali hőséget is.
*tudom, örüljek, hogy eddig rendszeresen voltunk, más bezzeg; örülök neki, más pedig őszintén nem érdekel, a bezzeg típusú mások pedig kifejezetten idegesítenek.
**most az összes megmaradt kis gótpontomat elvesztettem, ugye? És soha többé nem vagyok jogosult fekete csipkekombinét hordani szegecselt latex csizmával. A lábfejnél kilyuggatott fekete harisnyákól készült báli kesztyűmet is le kell adnom a kijáratnál, érzem.
***igazából ez volt az az app, amiért mindig is akartam okostelefont. Jó, ma már beismerem, hogy többet használom az emailt és a facebookot, sőt, a sima böngészőt is, de a pótolhatatlan, nagy vágy az ez volt. Csillagtérkép. Amin nem ismerem ki magam, mert a tíz legfényesebb csillagon kívül legfeljebb a bolygók ütnek át a budapesti fényszennyezésen.
A mesék meséje
Bár a klasszikus európai mesegyűjtemények közül Magyarországon a Grimm fivérek gyűjtötte történetekből így-úgy átírt és átválogatott kötetek a legismertebbek, korántsem az számít a legrégebbinek. A röviden leginkább csak Pentameron néven elhíresült (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása) mű, Giambattista Basile kétkötetes opusza az 1630-as években jelent meg, és Grimmék is sok történetet vettek át belőle.
Cikk az SFmag.hu-n.
élménybeszámoló
Kivételesen tudom, hogy attól fáj a fejem, hogy túl sok cigarettát szívtam el, miközben Fleóval boroztunk és beszélgettünk. Igen jól néz ki az új albérletük, bár a macskák még nem érzik magukat teljesen otthon; Wilhelm beköltözött a hátam mögé, és olyan alaposan összedörgölődzte a bordó kardigánomat, hogy a végén már egészen kevert színe volt a sok macskaszőrtől, nem láttam még ennyire szőrös ruhadarabot, ne tudom, miért volt érte oda ennyire, de szabályosan beletekerte magát. Jó, legutóbb, amikor ez a kardigán volt rajtam, westie-k mászkáltak az ölemben és a nyakamban, de nem hinném, hogy ez egy macskának olyan ellenállhatatlan vonzerőt jelent.
Voltam családi múzeumozáson is, ismét megállapítottam, hogy Vasarely sokkal jobban hat ám az én gondolkozásmódomra, mint többnyire emlékszem rá. Összefutottunk szintén családi múzeumuzásukat töltő barátokkal is, aztán vacsoráztunk, én később felmentem a kedvenc hegyoldalamra, de minden tele volt csigával, úgyhogy nagyon hamar visszatértem a civilizációba, mert csiga, jaj, a csiga rettenetes dolog, és félek, hogy rálépek.
Többször söröztünk is, vagy fröccsöztünk, netán csak tésztáztunk, szóval legalább fejenként két lényegtelen részletet megtudtam róla, hogyan folyik Ausztráliába és Amerikába elvándorolt barátaim sora, több és igazán érdemi információcserére ilyenkor amúgy sincs sem idő, sem hangulat, de azért persze jó volt látni őket. Ó, és a hétfői nagy vihart is túléltem, és bölcs mértéktartásomnak (nem indulok el a kávézóból a kocsmába, amíg nem csitul az eső) köszönhetően nem ázott be a cipőm, bár ennek ellenére marhára megfáztam.
Előtte pedig meleg volt, és arra gondolni is rossz.
Voltam családi múzeumozáson is, ismét megállapítottam, hogy Vasarely sokkal jobban hat ám az én gondolkozásmódomra, mint többnyire emlékszem rá. Összefutottunk szintén családi múzeumuzásukat töltő barátokkal is, aztán vacsoráztunk, én később felmentem a kedvenc hegyoldalamra, de minden tele volt csigával, úgyhogy nagyon hamar visszatértem a civilizációba, mert csiga, jaj, a csiga rettenetes dolog, és félek, hogy rálépek.
Többször söröztünk is, vagy fröccsöztünk, netán csak tésztáztunk, szóval legalább fejenként két lényegtelen részletet megtudtam róla, hogyan folyik Ausztráliába és Amerikába elvándorolt barátaim sora, több és igazán érdemi információcserére ilyenkor amúgy sincs sem idő, sem hangulat, de azért persze jó volt látni őket. Ó, és a hétfői nagy vihart is túléltem, és bölcs mértéktartásomnak (nem indulok el a kávézóból a kocsmába, amíg nem csitul az eső) köszönhetően nem ázott be a cipőm, bár ennek ellenére marhára megfáztam.
Előtte pedig meleg volt, és arra gondolni is rossz.
eső
Úgy szakad, hogy szinte el sem tudom képzelni, pár napja még milyen őrületes meleg volt, olyan, mint egy rossz álom, és most, örömömben, hogy felébredtem végre, minden áldott nap kifestem a szemem, mert végre nem fog leolvadni, de durva már, el sem hiszem. Még mindig épp elég össze-vissza sminkelek ahhoz, hogy kicsit furcsán érezzem magam,
A Burger King és a KFC többnyire tele van átvonulókkal, de a Subwayben egyetlen fejkendős nőt látni, ő is a szakadó eső miatt húzta fel a fejére a virágos sálat. Nos, igen, itt a szendvicsek fele szalámis, sonkás vagy szalonnás, nem a marha és a csirke dominál, bár a fene sem tudja, hogy amúgy mennyire halal a gyorskaja. Nagyon látványos, hogy milyen hirtelen duzzadt fel az emberáradat, ez tényleg népvándorlás, és aki nem tartja félelmetesnek, az elég vaskos fejezeteket hagyott ki történelemből. Nem, nem mondom, hogy zavarjuk haza mindet. És építsünk kerítést, még magasabbat, az hatékony (a szerb érzelmű őzek és vaddisznók ellen). Nem tudom, mi a megoldás, nem lehet befogadni még két kontinensnyi embert, és a francia, angol, német példa azt mutatja, hogy sokkal felkészültebb országok sem tudták integrálni az érkezőket. De a népvándorlásokat emlékeim szerint nem nagyon szokták tudni csak úgy, békés útlevél-ellenőrzéssel megállítani, és ez némileg aggaszt.
Másfelől viszont aki itt van, aki átutazik, az nem ellenség, nem bűnöző, nem kell gyűlölni, meghurcolni, hashajtóval összekevert ételt-italt adni neki, azt fogadhatjuk együttérzéssel, míg itt van, bánhatunk vele úgy, mint nehéz helyzetben lévő emberrel. Mert az. Nem értem, miért nem lehet egyszerre empátiával, emberséggel és józan aggodalommal nézni a helyzetet, miért csak szélsőséges állításokban lehet gondolkozni, hogy kötelességünk mindenkit befogadni és támogatni vagy tüntessük el mindet, amíg még mi vagyunk többen. Ha a lehetőségeinket meghaladó kötelezettséget vállalunk magunkra, annak csak összeomlás lehet a vége. Ugyanakkor az európai értékrendbe tényleg nem fér bele, hogy láthatóan, észlelhetően és számon kérhetően mindenfajta szolidaritást megtagadjunk az elesettekkel.
Mindegy is, legalább a tavalyi apokaliptikus főijesztegetést lenyomtuk, és az ebola ellen van már védőoltás. Valahogy az idei világfélelmekkel is elbánunk. Vagy nem, és majd inkább ők bánnak el velünk, és az nem lesz olyan vidám, de hát nem lehet minden tökéletes.
A Burger King és a KFC többnyire tele van átvonulókkal, de a Subwayben egyetlen fejkendős nőt látni, ő is a szakadó eső miatt húzta fel a fejére a virágos sálat. Nos, igen, itt a szendvicsek fele szalámis, sonkás vagy szalonnás, nem a marha és a csirke dominál, bár a fene sem tudja, hogy amúgy mennyire halal a gyorskaja. Nagyon látványos, hogy milyen hirtelen duzzadt fel az emberáradat, ez tényleg népvándorlás, és aki nem tartja félelmetesnek, az elég vaskos fejezeteket hagyott ki történelemből. Nem, nem mondom, hogy zavarjuk haza mindet. És építsünk kerítést, még magasabbat, az hatékony (a szerb érzelmű őzek és vaddisznók ellen). Nem tudom, mi a megoldás, nem lehet befogadni még két kontinensnyi embert, és a francia, angol, német példa azt mutatja, hogy sokkal felkészültebb országok sem tudták integrálni az érkezőket. De a népvándorlásokat emlékeim szerint nem nagyon szokták tudni csak úgy, békés útlevél-ellenőrzéssel megállítani, és ez némileg aggaszt.
Másfelől viszont aki itt van, aki átutazik, az nem ellenség, nem bűnöző, nem kell gyűlölni, meghurcolni, hashajtóval összekevert ételt-italt adni neki, azt fogadhatjuk együttérzéssel, míg itt van, bánhatunk vele úgy, mint nehéz helyzetben lévő emberrel. Mert az. Nem értem, miért nem lehet egyszerre empátiával, emberséggel és józan aggodalommal nézni a helyzetet, miért csak szélsőséges állításokban lehet gondolkozni, hogy kötelességünk mindenkit befogadni és támogatni vagy tüntessük el mindet, amíg még mi vagyunk többen. Ha a lehetőségeinket meghaladó kötelezettséget vállalunk magunkra, annak csak összeomlás lehet a vége. Ugyanakkor az európai értékrendbe tényleg nem fér bele, hogy láthatóan, észlelhetően és számon kérhetően mindenfajta szolidaritást megtagadjunk az elesettekkel.
Mindegy is, legalább a tavalyi apokaliptikus főijesztegetést lenyomtuk, és az ebola ellen van már védőoltás. Valahogy az idei világfélelmekkel is elbánunk. Vagy nem, és majd inkább ők bánnak el velünk, és az nem lesz olyan vidám, de hát nem lehet minden tökéletes.
perszeizék
Tegnap úgy másfél órára teljesen jó volt minden, ültem a kedvenc mandulafámon, hűvös szellő fújt, a tücskök már majdnem túlordították a Szigetet, és csak kicsit zavart, hogy egy elhagyatott mező közepén is olyan világos van, hogy 1) olvasni tudnék 2) nem látom a hullócsillagokat, bár a telefonom szerint a fény- és légszennyezésen* kívül a szomszédos fa is takarta őket. Aztán persze idővel haza kellett ballagni, vissza a fojtó melegbe és a teljes agyhalálba, egyfolytában álmos vagyok, mert sosem tudok rendesen aludni, rám olvad a párnahuzat, a szokásos. Már csak pár nap. Már csak pár nap.
*nappal is látszott, hogy brutális szmog-por van a levegőben, este alig egy tucatnyi csillag vitte át a mocskot, rémes. És ebben élünk, ha a negyvensok fok nem lenne elég rossz.
jégkondicionálás
Beültem egy kávézóba, hogy egy kicsit ne legyen melegem, hátha akkor működni fog az agyam, és haladok dolgokkal; a terv annyiban bevált, hogy most iszonyatosan fázom, és alig várom, hogy feltöltsön a netbook és végre leléphessek innen. Semmi sem elég jó nekem, de szerintem az, hogy kb. tizennyolc fokra hűtenek, amikor odakinn lazán van negyven, az mindenkinek elég rossz.
Már csak macskákkal, apokalipszissel és csomókkal tudok álmodni, például, hogy miközben épp egy vidéki paplakot próbáltunk elfoglalni a pusztulás utáni órákban (a bal farmerzsebemből kilógott az a pár tartalék cipő, amit a Budapest evakuálása előtti utolsó pillanatban már nem tudtam begyömöszölni az előírt egy hátizsákba), és agyon örültünk, hogy cserépkályha van a szobákban, és nem fogunk megfagyni, leszedtem egy vörös cirmost az ajtófélfa fölül, hogy jé, hát végre, pont ilyen lusta dögre volna szükségem a következő rajzhoz. Persze nem tudom, hogy a civilizáció összeomlása után pontosan hol, kinek és miért akartam macskás kifestőkönyvet csinálni, de ez nem az álmok szokásos logikátlansága, azt hiszem, ébren sincs több eszem.
És most végre elmegyek felolvadni egy kicsit. Aztán rögtön utána elolvadni. De az is lehet, hogy kilépek az ajtón, és egyből szublimálok.
Már csak macskákkal, apokalipszissel és csomókkal tudok álmodni, például, hogy miközben épp egy vidéki paplakot próbáltunk elfoglalni a pusztulás utáni órákban (a bal farmerzsebemből kilógott az a pár tartalék cipő, amit a Budapest evakuálása előtti utolsó pillanatban már nem tudtam begyömöszölni az előírt egy hátizsákba), és agyon örültünk, hogy cserépkályha van a szobákban, és nem fogunk megfagyni, leszedtem egy vörös cirmost az ajtófélfa fölül, hogy jé, hát végre, pont ilyen lusta dögre volna szükségem a következő rajzhoz. Persze nem tudom, hogy a civilizáció összeomlása után pontosan hol, kinek és miért akartam macskás kifestőkönyvet csinálni, de ez nem az álmok szokásos logikátlansága, azt hiszem, ébren sincs több eszem.
És most végre elmegyek felolvadni egy kicsit. Aztán rögtön utána elolvadni. De az is lehet, hogy kilépek az ajtón, és egyből szublimálok.
ó, jaj
Visszatért az elmondhatatlan meleg, és állítólag még marad két hétig, nem tudom, nincsenek terveim a jövőre nézve, szerintem belátható időn belül inkább elolvadok. Többnyire nem tudom eldönteni, hogy hallucinálok a melegtől, vagy tényleg csak bizarrabb az élet, vagy legalábbis a díszletek, amik között zajlik. Impatienttel voltunk moziban és kivételesen sörözni, nem borozni, jó volt ez is, csak aztán nagyjából alig értem haza és aludtam el, már fel is ébresztett a napsütés, és teljesen vámpírnak érezhettem magam, hogy áááá, éget, ááá, meghalok.
Amúgy mag büszke lehetek magamra, legalább három internetes hirigbe nem ugrottam fejest.
Amúgy mag büszke lehetek magamra, legalább három internetes hirigbe nem ugrottam fejest.
közben
A kaleido-mandaloszkópos blog eljutott az 500. bejegyzéshez, sőt, már túl is lépte, de ennek örömére meglehetősen véletlenszerű fázisokban dokumentáltam, hogy is készülnek a csomózott állatok. Jó, angolul van a szöveg, de éktelenül lusta vagyok fordítani, és a képek amúgy is magukért kéne, hogy beszéljenek.
eh
Igazából sok oka van annak, hogy nem írok, időhiány, agyhiány, és a félelmek, hogy ezzel ezt bánthatom meg, azzal azt, ezzel ennek szolgáltatom ki magam, azzal annak. Igen, sajnos a régi rossz reflexek visszatértek, ne mondj semmit senkinek, amíg nem muszáj, abból még sosem volt... ööö izé, abból már épp elégszer volt épp elég nagy baj, és a túloldalról is pontosan tudom, mekkora ostobaság, volt, hogy nekem nem tudtak elmondani dolgokat, és rettenetes érzés volt. Mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy kinek lenne rettenetes érzés, hogy hallgatok, mert nem érzem, hogy valójában bárkit érdekelne, amit mondanék.
Szakadoznak körülöttem barátságok, azt hiszem, és valahol ez természetes, az emberek változnak, én például zárulok be, érzem, ahogy rám csukódik a saját világom, hiába küzdök ellene.
Szakadoznak körülöttem barátságok, azt hiszem, és valahol ez természetes, az emberek változnak, én például zárulok be, érzem, ahogy rám csukódik a saját világom, hiába küzdök ellene.
erdő, erdő
Voltunk családilag Velemben pár napot, nem mentünk fel a templomhoz a hegytetőn, helyette patakparton bóklásztunk két fehér kiskutyával, láttunk őzet is, és már megint túl sokat fényképeztem. Szívem szerint maradtam volna még ott úgy akármeddig, lehet, hogy mégis el kéne mennem remetének, a masszív térerőhiánytól úgyis kicsit annak éreztük magunkat mindannyian.
Holnap fogorvos.
Holnap fogorvos.
ezt én nem
Ma azért erősen aggódom, hogy miképp jutok el bárhonnan bárhová anélkül, hogy összeesnék és meghalnék közben, végképp kivégzett a kánikula, és estig még nem ígérnek enyhülést. Éjjel egykor még harminchárom fok volt, reggel nyolckor már csákánnyal bontották a betont az ablak alatt, a kimerültség, a szédülés, az öt napja folyamatosan lüktető fejfájás (bitang erős fájdalomcsillapítóval néha talán húsz percre is betompul), az egész világ kicsit sok most nekem. Nem vagyok elégedett az emberekkel sem (elfelejtették a születésnapomat, és erre idén az átlagosnál is nyűgösebb voltam), de ez nyilván az én hibám, lehet, hogy tényleg el kéne mennem remetének, bár nem szeretem annyira a mézet, hogy csak azon és sáskán a világ végéig boldogan eléldegéljek.
ide most egy sercegve fényre gyúló villanykörtét képzeljenek, kérem
Megtudtam, hogy a blogom egyik fő funkciója, hogy a Búvárzenekart sértegessem. Igazán szólhatott volna előbb, akkor nem nyűglődtem volna annyit, hogy már megint miről írjak.
au
Na jó, ez a harapás dolog azért még nem megy igazán, azt hiszem, most egy ideig nem pályázom a nagy fehér cápa szerepére (bár a dögsápadt tónus és a vízkiszorítás megvan hozzá), az előbb véletlenül rosszul haraptam össze, és azt hittem, elsírom magam. Még legalább egy hét kánikulát jósolnak, ennek örömére olyan nyári ruhákat rángatok magamra, amiket még soha, tiszta ötvenes évek, nem illik sem a fejemhez, sem a cipőmhöz, de még csak az alkalomhoz sem, legfeljebb a hőmérséklethez. A harmadik kávé után sem megy a gondolat- és mondatalkotás, már macskákat sincs kedvem csomózni, sörre sem vágyok, és kivételesen nem aludni szeretnék, hanem végre felébredni.
most itt tartok
Három hete először ettem valamit, amit harapni kell, bár a fogászati maratonnak még csak az elején tartok. Rémes hőség van már megint, teljesen valószerűtlennek érzek mindent, továbbra is rajzolom a színezhető macskákat, és egyre kevesebb marad a nyárból.
ez is, az is
Vannak csodálatos pillanatok, nagyjából az egész párizsi út, a hőség és a taxisblokád dacára is; Impatienttel fényképezni ugyanazt a sikátort húsz percen át, anyukámmal egymás ételét kóstolgatni egy vendéglőben, ahol már Robert Louis Stevenson is (nem az anyukájával, és szerintem nem olyan finomakat, mint mi, de egészen biztosan evett), száguldani az éjszakában, nézni a Vénuszt és a Jupitert, a rádióban érzelmes francia sanzonok, és rajtam az aznap kapott, új fekete cipőm, ami nem csak szép, de járni is lehet benne. Vagy aztán itthon az erdei házikó teraszán, a hűvös szellőben ülve dolgozni a nővéremmel, miközben a két fehér kiskutya hol egyikünk, hol másikunk lábánál alszik - és ráadásul még a munka is sokkal hatékonyabban, mint otthon. Vagy sétálni a vakító, de nem perzselő napsütésben, színes lufikat fényképezni, kérni egy citromos sört a fehér tütüs fiúk kamionjáról, összefutni Nimandiékkal, utána Mételyék teraszáról nézni a giccses naplementét, rozét inni, röhögve beesni egy díványra harmadiknak. Sőt, még másnaposan kávézni és másokkal együtt írni is jó, hallgatni, ahogy a különféle társaságból érkezett írók és írópalánták egyszerre gépelnek, repkednek a szószámok, és kicsit óvakodva, nagyon udvariasan találkozik a két mentalitás, a már ismert írók és a nanowrimón szocializált kezdők világa.
Aztán vannak kevésbé csodálatos pillanatok, például amikor két fogorvos konzultál a a friss röntgenfelvételem fölött, mert ehhez a másik jobban ért, és igen, szerdán végül is be tudnak jönni korábban, mert ezzel nem érdemes várni, én pedig közben azt számolom, hogy ezt kimerítő családi támogatással együtt is igen érdekes feladat lesz kigazdálkodnom, de nyilván metszőfog, és látványos foghíjakkal nélkül még annyi esélyem sem lenne munkát találni, mint bölcsészdiplomával. Mert egyébként munkát is keresek, nagyon a kiégés határán vagyok a fordítással (kérdés, hogy a határ melyik felén, nem egyértelmű a válasz), és nem is biztos, hogy a szellemi terhelés miatt, hanem inkább azért, mert az elmúlt években nagyjából minden második-harmadik könyv kapcsán volt valami átverés, lelépés, csődeljárás, és az ilyesmi megeszi az embert. A gond leginkább az, hogy az önbizalmamat eléggé ledarálták az elmúlt évek, és pillanatnyilag nem érzem, hogy értenék bármihez, már azon kívül, hogy csomót kötök rajzolt állatok lábára, azért pedig egyelőre senki sem akart még nekem pénzt adni, bármennyire is helytelen.
Aztán vannak kevésbé csodálatos pillanatok, például amikor két fogorvos konzultál a a friss röntgenfelvételem fölött, mert ehhez a másik jobban ért, és igen, szerdán végül is be tudnak jönni korábban, mert ezzel nem érdemes várni, én pedig közben azt számolom, hogy ezt kimerítő családi támogatással együtt is igen érdekes feladat lesz kigazdálkodnom, de nyilván metszőfog, és látványos foghíjakkal nélkül még annyi esélyem sem lenne munkát találni, mint bölcsészdiplomával. Mert egyébként munkát is keresek, nagyon a kiégés határán vagyok a fordítással (kérdés, hogy a határ melyik felén, nem egyértelmű a válasz), és nem is biztos, hogy a szellemi terhelés miatt, hanem inkább azért, mert az elmúlt években nagyjából minden második-harmadik könyv kapcsán volt valami átverés, lelépés, csődeljárás, és az ilyesmi megeszi az embert. A gond leginkább az, hogy az önbizalmamat eléggé ledarálták az elmúlt évek, és pillanatnyilag nem érzem, hogy értenék bármihez, már azon kívül, hogy csomót kötök rajzolt állatok lábára, azért pedig egyelőre senki sem akart még nekem pénzt adni, bármennyire is helytelen.
szotyolahéjban
Szóval miután túléltem egy taxisblokádot és egy vasúttársaságot, amihez képest a MÁV kompetens és utasbarát, és másfél hét hőséget egy nagyon büdös városba, hazajöttem egy másik nagyon büdös városban, ahol hőség volt, és részeg munkásember magyarázott egyre emeltebb hangon a családi problémáiról a buszon két riadt holland turistalánynak. Aztán volt erdő is, kis fehér kutyák, vihar, minden jó, ha vége jó, és amúgy hétfőn végre mehetek fogorvoshoz, alig várom.
minőségi fehéryeah (távolról indít 7.0)
Szóval tavaly lusta voltam és nyűgös, és túl sokat fényképeztem (a mai napig nem jutottam a végére), és képek nélkül mit és hogyan és minek, szóval az elmaradt, de voltunk ám akkor is távolról indítani, méghozzá borban igen bőségeset. Ez persze idén sem volt másképp, bár ezúttal a nyitóeste a sör jegyében telt, én főleg egy American Beauty nevű finomsággal múlattam az időt, valamint bazsalikomos csirkemellel, paradicsomsalátával és polentával (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy réges-rég fordított vicces női könyv szerint a sznob újgazdagok így hívják a gyerekeiket) és persze az úri társasággal, jelen esetben Juddal, Nyerwvel, Wooffal és Noizzal, minthogy a szokásos csapat többi tagja kivándorolt Ausztráliába, és csak vasárnap reggel skype-oltunk velük egy kicsit.
Az első reggel meglepően visszafogottan telt el, például senki sem táncolt Szécsi Pálra, mint két éve, szerintem a hőség miatt lehettünk csak ilyen bágyadtak. Csomagoltunk naptejet, szúnyogriasztót, Woof útközben még cukorral ÉS édesítőszerrel megtámogatott frissítőt is vett magának, aztán ráolvadtunk a vonatülésre, és átdöcögtünk Villányba. Ezúttal nem szálltunk le előbb, nem kirándulgattunk, nem sétáltunk erősen beborozva a műúton, tűző napsütésben (bár volt rá szavazat – nem az enyém, nyilván), hanem a lehető legrövidebb úton felballagtunk a Polgár pincébe, és az is pont sok volt. Ott egy szellős teraszon elfogyott az első rozé rengeteg szódával, aztán elvánszorogtunk ebédelni, közben fényképeztem fecskefészkeket. A Vinatusban bőségesen és kimerítően belaktunk, miközben a fejünk fölött egy fészekalja nagyon hangos madárfióka is ezzel próbálkozott. Günzer, Gere, Bock, itt már a kávék is markánsan megjelentek, Jud és Noiz ijesztően fel is pörgött, a csokiszuflés alakulat bezzeg békésen kornyadozott tovább. A városba visszatérve felballagtunk még a kedvenc romjainkhoz, hogy tovább fröccsözzünk, és a fordítói részleg kivárta az éjfélt is, hogy egy végső pálinkával gyorsan felköszönthessük az épp születésnapossá vált Noizt.
Vasárnap ebédidőben indult a vonatunk Pestre, így csak egy bőséges reggeli (és közben skype a déli féltekével) fért bele, valamint egy pompás kávé-süti kombó; Woof isteni csilis babja sajnos idén kimaradt. Mondjuk abban az őrületes melegben szerintem simán mindenkit kiütött volna, és még most is ott ülnénk a kanapén, mint egy-egy kőtömb. Így viszont hazaértünk, mert minden jó, ha vége jó.
Az első reggel meglepően visszafogottan telt el, például senki sem táncolt Szécsi Pálra, mint két éve, szerintem a hőség miatt lehettünk csak ilyen bágyadtak. Csomagoltunk naptejet, szúnyogriasztót, Woof útközben még cukorral ÉS édesítőszerrel megtámogatott frissítőt is vett magának, aztán ráolvadtunk a vonatülésre, és átdöcögtünk Villányba. Ezúttal nem szálltunk le előbb, nem kirándulgattunk, nem sétáltunk erősen beborozva a műúton, tűző napsütésben (bár volt rá szavazat – nem az enyém, nyilván), hanem a lehető legrövidebb úton felballagtunk a Polgár pincébe, és az is pont sok volt. Ott egy szellős teraszon elfogyott az első rozé rengeteg szódával, aztán elvánszorogtunk ebédelni, közben fényképeztem fecskefészkeket. A Vinatusban bőségesen és kimerítően belaktunk, miközben a fejünk fölött egy fészekalja nagyon hangos madárfióka is ezzel próbálkozott. Günzer, Gere, Bock, itt már a kávék is markánsan megjelentek, Jud és Noiz ijesztően fel is pörgött, a csokiszuflés alakulat bezzeg békésen kornyadozott tovább. A városba visszatérve felballagtunk még a kedvenc romjainkhoz, hogy tovább fröccsözzünk, és a fordítói részleg kivárta az éjfélt is, hogy egy végső pálinkával gyorsan felköszönthessük az épp születésnapossá vált Noizt.
Vasárnap ebédidőben indult a vonatunk Pestre, így csak egy bőséges reggeli (és közben skype a déli féltekével) fért bele, valamint egy pompás kávé-süti kombó; Woof isteni csilis babja sajnos idén kimaradt. Mondjuk abban az őrületes melegben szerintem simán mindenkit kiütött volna, és még most is ott ülnénk a kanapén, mint egy-egy kőtömb. Így viszont hazaértünk, mert minden jó, ha vége jó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)