Hétfő reggel vigasztalanul szakadt az eső, és arra gondoltam, hogy fogunk mi így mókusokat nézni a parkban, meg egyáltalán, egyéb okokból kifolyólag épp mi lesz, aztán az egyéb okokat félretettem, és az időjárás is összekapta magát. Amikor elindultam felkutatni a parkot, már sütött a nap, vihettem kézben a kabátom, jó, persze eltévedtem útközben, és végül taxit kellett fognom, de akkor is. Süt a nap! És nem éget! És süt! És szépek a színek! És már itt is vannak a parkban sétálósok! Először azért persze csak kávét ittunk a parkban, mert sosem lehet tudni, például röviden odakoldult mellénk egy idős westie is, és akkor még jobban örültem, mert kutyaaaaa, jobban mondva doggiiiieeeee, igazából azt hiszem, kis fehér jószágok közelében nem tudok civilizáltan viselkedni. Na de aztán a parkot is megnéztük, a döbbenetes fákkal, és akkor már vigyorogtam, mint egy hülye, mert fák!, és döbbenetesek!, és akkor még a mókusokról és a szarkákról nem is volt szó. De az az igazság, hogy nagyon fárasztó dolog órákon át liverpooliakkal beszélgetni, akkor is, ha egész érthető a tájszólásuk, és a végén nekem már a gondolataim is egymásba akadtak. Úgyhogy hazafelé menet levezetésképp lefényképeztem az összes szederbokrot, ami csak az utamba akadt, és néhány kacsát és virágot is, nyilván, mert még nincs elég kacsa és virág fotó a gépemen.
A dolgok elintézéséről kedden mondtam le, inkább begyalogoltam a városba a folyóparton, szép volt, de olyan szél fújt, hogy az embertelen. Később felmásztam a katedrálisba, és meghallgattam az esti istentiszteletet, kórussal, ahogy kell; a legkisebb kölyök ki sem látszott a padból, de ó, mind nagyon szépen énekeltek, mondanám, hogy megihletődtem, de épp annyi történettel vagyok elakadva, hogy már nem használ semmi sem. Szerdán visszamentem a Sefton parkba, megtaláltam a döbbenetes fákat, és most le is fényképeztem őket (beszélgetés közben nem szeretek fényképezni), az egyikre megpróbáltam felmászni, de túl alacsony vagyok. És erősen farnehéz. Azért persze hörcsögmód ugráltam a simára koptatott fatörzs körül vagy tíz percet, mielőtt feladtam volna, szerencse, hogy esett az eső, és nem járt arra rajtam kívül senki más, a teljesítményemmel lehettem volna akár a youtube új sztárja is, a nő, aki fejjel lefelé lóg egy faágról, leesik, aztán toporzékol. Csütörtökön a városba érkezett az egyik török lány, és vele mászkáltunk, ettünk és ittunk és persze szokás szerint nem mérte föl, hogy Liverpoolban kissé hidegebb van, mint Isztambulban, szóval végig fázott.
Pénteken kirándultunk New Brightonba, volt ott feeeeerry across the Meeeeeersey, komolyan végig ezt játszották, amíg átkompoltunk a mocskos folyón, a popturisták kedvéért azért tartottak kis idegenvezetést is, hogy Liverpool jó hely, és az ott a világ legnagyobb téglaépülete. Aztán lesétáltunk a tengerig, és szép volt, és pont naplementére értünk oda, és ahh, naplemente, tenger… sál, sapka, fülvédő, kabát. Később söröztünk, majd visszabuszoztunk a városba, elmentünk valami helyre, a helyen valami koncertre, addigra már azért mind eléggé kész is voltunk. Szombaton nagyon nem volt emberformám, másnapos is voltam, de a borzalmas fejfájásról inkább a nyomorult parti szél tehetett, és hogy nem volt eszem időben felvenni a sapkám. Este azért még összefutottam a török lánnyal, nekik is hasonlóan mozgalmas péntek estéjük volt, így csak egy-egy csésze kamillatea fölött gubbasztottunk, és hamar hazamentünk aludni.
Vasárnapra West Kirby és a Hilbre sziget jutottak, mondjuk nem bántam volna, ha van nálam csizma, de harminchét fokban indultam Pestről, nem vehettem fel, és a kézipoggyászba sem fért volna bele. Sikerült odaérnünk a legnagyobb apályra, és kigyalogoltunk a szigetkékre. A félcipőmbe felülről folyt bele a hideg sár, de aztán az egyik moszatos kőlapon el is taknyoltam, szóval mire felkelt a telihold, én már varacskos disznóvá változtam, De azért szép volt, nagyon, és még fókákat is láttunk. Kis pöttyök voltak egy távoli homokpadon, de nagyon hangosan kiabáltak. A hajnali holdfogyatkozást átaludtam, főleg, mert a lakás tájolásából kifolyólag nem csak a házból, de a lakóparkból is ki kellett volna ballagnom, két alvás közt, pizsamában és rózsaszín, szőrös papucsban (a cipőm a lakás legmelegebb pontján, a sütő előtt száradt, hátha akkor reggel már fel lehet venni).
És aztán már jönni is kellett haza. Pont napnyugtakor leszállni azért jó volt, pláne, mert nagyon látványos alkonyt kínált aznap az égbolt, és utána még a reptérről hazafelé menet sikerült találkoznom Edinburghba emigrált barátnőnkkel is, aki épp akkor volt itthon látogatóban, amikor én országon kívül tartózkodtam. Kedd hajnalban ment is vissza, de hétfő este még épp meg lehetett csinálni, hogy csomagostul leszállok a metróról, és vele is összefutunk, tök jó volt, és kaptam nagyon szép sálat.
Hát így esett, hogy egyik nap elindultam egy esküvőre, és kilenc nappal később a kocsmából értem haza.
