Tegnap nagyon nem bírtam magammal, a dupla végleges gyökér-újratömés (ez most egy laza kör volt, még érzéstelenítést sem kaptam; na de legközelebb!!! Mert ez még mindig nem a vége) után lementem a Margit-híd lábához. Az elmúlt napokban annyira össze-vissza apadt-áradt a Duna, hogy hétfőn víz alatt volt az egész, csütörtökön úgy tűnt, a híd elé is simán ki lehet gyalogolni, de pénteken végül csak a hídláb oldalánál lehetett ódon cölöpöket fényképezni. Érdekes volt látni, hogy a kis folyami hajószállodák is hogy tolják a vizet, csak aztán a hullám elől sikerült épp egy megbillenő kőre fellépnem, és a fél cipőm csupa Duna lett, fujj... aztán láttam, amint egy bikinis leányzó próbál a nagy kövek közt kilábalni a partra, egyrészt úgy nézett ki, mint egy Arany János ballada illusztrációja (csuromvizes hajába burkolódzó, kerekded nőalak, minden mozdulata szenvedést sugall, bár remélem, csak a kövek gyötörték finom kis talpát, és valami csoda folytán a mindenfelé szikrázó üvegcserepeket elkerülte) másrészt hát ott. Megfürödni. Abban. Inkább ne érje többet víz a testem. Szóval láttam rengeteg tiszavirág-héjat a híd lábán, nagyon furcsa volt, már csak azért is, mert nem undorodtam tőlük annyira, mint amúgy szoktam (dolgok, amiken látszik a szelvényezett felépítésük, és nem fémből vannak), másrészt ezek alighanem a vízbe haltak, és úgy akadtak fel a híd lábára, és most fakón, összetapadva lebegnek, mintha halott pilléket hámlana a kő.
Később elkaptam egy undorítóan giccses teliholdas naplementét, majd felmentem a kedvenc hegyoldalamra (á, csak teljesen szándékosan szálltam rossz buszra, mert összekevertem a járatok számait, mert annyi eszem sincs), és hát a telihold fénye, az valami elképesztő, szerintem olvasni is lehetne. És most már egyértelmű, hogy ezek között a fák között, ebben a nap- és évszakban magamtól is felismerem a Vegát és az Arcturust (és alighanem tegnap az Altairt is megtanultam). Mivel amúgy csak a Szíriuszt és az Rigel-Betelgeuze párost, és csak télen ismerem meg (máskor még számomra is civilizálatlan időszakban vannak fenn, vagy nappal), ez nagy előrelépés. Azt is felfedeztem, hogy a csillagok és csillagképek azonosításában a sky map*** alkalmazáson kívül nagy segítségemre van, ha látszanak, bazdmeg, ami nálunk sajnos viszonylag ritka. Két hete például akkora mocsok volt a levegőben, hogy hiába volt újhold, kevesebb csillagot lehetett látni, mint most, a telihold mellett; ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hah, és ez átmegy a tüdőmön is, amúgy meg tökmindegy, a XIX. századi Londonban is éltek emberek (és némelyikük egész sokáig). De akkor is. Ülni fenn egy közepesen kivilágítatlan hegyoldalon, hallgatni a tücsköket, és elképedve röhögni, hogy ne már, még a telihold sem lehet ennyire fényes, az megéri a nappali hőséget is.
*tudom, örüljek, hogy eddig rendszeresen voltunk, más bezzeg; örülök neki, más pedig őszintén nem érdekel, a bezzeg típusú mások pedig kifejezetten idegesítenek.
**most az összes megmaradt kis gótpontomat elvesztettem, ugye? És soha többé nem vagyok jogosult fekete csipkekombinét hordani szegecselt latex csizmával. A lábfejnél kilyuggatott fekete harisnyákól készült báli kesztyűmet is le kell adnom a kijáratnál, érzem.
***igazából ez volt az az app, amiért mindig is akartam okostelefont. Jó, ma már beismerem, hogy többet használom az emailt és a facebookot, sőt, a sima böngészőt is, de a pótolhatatlan, nagy vágy az ez volt. Csillagtérkép. Amin nem ismerem ki magam, mert a tíz legfényesebb csillagon kívül legfeljebb a bolygók ütnek át a budapesti fényszennyezésen.
