Vannak csodálatos pillanatok, nagyjából az egész párizsi út, a hőség és a taxisblokád dacára is; Impatienttel fényképezni ugyanazt a sikátort húsz percen át, anyukámmal egymás ételét kóstolgatni egy vendéglőben, ahol már Robert Louis Stevenson is (nem az anyukájával, és szerintem nem olyan finomakat, mint mi, de egészen biztosan evett), száguldani az éjszakában, nézni a Vénuszt és a Jupitert, a rádióban érzelmes francia sanzonok, és rajtam az aznap kapott, új fekete cipőm, ami nem csak szép, de járni is lehet benne. Vagy aztán itthon az erdei házikó teraszán, a hűvös szellőben ülve dolgozni a nővéremmel, miközben a két fehér kiskutya hol egyikünk, hol másikunk lábánál alszik - és ráadásul még a munka is sokkal hatékonyabban, mint otthon. Vagy sétálni a vakító, de nem perzselő napsütésben, színes lufikat fényképezni, kérni egy citromos sört a fehér tütüs fiúk kamionjáról, összefutni Nimandiékkal, utána Mételyék teraszáról nézni a giccses naplementét, rozét inni, röhögve beesni egy díványra harmadiknak. Sőt, még másnaposan kávézni és másokkal együtt írni is jó, hallgatni, ahogy a különféle társaságból érkezett írók és írópalánták egyszerre gépelnek, repkednek a szószámok, és kicsit óvakodva, nagyon udvariasan találkozik a két mentalitás, a már ismert írók és a nanowrimón szocializált kezdők világa.
Aztán vannak kevésbé csodálatos pillanatok, például amikor két fogorvos konzultál a a friss röntgenfelvételem fölött, mert ehhez a másik jobban ért, és igen, szerdán végül is be tudnak jönni korábban, mert ezzel nem érdemes várni, én pedig közben azt számolom, hogy ezt kimerítő családi támogatással együtt is igen érdekes feladat lesz kigazdálkodnom, de nyilván metszőfog, és látványos foghíjakkal nélkül még annyi esélyem sem lenne munkát találni, mint bölcsészdiplomával. Mert egyébként munkát is keresek, nagyon a kiégés határán vagyok a fordítással (kérdés, hogy a határ melyik felén, nem egyértelmű a válasz), és nem is biztos, hogy a szellemi terhelés miatt, hanem inkább azért, mert az elmúlt években nagyjából minden második-harmadik könyv kapcsán volt valami átverés, lelépés, csődeljárás, és az ilyesmi megeszi az embert. A gond leginkább az, hogy az önbizalmamat eléggé ledarálták az elmúlt évek, és pillanatnyilag nem érzem, hogy értenék bármihez, már azon kívül, hogy csomót kötök rajzolt állatok lábára, azért pedig egyelőre senki sem akart még nekem pénzt adni, bármennyire is helytelen.
