Sűrű és kellemetes izgalmakkal teli napok sorakoznak mögöttem, kezdve Duplavid és Gőzbiciklis esküvőjével. Bár sikerült lecsúsznom az ebédről, este azért pótoltam a jókívánságokat. Minden szép volt és többnyire jó is, bár a Kazimir személyzete olyan szinten leszerepelt, hogy oda többé a lábamat sem teszem be, és utólag is sajnálom, hogy valaha ajánlottam embereknek azt a helyet. Az, hogy a két pultos olyan cefet részeg (és talán egyéb is) volt, hogy már azt sem tudták, kinek mit adnak, és tálcaszám törték a poharat, és már Métely segített nekik legalább nagyjából összesöpörni, hogy járni lehessen, az még hagyján. De hogy a helyzetet azzal próbálták kezelni, hogy büdös parasztnak titulálták a vendégeket, és kvázi kidobtak minket órákkal a megbeszélt időpont előtt, az egy esküvőn nagyon nem fér bele. No mindegy, remélem, azért nem sikerült tönkretenniük a nagy napot, bár a kritikus utolsó tíz percben mindenki elég ideges lett.
Ahogy kiléptünk az ajtón, leszakadt a délután óta ígérkező vihar, amitől meg én lettem nagyon ideges, mert a lagziból mentem a reptérre, és az összes ruhám még csak elázhat, de a laptopnál ez elég kínos lett volna, szóval igen hisztérikusan rohantam mindenki előtt az első még nyitva lévő és fedett helyre. Ott is már csak egy sörre engedtek be minket, de szerencsére addig levonult a vihar első hulláma, amit a barátaim nagyon rendesen megvártak velem, sőt, még az éjszakaihoz is többen elkísértek a szemerkélő esőben (igazából az ő buszuk is abból a megállóból ment). A 950-esen szembesültem vele, hogy befelé még talán be lehet jutni éjszakaival a városba, de kifelé, hát szüljön farfekvéses tarajos sült, aki ezt összerakta, de rögtön egy tucatnyit. Amikor leszálltam egy végtelenül jellegtelen megállóban valahol az Üllői út külső végén, csak azért találtam meg, melyik mellékutcácskában kéne felszállni a 900-asra, mert valaki szintén igen elveszetten bóklászott egy okostelefonnal a kezében, és nála nem döglött be a Google Maps a viharban sem. Ami közben újra kitört. A harmadik égszakadás akkor ért be minket, amikor épp beszálltunk volna a gépbe, kicsit olyan volt, mintha a fapados gépeknek kijelölt karámot géppuskával lőtték volna, és hiába vártunk tíz percet, hogy a java elvonuljon, senki sem jutott szárazon a gépbe.
Ott nagyjából azonnal elaludtam, csak leszállás előtt ébredtem fel, és akkor konstatáltam, hogy ismét sikerült Whitepony utaskísérete alá kerülnöm, megbeszéltük, hogy nagyjából mind a ketten megvagyunk, aztán már landoltunk is Manchester kies városában. Csodás napsütés, az előző napi 37 fokos hőség után döbbenetes hideg, menet közben gyorsan venni kell egy kávét, hogy legyen apróm, ha a buszvezető abban kérné a jegy árát, Ó, van még öt percem, ó, de benn áll már a busz. És hivatalosan tele van. És a következő két óra múlva jön. Ó, de hogy nem minden foglalásra érkezett meg az utas. És pont van még két hely nekem és a spanyol lánynak. Akkor írok is a húgomnak, hogy érkezem. Ööö… ugye az nem komoly, hogy csak a levelezésünkben van meg az angol száma? És hogy wifi csak a feliraton van, a buszon nincs? Ez így kínos lesz. Sms apámnak, minden rendben, kivéve, hogy senki sem vette komolyan, hogy én ezt a buszt elérem, és nem érnének ki elém a buszpályaudvarra (pláne, mert a sofőr siet, és tíz perccel korábban gördülünk be). Taxi. Ekkorra már nagyon beütött az álmosság, csoda, hogy nem egy arra sétáltatott csivavát intettem le.
Ehhez képest azzal a hírrel fogadtak, hogy akkor egy óra múlva épp lesz egy southporti vonat, és megyünk repülőnapra, persze itthon maradhatok aludni is, de hát akkor miből kapok XP-t, és hogy lépek szintet (jó, ők nem ezt mondták, ők rendes emberek, nem mocskos geekek), szóval betoltam egy kávét, és a vonatúton próbáltam pótolni kissé az alváshiányomat. Ronda, felhős időben értünk ki Southportba, épp csak az eső nem esett, de így legalább lehetett nézni a repülőket anélkül, hogy a nap kiégette volna a szemem. Felváltva toltam a sört és a kávét, caplattunk a homokban, néztünk gyerektankokat, eladó tankokat, közben persze repülőket, kivételesen épp egyik sem esett le, és ennek mind nagyon örültünk. Volt ott Spitfire, Hurricane, Mig-Akárhányas, Hawk T2, és a végén egy Typhoon. Volt hangja, nem mondom, és bár a többi gép is nagyon trükközött, volt valami vérfagyasztóan hanyag izgágaság a mozgásában. Jó, előtte a két Hawk megszórta kisebb robbanóeszközökkel a kordon mentén a homokot, na, az durva volt, hogy még olyan messze is élehetett érezni a forróságot, ahol mi álltunk. A hangja kedvéért kicsit lőttek a gépekkel egyidőben (de feltehetően nem egy irányban) légvédelmi eszközökkel, az sem volt megnyugtató, a kattogás még hagyján, de minden egyes lövés a mellkasomban dobolt. Mondjuk lehetőleg soha többé sehol ne legyen háború, és különösen ott nem, ahol én vagyok.
Ezek után még vacsorázni és sörözni is volt erőm, sőt, kis adminisztratív téblábolásra is, valamint közben sikeresen leszerveződött a másnapi program egy része is, és mérhetetlenül elégedetten és mérhetetlenül fáradtan estem végül be az ágyba éjfél körül.
