Az őrjöngő hiszti határán állok, nem egészen tiszta, melyik oldalon. Semmi sem megy, semmi sem úgy megy, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok-e pusztán akaraterőből tovább görgetni azokat a dolgokat, amik nekem ugyan fontosak, de elegem van, elegem van, és nem kapom vissza sehol sem azt az erőt, amit beléjük ölök. Csak már most tudom, hogy aztán két hét múlva, amikor végre kialudtam magam, kudarcként élném meg, nem azt látnám, hogy de éveken át igenis csináltam, hanem hogy eldobtam a labdát, már megint eldobtam egy nyomorult labdát.
Na, közben az egyik labdát sikerült visszakotornom, a másikat viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak eldobtam, de utána még durcásan berúgtam a szederbokor közepébe is, és ki nem szedem onnan. A harmadikat csak holnap fogom cafatokra vágni egy metszőollóval, mondjuk azzal a projekttel úgy előreszaladtam az elmúlt hónapokban, hogy meg tudom magyarázni magamnak, ennyi csúszás belefér. Nem kéne, hogy beleférjen, a munka jellegű kötelezettségeimbe viszont az nem férne bele, hogy egy fél napot ezzel vacakoljak, és pillanatnyilag nincs semmi gyorsan összevakarható, mégis látványos ötletem (megnéztem a nyilvántartásban is, és nincsen) (igen, nyilvántartásom viszont van). Azon, hogy a holnap kezdődő nanowrimón mit fogok írni, nem is jajongok, majd talán jövő héten rájövök, és aztán vagy behozom a lemaradásomat, vagy nem. Közben idegesít, hogy szavakat kell kitalálnom, és igazából nem szeretek szavakat kitalálni, nem szeretek én semmit sem, legfeljebb a rakott krumplit.
De ha valaki meg akar lepni egy üveg Ardbeggel, akkor sem tiltakoznék.
