Másfél órája iszom két deci kávét, előfordulhat, hogy így nem fog hatni. Valahová bevertem az alkaromat, vagy csak annyit nyomtam az asztalnak gépelés közben, hogy most fáj, ha az asztalnak nyomom gépelés közben, ez sem segít koncentrálni. Semmi sem segít koncentrálni, döbbenetesen izgalmas fél-és háromnegyedkész történetek kavarognak a fejemben, nem hagynak gondolkozni, és az egész csak még zavaróbb attól, hogy tudom, hogy sosem fogom megírni őket. Mert még azokat sem írtam meg, amik négy, öt, hat éve kavarognak már a fejemben, és erre jönnek ezek az újoncok, és annyira elvonják a figyelmemet, hogy még fésülködni sem tudok tőlük.
Álmomban gőzmozdonnyal hajtok át Írországon, de kicsit aggaszt, hogy nincs nálam útlevél és lakáskulcs. Álmomban átlépek egy falon, hogy megnézzem, az ellenség mit rejteget a vár kazamatáiban, és amikor sikerül értelmeznem a látványt, tudom, hogy soha nem mondhatom el senkinek, mert annyira evilági és emberi gonoszság, hogy az minden idegen förtelemnél hamarabb megőrjítené a társaimat. Álmomban a négy hazugságra gondolok, amit tanultam, álmomban sárkányokat látok a lombok között, és azon szomorkodom, hogy sokkal szebb a kilátás az erkélyről, mint ébren.
Ébren rövid ruhákat hordok, harisnyát vásárolok, és igyekszem nem gondolni arra a nem négy, de négyszázezer hazugságra, amit tanultam, azért nézek ki az ablakon, hogy lássam, esik-e, viszont nálam van az útlevelem és a lakáskulcsom.
Álmos vagyok.
