Az a nehéz, a gyomrot megülő érzés, amiről nehéz eldönteni, hogy az alváshiány undora vagy valami másé, a véré, a halálé, a félelemé. Péntek este éjszakai write-in volt az egyik wrimónál, hatalmas pizzák és chips-halmok között ültünk az ebédlőasztal körül, időnként feltűnt egy-egy csaucsau, hogy dögönyözzük meg, és épp csak ránéztem a facebookra két „és akkor most húsz percig csak írunk” között. És akkor.
Emlékszem 2011. szeptember 11-re is, az irodában ültünk, munka helyett csak néztük és nem akartuk elhinni. Most először kicsit összeugrott a társaság, mert nem volt teljes az egyetértés, ki hogy kapcsolná a terrortámadásokhoz az egész menekültáradatot, és mindenki feszült volt és lehetetlenül, tehetetlenül dühös. Aztán beszélgettünk másról is, és volt, aki még tudott írni, én főleg csak a fogamat csikorgattam.
Ugyanezt másképp, később.
Nem jó érzés meggyújtanom a gyertyát. Letenni és menni. Semmit sem jelent. Nem hoz sem lezárást, sem feloldozást. Nem jó hallani, ahogy a Lánchídtól távolodva kezd kikopni a francia a turisták bábeli zsivajából, és akikkel Pesten jövök szemben, azok már nevetnek is. Nem sajnálom tőlük, hogy tudnak nevetni; az zavar, hogy nekem még mindig az a hitetlenkedő fuldoklás szorítja össze a torkom. Nem akarom, hogy a világ ilyen legyen.
Nem akarom, hogy ők győzzenek.
