Azon még nem sértődtem meg, hogy amint kiléptem az utcára, beigazolást nyert az a furcsa gyanú, hogy nem a jobb lábam fázósabb a balnál, hanem valahol orrtájban igencsak ereszt a csizmám. Végtére is hordtam én azért az elmúlt négy-öt-hat évben, ha nem is sokat, de épp eleget, vannak ám róla emlékeim, hogy én ebben a csizmában mászkálok, legutóbb idén nyáron, amikor egyszer hideg volt és esett. Akkor még nem ázott be. Szóval kiszolgálta a csizmáknak szabott időt, a sarkát is kezdtem szétrúgni, ott valaminek el is kellett kopnia, mert ma vettem észre, milyen erősen billeg. De hát ez a lábbelik sorsa, durván külső talpélen járok, néhány cipőn bő egy centis eltérést is koptatok a talpam egyik és másik széle közé. Ezért sem szeretem a magas, de különösen a vékony sarkakat, sokkal könnyebben befordítják a lábam, és nem túl kényelmes, amikor a bokámra próbálok lépni. Azon kívül nem is valami egészséges, éktelen nagyokat tudok ilyenkor esni.
Még azt sem vettem a szívemre, hogy az utca tele volt harminccentis földigilisztákkal, megértem a dolgot, nekem is sok már ez a víz, igyekeztem nem eltaposni egyet sem. A kisebbekre is figyeltem, bár remélem, ekkorára nem nőnek majd meg, Istenem, miért láttad jónak, hogy ekkora nyálkás dögöket teremtsél?
De aztán a lift és a lakás között még utoljára bebillent a döglött csizma sarka, és akkorát vetődtem, hogy rögbi-válogatottak hümmögtek volna elismerően a láttán, és ott már az én türelmem is elfogyott. Miután sikerült elvergődnöm az ajtómig, és lerángathattam végre az aljas dögöt, megvizsgáltam. Lyukas az orra, és most már haragszom is rá, hogy az utolsó öt méteren még meg kellett próbálnia megölni engem. Rohadék. És megrándítottam a bokámat is. Kuka, kész, még csak nem is selejtezés. Ha lenne cipődarálóm, beletenném. Szemétláda.
(Amúgy aggódni nem kell, van még magassarkú csizmám, olyan is, amiben tudok járni. Már amennyire. Vízhatlan, gyaloglós (bár nem túl elegáns) csizmából pedig nagyhatalom vagyok, nem kell mezítláb nekivágnom a télvíznek meg az idejének.)
