Írtam itt, hogy új Tolkien és a többi, de az Amazon annyira május legvégére ígérte, hogy nem is hittem benne (ellentétben a népies kelta morgolódás felé tett újabb kísérletemmel, amit a munka ünnepére jeleztek, de azóta sem jött meg, és így még mindig nem tudom, hogy tisztességes írek miért pakolnak lila minotauruszokat a lemezborítójukra), erre pénteken ott várt a küszöbön, teljes szépségében, Alan Lee képekkel és ami még kell.Na most. Alan Lee tényleg gyönyörűen rohadó, szürke hegyeket és gyönyörűen rohadó, szürke lápokat tud festeni, továbbá gyönyörűen rohadó, szürke erdőket is, igaz, csak télit, de hát az erdő más évben nem is rohad gyönyörűen és szürkén. Márpedig azt már annyit láttam tőle, hogy lassan én is. Gyönyörűen rohadó, szürke bármit tudok festeni. Természetesen olyat azért nem, mint a mester - de egyre inkább úgy érzem, hogy mégsem ő a kedvenc Tolkien illusztrátorom, én igenis John Howe-t akarom, nála legalább néha süt a nap, éget a tűz, és vannak színek!
A könyvet egyelőre csak átfutottam, és azt hiszem, alapos kutatómunkát igényelne, hogy konkrétan melyik három mondatot hegesztették bele a szilmarilosabbik változat óta - a történet lényegében nem hosszabb, nem is sokkal bővebb, sőt, egyes apróbb jelenetek mintha hiányoznának belőle. De megnyugtat, hogy legalább nem siették el a munkát. Harminc-egynéhány év folyamatos küzdelme után külön kötetben is élvezhető Húrin gyermekeinek szomorú története - csak kár, hogy olyan kevéssé tér el a nyomtatásban először megjelent változattól, hogy nehéz nem A Gyűrűk Ura film népszerűségének meglovaglását, és az újabb anyagi lehetőséget látni benne (egyébként szép nagy a Tolkien család, szóval mindig van hová költeni az örökösöknek).
Azért én rendes rajongó vagyok, és szívemnek Tolkien minden egyes mondata kedves. Tudott írni az öreg, az kétségtelen. Rádióadaptációs csapataink már másodszorra érnek el Minas Tirth falai alá, mert ezeket a szépséges mondatokat szépséges brit kiejtéssel még szépségesebb hallani.
Péntek este aztán megint itt volt Piotr, a motorosított lengyel, akivel előző hétvégén olyan szépen berúgtunk, és ismét kocsmázás lett a vége, bár most két sör után éreztem magam olyan rosszul, mint a múltkor 4 korsó + 2 tequila végeztével, gyengülök elfelé. Piotr egyfolytában az eső miatt aggódott, mert már Horvátországból eszméletlen felhőszakadásokban jött föl, sörözés előtt után és közben pedig mindannyian ronggyá áztunk, és mondta, hogy ezt nem annyira élvezné a teljes Kárpátokon át. Megígértem neki, hogy reggelre biztos eláll, ő pedig, hogy ha mégsem, akkor majd vudu-tűcskéket szúr valami viaszbabába, hogy megtanuljam. Úgyhogy szombaton egyáltalán nem voltam másnapos, csak Piotr bosszúja ért utol.
Egyébként szerinte a lengyel és a magyar tényleg testvérnépek, legalábbis ha az autópályaépítési mutatóinkat és általános fejlődési ütemünket nézi; én azért reméltem, hogy a lengyelek kissé kevésbé tohonyák, de legalább a nemzeti büszkeségük elevenebb. És ez utóbbi tényleg. Most is szóbahozta egyik-másik asztaltársunk, hogy a magyar népnek alaposan szégyellnie kellene magát, pedig szerintem semmivel sem jobban, mint bármelyik másiknak.
"Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,...írta Radnóti Miklós, és ha valaki, hát ő tudta, hogy megy ez. Hogyan szégyellheti valaki azt a népet, nyelvet, kultúrát, ami Adyt, Radnótit, Kosztolányit szülte? Minden népnek voltak sötét pillanatai, és hogy Szerb Antalt ugyanaz az ország és ugyanaz a század szülte, mint amelyik végzett vele... Hol nem esett meg? Miért vessem meg jobban a hazámat, mint egy román, egy angol, egy amerikai a sajátját? Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép - és nem jobban, és nem kevésbé. Igazán nem kell bárki másnál jobban szégyellnünk magunkat.
s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol, s mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem"
Szombaton aztán az is volt, hogy bármiféle zenét hallgattam, sírva fakadtam rajta, jó, a The coffin ships -en rajongói kötelességem (igen meggyőző koncertváltozata letölthető innen), a mindent elsöprő tengeri viharokról szóló Justin Sullivan számon sem lepődtem meg, nem csak Tolkiennek volt saját bevallása szerint is Atlantisz-komplexusa, ez az "azért a víz az úr" dolog mindannyiunkban mély érzelmeket kavar föl; a Lili Marlene német változata pedig szomorú véget sugall (az a katona, akire Lili Marlene vár, egyértelműen nem jön vissza a háborúból)... ...de Sinatrán azért nem szoktam zokogni.
Egyébként megfigyeltem, hogy azokra a zenékre nem tudok ráunni, ahol olykor szürke tengerrel egybekötött rossz idő dúl a Brit-szigeteken; Sting (The Soul Cages , ugye), New Model Army (és Justin Sullivan szólóban is), Primordial - és tökéletesen megértem ezt a tolkieni "vigyázz, Legolas, meghallod a tengert, onnantól kezdve egyetlen erdő sem köt le" típusú belefoszlást a sós permetbe - szerintem valamelyik előző életemben tengerész lehettem, vagy legalábbis a kis hableány személyesen. (Amúgy rettegek a tengertől, számomra a nyílt víz a tökéletes ős-iszonyat; úgyhogy annak az előző életemnek elég rossz vége lehetett.)
Vasárnap családi születésnap keretében mindenféle halakat ettünk mindenféle halakra specializálódott éttermekben, és közben konkrétan meg voltam róla győződve, hogy nekem már egy hete bordatörésem van, csak eddig nem vettem észre. Aztán szerencsére abbahagyta a fájást a hátam, és visszasüppedhettem a kedélyes bambulásba, nem kellett olyasmin gondolkoznom, hogy jó, ez most fáj, de ha elmennék kórházba, hogy nézzék már meg, biztos ebolát kapnék, vagy legalábbis depressziót, az ellen pedig nem használ az sem, ha a másik oldalon hordom a táskámat. A halászlé igenis jobb hatással van az ember bordájára, mint a röntgen.
