Ó, Nem, Az Nem Lehet! 2007 Május Elseje Van!
(eltelt tíz év??? de hova???)
(eltelt tíz év??? de hova???)
Kiradíroztam pár nagybetűt, visszafojtottam a könnyeimet legalább addig, amíg a papírt elmenekítettem valahová, és nem tudtam, hogy igazából kit hívjak föl, mert akikkel ez közös és örök élmény, azokkal vagy már hat éve nem beszélek, és már amúgy sem számítana nekik, vagy már csak simán nem számítana nekik, vagy nem tudom a telefonszámukat, és különben is, a feleségeik nem értenék, soha.
De semmiképp sem költői túlzás, pedig általában hajlok rá, ha azt mondom, hogy tíz éve, 1997 május 1-jén az Anathema koncertje örökre és végleg megváltoztatta az életemet. Persze ha előtte fél évvel nem látom a Pearl Jam-et, és nem érzem meg teljességében, hogy micsoda mindent elsöprő hatalom a zene, talán ez a élmény sem lett volna olyan katartikus; és bár akkor még nem sejthettem, hogy ez az élmény tényleg minden addigi tervemet felülírja (nem mintha olyan sok tervem lett volna, azért addigra már épp elég elképzelésem megbukott, hogy ne vacakoljak velük), akkor és ott végleg eldőlt, hogy nem leszek elemző és nem leszek nyelvész, mert minden tökéletes, mérnöki szépségnél többet jelent nekem a nyers szenvedély.
Mert végül is erről volt szó.
Pedig persze csak egy koncert volt, semmi több.
Akkor valahogy hazajutottunk, megettük a gombás-paradicsomos-szalonnás húst, amit a nővérem sütött (van, ami tíz év alatt sem változik; még ha a többes szám el is múlt felőlem), kiteregettük a pólóinkat, és úgy dőltünk el aludni, mint akit agyonvertek. A kék-zöld foltok is a helyükön voltak. Igazán jó koncert olykor után megesik.
Két és fél hét múlva rájöttünk, hogy a lelkesdésünk cseppet sem fogy, és ha ez így megy tovább, úgy járunk, mint egy rossz rajzfilm hősei, egyszerűen lerobban a fejünk. Valahol a Nyugati és a Mechwart liget között félúton arra is ráeszméltünk, hogy fanzine-t kell készítenünk, a hülyeség oltárán, és egy Pesti Est különszámmal a kezünkben.
Másfél hét múlva kész volt a Black Hód első száma, a legenda megszületett (és, mint minden valamirevaló legendánál, itt is sokat szépít a meglehetősen kusza külsejű valón a távolság köde), és mi majd' az egész nyarat a Nyugati peronján idétlenkedve, éjjel-nappali fénymásolókban lapokra eső eredetiket másolva, a tűzőkapcsot olykor a lap helyett az ujjunkba szúrva (az igazi metál fanzine, a szerzők igazi vérével) valami elképesztő alkotási lázban töltöttük. Kisebb válságok és alapos profil-tisztulás után végül tizenhárom és fél hónap alatt kihoztunk tizenhárom számot, ez fanzine műfajban elég sok szempontból rekord, vagy közelíti.
Eredeti terveinknek megfelelően, rettentően eladósodva és kimerülten ott végül abbahagytuk; de addigra már mások kezdtek fanzine-készítésbe a mi újságunk láttán, és a lelkesedés átragadt másra... Mi persze írtunk nekik, cikket, interjút, még két teljes Cudar Gyíkokat is; és én valahogy soha többé nem tudtam elhinni, hogy az élet csak egy munkahely lenne.
Általában nem bánom, hogy így esett. Néha persze jó lenne csak előre nézve, előre törve, karrier és anyagi mérföldkövek szerint élni és elérni dolgokat, és talán és könnyebb lenne, ha elhihetném, hogy van lehetetlen, és hogy majdnem minden az. De tudom, hogy ha van miben hinni, túlnőhetünk minden álmunkon. És tudom, hogy még ha nem is úgy végződnek, ahogy előre látni véltük... csak az festheti meg körülöttünk ezt a szürke semmit.
Az elmúlt pár évben persze már ritkán hallgatok Anathemát - pedig, és ezt sosem hittem volna, most már ők is ismernek minket, egyik-másik a nevünket is tudja, és a többi is mosolyog, ha lát... De néha nehéz felfogni, hogy egyszer ők változtatták meg az életemet, és mégis ugyanolyanok, mint bárki más. És nehéz visszagondolni arra a rengeteg dologra, a jóra és a rosszra egyaránt, ami ebből fakadt; és nehéz elfogadni, hoyg ebből fakadtak, és hogy aligha lesz már hozzájuk fogható az életemben.
Mindenesetre köszönöm. Danny, Duncan, John, Vinny - és Les és Jamie, akik akkor még, már, vagy épp csak névleg nem voltak az együttes tagjai, de azért részt vettek azon a turnén - köszönöm.
(És a teljesség kedvéért: íme, a közel tíz éves koncertbeszámoló.)
Ők, Az Istenek
Az Anathema Budapesten
Bár a We, The Gods (Mi, az istenek) számcímért felelős Darren White-ot azóta már eltávolították az együttesből, az Anathema május elsejei produkciója bebizonyította nekem, kétkedőnek is, hogy nem üres hencegés ez a szöveg. A fiatal angol együttes egészen egyszerűen életem legnagyobb koncertélményével ajándékozott meg, s nemcsak előadóként, a színpadon remekeltek, de emberként is jelen voltak a Riff-Rööfff malacdíszes falai közt.
Fél nyolckor már százával álltunk az apró klub bejárata előtt, a villamoson a becsületes családanyák irtózva fordultak el, mikor megpillantották a fekete tömeget. Egypáran a kertbe is beszivárogtunk, hogy a kapunyitáshoz (bár ez esetben legfeljebb ajtóról lehetett szó) időben felvegyük a startpozíciót.
Ott ért minket az első meglepetés. Az Anathemás istenségek nem odabenn lapultak a sötét pincehelységben, hanem köztünk jártak: fel és le, fel és le. Danny, a gitáros, a kert sarkában szundikált, Duncan, a basszus ördöge, a kerítést támasztotta mellette. A dobosuk, John, valamint az énekes-gitáros Vinny Cavanagh az egyik bokszban söröztek, s lelkesen szignálták a jó előre odakészített plakátok és orruk alá nyomott jegyek ezreit.
Vinny mellesleg azzal sokkolta a rajongókat, hogy két példányban volt jelen. Nem a mértéktelen alkoholfogyasztás okozta látomásként, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a számos lemezborítójukon megemlített Jamie Cavanagh és ő - ikrek. Ez az eleddig ismeretlen tény aztán számos félreértésre adott okot. Jamie láthatóan kevéssé értékelte, hogy mindenki vele akarta aláíratni jegyét, pólóját, s ki tudja, mit még mindent; a páros másik tagja, Vinny, ezen iszonyú jól szórakozott.
Hanem aztán rá is rájárt a rúd, mikor a koncert elején fel akart jutni a színpadra. Aki járt már a Riff-Rööfff-ben, tudja jól, hogy a színpadot csak elölről lehet megközelíteni (nem kis gondot okozott az Alastis cuccának le- és az Anathema cuccának felpakolása), s mivel az Anathema színpadra kerülte előtt már átjárhatatlan volt a tömeg, volt rá esély, hogy az együttes sosem jut fel. Node aztán a szervezésben jeleskedő Jamie vezetésével mégis megjelentek, épp csak Vinny maradt le egy kicsit. A lelkes rajongók azonban látva, hogy mindenki fenn van már a színpadon, nem akarták átengedni. Alaposabban meg kellett szemlélniük, hogy ráébredjenek, mekkora hibát követnének el ezzel.
A koncert maga csodálatos volt. Nyitásképp a tömeg vagy két percen át skandálta, hogy "Anatéma, Anatéma", amibe John is beszállt egy kis induló ritmusú dobolással. Aztán, hogy névtelen segítőjük a billentyűk közé csapott, mindenki más elcsöndesült, és végre jöhetett a Zene. Lassú lüktetésű számok az új lemezről, a régi kedvencek közül a The Silent Enigma nagylemez A Dying Wish-e és a Serenades Sleepless-e. Vinny vokálja élőben is pompás, és hangszeres tudásuknak is tanúbizonyságát adták. Danny szólói csodálatosak, ez különösen a koncert végét jelentő negyedórás instru¬mentalizálásban érvényesült. (Eközben Vinny fejjel lefelé lógott a plafonról a tomboló rajongók felett. Ki tudja, talán unatkozott.) Talán csak az időnként felbukkanó playback bejátszások (a szöveg az Eternity II és a Hope határán) voltak zavaróak, de a fantasztikus előadás, a fantasztikus hangulat ezt az enyhe rosszérzést is hamar elmosta.
Mint sokan előre megmondták, a Riff-Rööfff kicsinek bizonyult a koncerthez. A közönség majdnem elsodorta az alacsony színpadon álló zenészeket, a három darab (!) biztonsági ember nem sokat tehetett a hátulról taszított százak ellenében. Az együttesen látni lehetett, hogy megrémültek kissé, s talán ezért játszottak főleg lassú, lírai számokat. A hőség, a magas páratartalom (Mindenki elgondolkozhat, mitől nőtt meg annyira. Elárulom. Izzadtunk, mint a lovak.) miatt a koncert közepén hangolniuk kellett a fiúknak, míg nekünk, lelkes közönségnek, az életben maradás okozott súlyos gondokat. Az egyetlen megnyugtató tény az volt, hogy a Gathering már a szomszédos focipályán lesz.
Ezzel együtt (hogy a pólóm hat helyen elszakadt, de megszáradni nem száradt meg vagy három napig, úgy összeizzadtam; hogy két napig nem tudtam cipőt húzni, úgy ráugrottak a lábamra; hogy valamelyik lelkes stage dive-oló fejberúgott, stb.) megérte. Mi az hogy!
Mint már említettem, ez volt életem legnagyobb koncertje. És ha most, jó két-három héttel később valaki azt mondaná, "Figyelj, holnap Anathema koncert lesz az előszobámban, úgy két négyzetméter, tízezer forint lesz a belépő, és garantáltan végig részeg, brutális állatok fognak pogózni mindenfelé...", hát Isten bizony, hat ökörrel sem lehetne visszatartani.
