Ez meglehetősen bonyolult és hosszú história, de persze az is lehet, hogy rövid és egyszerű, néha nehéz megítélni az ember gondolatairól, hogy akkor most valójában milyenek. Az egész úgy kezdődött, hogy világéletemben mesefüggő voltam, mert van valami a valóságban, amit racionálisan nem lehet leírni, sem megfogalmazni, mégis határozottan és érezhetően formálja az emberek életét - és most még csak nem is a dramaturgiai szükségszerűségekről van szó, vagy majdnem.Úgyhogy aztán a mesefüggés után egyértelmű volt, hogy fantasy és science fiction irányba olvastam tovább, egyébként minden más irányba is, de mégis ez hatott rám leginkább. És már épp kezdtem szépen kialakítani a világképemet, amiben a valóság látható káoszát kiegyenlítette és fenntartotta a... valójában nem is tudom, hogy mi, mert feltételezéseim szerint a világon csak dinamikus egyensúly létezhet, az pedig a mindenség fizikai paramétereiből (tér, idő, baracklekvár) következően egy-egy adott helyen és pillanatban valószínűleg a legkevésbé sem tűnik kiegyensúlyozottnak.
És akkor egy este szembesültem.
Azaz persze azt mindig is tudtam, hogy az ember néha egy bögre erős sör és maratoni nemalvás után olyanokat mond, hogy maga sem érti, miért, és én ebből kifolyólag egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a belénk égett zsigeri félelemről magyarázok egy döbbenten pislogó írnek, szerencsére rövid ideig, mert utána még a talponállókat is megvitattuk, és nem csak újabb szakkifejezést tanultam angolul, de egy kicsit megnyugtattam, hogy mégsem vagyok teljesen elmeháborodott (azért később még mondtam érdekes dolgokat, és azt hiszem, búcsúzáskor nem az örömteli nyugalom dominált az arckifejezésében - bár ha nekem kellett volna a feminizmusról esszét írnom... nos, emlékszem még azokra az időkre, amikor nekem kellett, és rátelepszik az ember arckifejezésére).
Aztán utána gondolkoztam a dolgon, és erős késztetést éreztem arra, hogy alaposan lecsavarozott dolgokat rugdaljak, de ehelyett teljesen idióta következtetéseket vontam le a félelemmel, az igazsággal és az anyanyelvvel kapcsolatban, hogy a standard nyelvi elégtelenkedésembe újabb elemet szőhessek, úgyis mint (nem, ezt a szóviccet még nekem sincs szívem elsütni): félelem és félrenézés a mindennapos szó- és szöveghasználatban. Valami olyasmi, hogy sokszor azért írunk scifit, fantasyt és mágikus realizmust, mert sokkal egyszerűbb túllépni a kisszerű racionalitáson (borostás emberek atlétában söröznek a panellakásban) (-atléta +lököttmacskák módosítással hasonló eseményeken én is vettem már részt, sokszor), mint szembenézni azzal, hogy az életünk gyakran tényleg csak ennyi.
Valamint valami olyasmi is, hogy a puha diktatúrák, és hogy ha évtizedekig nem lehetett kimondani dolgokat, akkor mi vajon megtanultuk már, hogy mégis szabad, vagy nem? Néha tartok tőle, hogy nem. Szinte minden ismerősöm fél kommunikálni, fél konfrontálódni, sokuknak addig van élete egyik-másik főbb területén, napi számolatlan órában folyamatos gombóc a torkában, amíg sorozatos torokgyulladása, mandulagyulladása, hangszálgyulladása nem lesz. Azt ugyan nem tudom, hogy ez a kommunikációképtelenség, ez az iszonyatos konfliktuskerülés tényleg csak a kommunizmus elhúzódó öröksége, vagy világjelenség - csak akkor hirtelen belém hasított, hogy talán ennek is köze lehetne a dologhoz? Vagy mégsem? Nem tudom. Csak hogy megrémít.
Később aztán megharagudtam egyes világképekre is, minél több metaforát használnak, annál inkább; mert a metafora ugyan szép dolog, és költői lelkem gyakorta gyönyörét leli is benne, de azért akkor is a dolgok végletes leegyszerűsítése, és a metaforákon alapuló világképek (azaz úgy általában a világképek) már olyan végletesre egyszerűsítik a dolgokat, hogy a világ mintegy kilencven százalékát figyelmen kívül hagyják a rendszer érdekében. És ez általában nem zavar, mert sokkal jobban szeretem a szép, szimmetrikus vázlatokat, mint a teljes, túlburjánzó képet, de néha azért felhorgad benne a vágy valami valósabb... vagy legalább kevésbé formára smirglizett, szilárdabb elképzelés után.
És akkor rájöttem, hogy első lépésként mondjuk szakítok a fantasy-vel. És általában a fikcióval, regény-novella-színdarab, tűzre minddel; ezentúl csak koncertkritikákat és történelmi elemzéseket olvasok, azokban ritkán köszönnek vissza kötelező dramaturgiai fordulatok (persze a forradalmakat általában leverik, de mindig máshogy, és a gitárosok pedig barázdabillegetnek, szinkronizáltan, de tulajdonképp azt is csak a régi Metal Hammerekben).
És akkor talán majd megtanulom úgy látni az életet, ahogy van; és utána talán majd megtanulok úgy írni az életről, ahogy van, és nem csak ahogy szerintem lennie kellene.
Aztán persze rájöttem, hogy ugyan, minek, és különben is, új Tolkien könyv, új Guy Gavriel Kay, mit morcoskodom én itt a fantasy-re... Mondtam már, hogy a forradalmakat általában leverik, ugye?
Néha épp azok, akik kirobbantották.
