A világba vetett bizodalomhiányt némileg igazolta, hogy a csoki helyett vett gesztenyepüré romlott volt, de nem baj, legalább az első kanálnál kiderült, és így végre okom volt megenni egy fél lilahagymát, mert azt az ecetesre rohadt műtejszín ízt más nem gyalulhatta le.
Közben szembesültem az ifjúsági fesztiválregénnyel, és rám tört a nosztalgia, hogy ah, ifjúság és fesztivál, valamint az, hogy én már sosem írhatok ezek után ifjúsági fesztiválregényt, mert egyrészt más már megírta, másrészt nem lenne vidám a vége (a fesztiválok vége mindig szomorú, a kamaszszerelmek elmúlnak, és különben is, az élet elillan, a sör megdrágul, már a határidők sem tartanak fenn hajnalig, satöbbi satöbbi), harmadrészt csomó ember megsértődne, hogy mit használom föl őket alapul, részegen, és egyáltalán, nem is tudom, miért írnék én ifjúsági fesztiválregényt azon kívül, hogy ah, kicsit hiányzik, hogy idén nem mentem Szigetre (de ha mentem volna, sem lettem volna már ifjúság, miért-ilyen-bonyolult-az-élet, valaki-adjon-csokit-de-rögvest).
hétfő, hétfő
Volt egy pont, amikor fizikai rosszullét tört rám az álmosságtól, és ez még nem akadályozott volna meg abban, hogy tovább gépeljek, de már nem tudtam átvinni a mondatokat ívben az elejüktől a végükig, az értelmezéstől az ujjam hegyéig. Ez persze néha előfordul, így került annak idején Harrü* Potter az ikonfestészetbe, és ilyenkor el kell menni aludni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy le tudok ugyan fordítani még egy oldalt, értelmes is lesz, csak a gördülékenysége, az vész el. Szóval úgyis újra meg kell csinálnom másnap, kivéve, ha szakszöveg, mert a szakszöveg ne is legyen gördülékeny, a szakszöveg többnyire amúgy is olyan, hogy nem lehet a mondatokat ívben átvinni az elejüktől a végükig, csak kis részletekre törve, és aztán a túloldalon újra felépítni a logikai relációkat, a próza viszont furcsán nem ilyen, nincs szép, logikai relációkban folyamatábrázolható kis gép-szerkezete (hah! Volt ennek a mondatnak értelme a fejemen kívül bárhol máshol is?). Ott nincs az, hogy piros kocka, fölé a kék ferde elem, a kék mellé szimmetrikusan a zöld, és ezt máshogy lefordítani sem lehetne, ha a kis sárga kettes megy fölülre, mert nem illenének össze a tartalmi elemek kis legófelszínei. Ott érezni kell azt is, amikor szép, szép, és persze ezt jelenti, de szó-is-mét-lés; túlságosan is rímel az előző sorra, és ez most nem mondóka, hanem tragédia; ide bizony két szótaggal hosszabb ojjektum kéne, hogy kijöjjön a ritmus; ne már, két szó esetén még elmegy az alliteráció, de ez itt a negyedik, hova tettem a szinonimákat.
Szóval elmentem aludni, és öregszem, mert régebben ilyenkor negyven perc szundikálás után megújulva tértem vissza a gályára, most felkeltem, leültem a gép elé, és határozottan arra jutottam, hogy ennek semmi értelme sincs, majd reggel. Reggelre begördült a hidegfront, ez általában azzal jár, hogy másfél napig alszom, most bepótoltam az esti adagot, és utána használhatatlanul néztem magam elé, hogy ó jaj, most másfél bekezdést megcsináltam a mai penzumból is, és elmállott az agyam, végleg. Olyanok maradtak benne, hogy ne már, hogy megint le kell vágnom a körmömet, nem akarom levágni a körmömet, és biztos a lábkörmömet is, jaj, jaj. Csokit kéne vennem és vasalót, nem akarok csokit venni, sem vasalót, algoflexet sem, pedig azt is kéne.
Azt hiszem, most akkor megpróbálkozom egy negyedik kávéval is, és ha nem hat, akkor nem is tudom, levonom a konzekvenciát, bár még nem tudom, ezúttal mi lesz.
Szóval elmentem aludni, és öregszem, mert régebben ilyenkor negyven perc szundikálás után megújulva tértem vissza a gályára, most felkeltem, leültem a gép elé, és határozottan arra jutottam, hogy ennek semmi értelme sincs, majd reggel. Reggelre begördült a hidegfront, ez általában azzal jár, hogy másfél napig alszom, most bepótoltam az esti adagot, és utána használhatatlanul néztem magam elé, hogy ó jaj, most másfél bekezdést megcsináltam a mai penzumból is, és elmállott az agyam, végleg. Olyanok maradtak benne, hogy ne már, hogy megint le kell vágnom a körmömet, nem akarom levágni a körmömet, és biztos a lábkörmömet is, jaj, jaj. Csokit kéne vennem és vasalót, nem akarok csokit venni, sem vasalót, algoflexet sem, pedig azt is kéne.
Azt hiszem, most akkor megpróbálkozom egy negyedik kávéval is, és ha nem hat, akkor nem is tudom, levonom a konzekvenciát, bár még nem tudom, ezúttal mi lesz.
*A következetesség nevében minden y-ból ü lett, kivéve, ha biztosan tudtam, hogy nem szabad; úgy voltam vele, hogy a lektornak is egyszerűbb, ha mindent egyformán rontok el, és egyes földrazji neveknek csak egy-egy változatára kell rákeresnie. A referenciaként használt útikönyvben volt olyan sziget, aminek a nevét fél oldalon belül három eltérő átírással magyarították, és úgy voltam vele, hogy oké, görögök, szabad szellem és különös ábécé, de ez már sok énnekem.
most épp nem fúrnak, és békésen szép a világ
Persze tény, felkelhettem volna reggel hétkor is, hogy nekilássak 1) tenor áriákat énekelni, mert akkor én sem hallom, mit fúrnak fölöttem 2) dolgozni... csak hát szombat este valahogy elkeveredtünk holmi sörfőzdés fesztiválra, és kiváló ír vörös és keserű mézes sört kellett inni, valamint minden éjszakai busz épp az orrom előtt ment el vagy kihagyott egy járatot, így közel másfél óra volt hazajutnom a belvárosból. Szóval reggel hétkor még egészen biztos lehettem benne, hogy úgy másfél óra hiányzik a munkaképességemhez.
Egyébként semmi különös nincs, az idő tökéletes, nincs túl meleg, nincs túl hideg, a lilahagyma jó, kicsit többször el kéne hagynom a lakást, hogy friss levegőt szívjak, és kicsit bűntudatom van, amiért megint úgy telt el egy nyár, hogy csak túléltem, ahelyett, hogy kiélveztem volna.
Egyébként semmi különös nincs, az idő tökéletes, nincs túl meleg, nincs túl hideg, a lilahagyma jó, kicsit többször el kéne hagynom a lakást, hogy friss levegőt szívjak, és kicsit bűntudatom van, amiért megint úgy telt el egy nyár, hogy csak túléltem, ahelyett, hogy kiélveztem volna.
csak a szokásos, nagyon sokadik rész
Vasárnap reggel hét órakor fúrógép hangjára ébredtem, és erősen gyűlöltem a világot. Szerencsére most nem a környező egy-két emelet legközelebbi egy-két lakásában fúrtak, így egy párnával a fejemen és egy plüss jegesmedvével a párnán sikerült visszaaludnom, persze a fellépő oxigénhiány is segíthetett a visszakábulásban.
De most őszintén, hogy jut valaki eszébe, hogy vasárnap reggel hét órakor fúrjon? Az már nem is kérdés, hogy ember-e az ilyen.
De most őszintén, hogy jut valaki eszébe, hogy vasárnap reggel hét órakor fúrjon? Az már nem is kérdés, hogy ember-e az ilyen.
kész a készlet
És ezeket a lovakat ezzel el is vezettetem nyugdíjba. A szigorúan csak egy irányba futkározó keltafonatos jószágokra majd most már valami mást találok ki (és ha valaki látta a mondatalkotásra használható agydarabomat, hozza vissza, legyen szíves, mert ma már olyanokat írtam le fordítás közben, hogy azt el sem hiszem).
fehér medvék és feketerigók
A plüss jegesmedvét a reptéren láttam meg, ott ült a többi közt, zöld-fehér kockás sállal a nyakában, de igazából a mosolya volt az, amiért magammal kellett vinnem, akkor is, ha egy út elején voltam, nem hazafelé tartottam, és nem szerepelt a terveim közt, hogy egy kényes bundájú, nagydarab játékállatot cipeljek át fél Európán. Mert valahogy felemásra hímezték a vigyorát a gépsoron, és a szája sarka épp csak kicsit felkunkorodott az egyik oldalon, éppolyan bölcsen és sokatmondóan, mint a nagy ír költőnek, Seamus Heaney-nek.
Nem nagyon tanultunk Heaney-ről, annak ellenére, hogy akkor kapta meg az irodalmi Nobelt, amikor javában angol szakosok voltunk, és hogy minden félévben roskadásig jártam az ír témájú órákra. Még a költészet sem maradt ki a tanulmányaimból, fordítottunk skót szerzőket és walesieket, de a Yeats utáni ír költőkre valahogy nem maradt szufla. Megjegyeztük, persze, hogy újabb kapott közülük Nobelt, és hogy megérdemelte, aztán elemeztük tovább az Easter 1916-ot, mert azért a jelennél többnyire mégis fontosabb (vagy legalább beláthatóbb), mi történt nyolcvan évvel korábban, főleg, ha azt valaki már rendesen versbe szedte.
Heaney-t magyjából magamtól olvasgattam, és nem mondom, hogy alaposan ismerem, volt, ami az adott pillanatban soknak tűnt és sűrűnek, de ezt nagyjából minden költővel átéltem, azt hiszem, egyre jobban elszokunk tőle, hogy olyan hosszan és olyan mélyen összpontosítsunk valamire, mint ahogy azt megérdemelné egy tisztességes vers. A kedvenc MacCaig verseimet sem olvasva szerettem meg, hanem hallgatva, amikor végre felmorajlott benne a sápadt északi tenger, az a tenger, aminek a túlsó partján Heaney nőtt fel, Heaney, akit már csak azért is szeretnem kellett, mert képes volt azt írni MacCaigről, hogy „he means poetry to me”. És ebben osztoztam vele.
Aztán kaptam egy Heaney féle Beowulf fordítást egy londoni üzleti útról, mert akkoriban még nem lehetett csak úgy rendelni ilyeneket. Egy ideig csak állt a polcon a másik két Beowulf mellett, mert azért az is olyan, hogy óangol költészetből a The Seafarer az egyetlen, amit rendszerint elolvasok, és egy adott fordításban, mert abban szerepel az „alone in a world blown clear of love”, és az annyira szép, hogy a nyelvhűbb fordítók inkább azt írták oda helyette, amit az ismeretlen költő. Aztán sorra került a Beowulf is, és én már az előszónál végleg beleszerettem, hogy Heaney hosszan boncolgatja, mi az első szó, a Hwaet, amit fordítanak úgy, hogy Listen, de az talán sok, és feléjük a történet mindig úgy indul, hogy So.
Idővel utolért Szent Kevin és a feketerigó is, bár akkoriban már nem tudtam verset fordítani (tudom, hogy van magyar változata, emlékeim szerint nem tetszik), hiába estem neki akárhányszor. Végül feladtam, és csak időnként linkeltem valamelyik változatát youtube-on mindenféle embereknek, mert mire való a youtube, ha nem költészetre meg cuki kölyökkutyás videókra.
És itt megtörik a gondolat íve, és nincs levezetés, csak szomorúság.
Nem nagyon tanultunk Heaney-ről, annak ellenére, hogy akkor kapta meg az irodalmi Nobelt, amikor javában angol szakosok voltunk, és hogy minden félévben roskadásig jártam az ír témájú órákra. Még a költészet sem maradt ki a tanulmányaimból, fordítottunk skót szerzőket és walesieket, de a Yeats utáni ír költőkre valahogy nem maradt szufla. Megjegyeztük, persze, hogy újabb kapott közülük Nobelt, és hogy megérdemelte, aztán elemeztük tovább az Easter 1916-ot, mert azért a jelennél többnyire mégis fontosabb (vagy legalább beláthatóbb), mi történt nyolcvan évvel korábban, főleg, ha azt valaki már rendesen versbe szedte.
Heaney-t magyjából magamtól olvasgattam, és nem mondom, hogy alaposan ismerem, volt, ami az adott pillanatban soknak tűnt és sűrűnek, de ezt nagyjából minden költővel átéltem, azt hiszem, egyre jobban elszokunk tőle, hogy olyan hosszan és olyan mélyen összpontosítsunk valamire, mint ahogy azt megérdemelné egy tisztességes vers. A kedvenc MacCaig verseimet sem olvasva szerettem meg, hanem hallgatva, amikor végre felmorajlott benne a sápadt északi tenger, az a tenger, aminek a túlsó partján Heaney nőtt fel, Heaney, akit már csak azért is szeretnem kellett, mert képes volt azt írni MacCaigről, hogy „he means poetry to me”. És ebben osztoztam vele.
Aztán kaptam egy Heaney féle Beowulf fordítást egy londoni üzleti útról, mert akkoriban még nem lehetett csak úgy rendelni ilyeneket. Egy ideig csak állt a polcon a másik két Beowulf mellett, mert azért az is olyan, hogy óangol költészetből a The Seafarer az egyetlen, amit rendszerint elolvasok, és egy adott fordításban, mert abban szerepel az „alone in a world blown clear of love”, és az annyira szép, hogy a nyelvhűbb fordítók inkább azt írták oda helyette, amit az ismeretlen költő. Aztán sorra került a Beowulf is, és én már az előszónál végleg beleszerettem, hogy Heaney hosszan boncolgatja, mi az első szó, a Hwaet, amit fordítanak úgy, hogy Listen, de az talán sok, és feléjük a történet mindig úgy indul, hogy So.
Idővel utolért Szent Kevin és a feketerigó is, bár akkoriban már nem tudtam verset fordítani (tudom, hogy van magyar változata, emlékeim szerint nem tetszik), hiába estem neki akárhányszor. Végül feladtam, és csak időnként linkeltem valamelyik változatát youtube-on mindenféle embereknek, mert mire való a youtube, ha nem költészetre meg cuki kölyökkutyás videókra.
És itt megtörik a gondolat íve, és nincs levezetés, csak szomorúság.
Seamus Heaney 1939-2013
aztán ha felgyújtok egy black & decker gyárat, én leszek a terrorista
Számottevően ront az életminőségemen, hogy az elmúlt két-hátom-négy hétben minden áldott nap legalább egy órát fúrnak valahol a közelben, kivéve a tegnapot, és azt hadd ne köszönjem már meg külön a világnak, hogy vasárnap nem vinnyogtatják a gépet. Mert szombaton fúrtak, múlt vasárnap dettó, és a hosszú hétvégét is elfúrták a fenébe.
Most már tényleg örülnék, ha valakit úgy vinnének el innen a mentők, hogy arccal beleesett a saját fúrógépébe, az agyában nem tenne kárt, az úgysenincs neki. Komolyan, az sem zavarna, ha vér patakzana le a falakon, csak érje már utol az egyik istenverte barkácskirályt a végzet. Kvótát kéne kiadni minden lakásra, hogy egy évben hány órát fúrhatnak, és aki túllépi, annak fúrószárat verni a kezébe, hogy megtanulja.
Fáj tőle a fejem, nem tudok tőle dolgozni sem, újabb reggel, amikor gyűlölöm a világot.
Most már tényleg örülnék, ha valakit úgy vinnének el innen a mentők, hogy arccal beleesett a saját fúrógépébe, az agyában nem tenne kárt, az úgysenincs neki. Komolyan, az sem zavarna, ha vér patakzana le a falakon, csak érje már utol az egyik istenverte barkácskirályt a végzet. Kvótát kéne kiadni minden lakásra, hogy egy évben hány órát fúrhatnak, és aki túllépi, annak fúrószárat verni a kezébe, hogy megtanulja.
Fáj tőle a fejem, nem tudok tőle dolgozni sem, újabb reggel, amikor gyűlölöm a világot.
felnőttünk, és ez egyre szomorúbb
Felkelek reggel, és borzalmasan rossz a kedvem, nem az a baj, hogy ingerlékeny vagyok és hangos, a türelmem pedig rövidebb, mint egy teniszcsillag szoknyája, még csak nem is az a baj, hogy már megint úgy viselkedtem egész este, mint egy hároméves az ugrálós hiszti kitörte előtti percekben, ezt már kezdem megszokni, ilyen vagyok, lassan az sem érdekel, hogy másokat ez mennyire zavar, majd ha nagyon zavarni fogja őket, nem visznek magukkal sehova, és az persze szomorú lesz, de nem ez a baj.
Nem tudom, mi a baj, a céltalanság a baj, a kérdések, az, hogy a baráti alkalmak is átalakultak valami koreográfia szerint zajló, szertartásos valamivé, csak ünnepélyesség helyett kedélyes közvetlenséggel, ami mögött azért mégis mindenkinél ott az a százezer dolog, amit nem mond el a másiknak, a harmadiknak, vagy úgy összességében senkinek.
Nem tudom, mi a baj, a céltalanság a baj, a kérdések, az, hogy a baráti alkalmak is átalakultak valami koreográfia szerint zajló, szertartásos valamivé, csak ünnepélyesség helyett kedélyes közvetlenséggel, ami mögött azért mégis mindenkinél ott az a százezer dolog, amit nem mond el a másiknak, a harmadiknak, vagy úgy összességében senkinek.
1.
Nem szoktam erre járni, számomra a Westerfeld az a hely, ahol csak nyaralások kezdődhetnek és érhetnek véget. A hatalmas, kék buborékban ott kavarog a Pomona minden íze, a felső portokra álló gépekről lehömpölygő tengerillat összevegyül az alsó csarnokok rigófű- és perzselt fém aromájával. Lenyűgöz a trafikok, a kávézók, a tömeg ezernyi színe – de sosem ez ragadott meg a leginkább, hanem az utazás, a lehetőségek izgalma. A kilenc-nyolcvanhatos a H nyolcon dokkol, kérjük kedves utasainkat, készüljenek fel a beszállásra; és ha felnézek a központi kupola tetejére, látom, hogy az egyik felső teraszon tényleg az üvegre tapad egy sikló lenyitható farka. Aganthba megy, a templomoromzatú víztornyok földjére, és szinte érzem a nyelvemen az ottani borok kénes-sós ízét. Már csak ezért sem kapcsolom le teljesen az információt. Szeretem, amire emlékeztet.
De ma idelenn maradok. Ma is, holnap is, és minden áldott nap, amíg a landeri telepre köt a szerződésem. A kíméletlen északi napsütésre való krém helyett csak egy kis hátizsák van nálam, benne a legfontosabbak: egy üveg víz, zsebkendő, és mert régimódi vagyok, két toll. Egy pillanatra tanácstalanul állok, fogalmam sincs róla, a landeri vonal merre fut, aztán felhozom az állomás alaprajzát, és már meg is van, U7 voie 8, ezek szerint akkor használtam utoljára a rendszert, amikor Chris meglátogatott, és nem akartam megkockáztatni, hogy hirtelen nem jut eszembe a megfelelő francia kifejezés. A lift felé menet veszek egy croissant-t, ez is még Chris ittlétekor rögzülhetett, aztán leereszkedem a mélybe. Félúton sem vagyok a peronhoz, amikor megcsap az ismerős vízillat. Elszoktam már tőle, hogy ne csak távoli irányítófelületeken keresztül találkozzam vele, és egy pillanatra úgy érzem, hiányzott. Aztán finom párát lehelve besiklik a járatunk.
Felmegyek az emeletre, befészkelem magam az ablak mellé, és lehunyom a szemem. Ha elaludnék, a rendszer időben felkelt, de amúgy is felébredek az éles fényre, amikor az egyetemvároson túl kiérünk az alagútból a ragyogó, külvárosi reggelbe.
Először csak házakat látok, hámlanak, mint a frissen érkezett földiek, az utcák öregek, töredezettek, a parkokat belepte a gaz, de a bokrok virágzanak, és mindenből, amit nem az ember épített, ujjongva süt az élet. A tűzlépcsőkön macskák sütkéreznek, mormolom lehunyt szemmel, a sarkon egy kis büfé, ahol mindig elsózzák az ételt, döbbenetes, milyen egyformák mindenütt a külvárosok. Épp csak a Pomonán vörösebb a fény, fűszeresebbek az illatok, élesebbek a kontrasztok, mint odahaza, a Földön. A külváros kertvárosba olvad, feltűnnek az első aifák, lilán borulnak a parányi kéményházacskák tetőteraszai fölé. Mindegyiken ott a kis kályha, a korlátba épített ülések, a nyugati oldalon a virággal futtatott, áttört szélfogó rács. Elégedett, dús hétköznapok. Épp, mint ez a mai.
Elálmosodom, hátradőlök az ülésen, és már kinn vagyunk a telepnél, amikor felébredek.
De ma idelenn maradok. Ma is, holnap is, és minden áldott nap, amíg a landeri telepre köt a szerződésem. A kíméletlen északi napsütésre való krém helyett csak egy kis hátizsák van nálam, benne a legfontosabbak: egy üveg víz, zsebkendő, és mert régimódi vagyok, két toll. Egy pillanatra tanácstalanul állok, fogalmam sincs róla, a landeri vonal merre fut, aztán felhozom az állomás alaprajzát, és már meg is van, U7 voie 8, ezek szerint akkor használtam utoljára a rendszert, amikor Chris meglátogatott, és nem akartam megkockáztatni, hogy hirtelen nem jut eszembe a megfelelő francia kifejezés. A lift felé menet veszek egy croissant-t, ez is még Chris ittlétekor rögzülhetett, aztán leereszkedem a mélybe. Félúton sem vagyok a peronhoz, amikor megcsap az ismerős vízillat. Elszoktam már tőle, hogy ne csak távoli irányítófelületeken keresztül találkozzam vele, és egy pillanatra úgy érzem, hiányzott. Aztán finom párát lehelve besiklik a járatunk.
Felmegyek az emeletre, befészkelem magam az ablak mellé, és lehunyom a szemem. Ha elaludnék, a rendszer időben felkelt, de amúgy is felébredek az éles fényre, amikor az egyetemvároson túl kiérünk az alagútból a ragyogó, külvárosi reggelbe.
Először csak házakat látok, hámlanak, mint a frissen érkezett földiek, az utcák öregek, töredezettek, a parkokat belepte a gaz, de a bokrok virágzanak, és mindenből, amit nem az ember épített, ujjongva süt az élet. A tűzlépcsőkön macskák sütkéreznek, mormolom lehunyt szemmel, a sarkon egy kis büfé, ahol mindig elsózzák az ételt, döbbenetes, milyen egyformák mindenütt a külvárosok. Épp csak a Pomonán vörösebb a fény, fűszeresebbek az illatok, élesebbek a kontrasztok, mint odahaza, a Földön. A külváros kertvárosba olvad, feltűnnek az első aifák, lilán borulnak a parányi kéményházacskák tetőteraszai fölé. Mindegyiken ott a kis kályha, a korlátba épített ülések, a nyugati oldalon a virággal futtatott, áttört szélfogó rács. Elégedett, dús hétköznapok. Épp, mint ez a mai.
Elálmosodom, hátradőlök az ülésen, és már kinn vagyunk a telepnél, amikor felébredek.
ritkán, de előfordul
Nem mentem sörözni, mert olyan jól rajzoltam.
Ez csak akkor lenne szebb, ha olyan jól dolgoztam volna, de azért maradjunk életszerűek, már amennyiben az életszerűnek mondható, hogy a baráti koccintgatás helyett a kelta fonatokat választom, valójában azt hiszem, nem az.
Ez csak akkor lenne szebb, ha olyan jól dolgoztam volna, de azért maradjunk életszerűek, már amennyiben az életszerűnek mondható, hogy a baráti koccintgatás helyett a kelta fonatokat választom, valójában azt hiszem, nem az.
hajlik a vessző
Kezdek áttérni egy kávéból, fájdalomcsillapítóból, szőlőből és hagymából álló diétára, gondolom, ez afféle irodista-népdalos étrend lehet, akkor is, ha nem vöröshagyma, hanem lila, és nem a tarisznyában van, hanem helyes kis cikkekre szeletelve a szőlő mellett.
Gépelek, fáj a kezem, nézem a képernyőt, fáj a fejem, hah, találtam a monitor mögött egy kósza Algoflexet, hülyébb helyre nem is tudott volna bújni a szerencsétlen.
Most kipróbálom, hogy ha már elég egyértelműen az a gond, hogy begörcsöl a homlokom, mert hülyén ráncolom munka közben, mi történik, ha bekenem a váll-elalvásra kapott zsibbasztó-lazítóval, ami a szétgépelt kezemet a múltkor olyan szépen helyrehúzta. Nekem már az is jó, ha félórára bezsibbad, azt hiszem, kezdem meglátni a botox gyakorlati hasznát.
Gépelek, fáj a kezem, nézem a képernyőt, fáj a fejem, hah, találtam a monitor mögött egy kósza Algoflexet, hülyébb helyre nem is tudott volna bújni a szerencsétlen.
Most kipróbálom, hogy ha már elég egyértelműen az a gond, hogy begörcsöl a homlokom, mert hülyén ráncolom munka közben, mi történik, ha bekenem a váll-elalvásra kapott zsibbasztó-lazítóval, ami a szétgépelt kezemet a múltkor olyan szépen helyrehúzta. Nekem már az is jó, ha félórára bezsibbad, azt hiszem, kezdem meglátni a botox gyakorlati hasznát.
telefonok, sajtok, napok
Szóval az úgy volt, hogy amikor végre megjavult annyira az internet, hogy megkértem Fleót, hogy csöngessen már meg, és ha nem én veszem fel a telefont, akkor kérdezze meg az illetőt, hogy miként szerezhetem vissza tőle a telefonomat, de az illető inkább csak kinyomta a hívást, és kikapcsolta a telefont. Amit nem teljesen értek, mert szerintem egy kétéves, középkategóriás, zsebben és tok nélkül hordott nemokos telefonért a gazdájától lehet a legtöbb pénzt kapni, de hát egyes emberek ezek szerint nem csak gonoszak, de ostobák is. No akkor nagyon elkezdtem aggódni, hogy sosem lesz meg a telefonom, tényleg nem is lett, elrohantam az utca túloldalára szerezni SIM-kártyát, Fleó pedig ígért nekem hozzá telefont, majd átjött értem, és elvitt, hogy megismerkedjem az új jószággal, valamint süssünk parmezános-cukkinis szufflét.
Én a hirtelen idegességre egy óriási jégkrémmel nyitottam a kulináris élvezeteket (kicsit remegtem, és nem találtam a vércukromat), aztán kuktáskodtam és néztem, hogy jé, de érdekes is ez a telefon, töltöttünk rá vírusirtót (ha már elég okos a vírusokhoz), turmixoltam főtt cukkinit, beállítottam a háttérképet, reszeltem parmezánt. A szufflé valami olyan elképesztően finom lett, hogy az hihetetlen, komolyan, döbbenetes. Utána megnéztük, hogy milyen az a sajt, amit a parmezán helyettesített, aztán még egy órán át sajtokat bámultunk, először a francia sajtok listáján mentünk végig (aaahhh! különösen azoknál érzékenyültem el, amit már kóstoltam, és tudom, milyen finomak), aztán megnéztük a holland sajtokat, még szerencse, hogy előtte teleettük magunkat a világ legtökéletesebb szuffléjával, különben sírtunk is volna, nem csak áhítatosan sóhajtozunk. A telefon is valami elképesztő, Virgonc régi kis okostelefonja volt, valószínűleg sosem fogom kihasználni a funkciói tizedét sem, de hát nagyon szép. És okos. Lényegesen okosabb nálam, ami egyrészt nem nagy teljesítmény, másrészt azért ne becsüljük alá a nyulat sem, elengedett kézzel megtaláltam rajta a vekkert.
Ez a sok jóság pénteken még egészen egyben tartott, aztán szombaton nagyon el voltam kenődve, hogy jaj, az én kis régi Nokiám, és az én kis régi telefonszámom, és én ezt nem akarom, és jaj, jaj, jaj. A hétvége nagyjából ezzel telt, valamint bejövő telefonszámok adminisztrálásával, munkával és lilahagymával, aztén hétfőn moziba mentünk Impatienttel, kedden pedig mini osztály-évfolyam találkozót rendeztünk sok koktéllal és fröccsel, és miután hazaértem, én még igenis dolgoztam, mert egy hős vagyok (aztán másnap átaludtam a fél napot, mert lusta is, rendesen).
Én a hirtelen idegességre egy óriási jégkrémmel nyitottam a kulináris élvezeteket (kicsit remegtem, és nem találtam a vércukromat), aztán kuktáskodtam és néztem, hogy jé, de érdekes is ez a telefon, töltöttünk rá vírusirtót (ha már elég okos a vírusokhoz), turmixoltam főtt cukkinit, beállítottam a háttérképet, reszeltem parmezánt. A szufflé valami olyan elképesztően finom lett, hogy az hihetetlen, komolyan, döbbenetes. Utána megnéztük, hogy milyen az a sajt, amit a parmezán helyettesített, aztán még egy órán át sajtokat bámultunk, először a francia sajtok listáján mentünk végig (aaahhh! különösen azoknál érzékenyültem el, amit már kóstoltam, és tudom, milyen finomak), aztán megnéztük a holland sajtokat, még szerencse, hogy előtte teleettük magunkat a világ legtökéletesebb szuffléjával, különben sírtunk is volna, nem csak áhítatosan sóhajtozunk. A telefon is valami elképesztő, Virgonc régi kis okostelefonja volt, valószínűleg sosem fogom kihasználni a funkciói tizedét sem, de hát nagyon szép. És okos. Lényegesen okosabb nálam, ami egyrészt nem nagy teljesítmény, másrészt azért ne becsüljük alá a nyulat sem, elengedett kézzel megtaláltam rajta a vekkert.
Ez a sok jóság pénteken még egészen egyben tartott, aztán szombaton nagyon el voltam kenődve, hogy jaj, az én kis régi Nokiám, és az én kis régi telefonszámom, és én ezt nem akarom, és jaj, jaj, jaj. A hétvége nagyjából ezzel telt, valamint bejövő telefonszámok adminisztrálásával, munkával és lilahagymával, aztén hétfőn moziba mentünk Impatienttel, kedden pedig mini osztály-évfolyam találkozót rendeztünk sok koktéllal és fröccsel, és miután hazaértem, én még igenis dolgoztam, mert egy hős vagyok (aztán másnap átaludtam a fél napot, mert lusta is, rendesen).
telefon
Szóval ellopták, és mivel nagyon régi feltöltőkártyás szám volt, a rendszer nem tudta kellő magabiztossággal a nevemhez kötni, úgyhogy most új telefonszámom van. Illetve mindenki* más számát elvesztettem, szóval ha valaki úgy érzi, hogy mi bizony telefonálós viszonyban voltunk, és ezt szeretné fenntartani, akkor tudja, hol keressen (tipp: ne a régi számomon).
*ez nem teljesen igaz, de azért sok mindenkiét
murphy, te mocskos rohadék
Mert mikor megy el másfél napra az internet?
Amikor eltűnik a telefonom, és valahogy meg kéne keresnem-kerestetnem.
Bár egyelőre minden jel arra vall, hogy leginkább ellopták. Figyelembe véve a telefon paramétereit, hát, nagy fogás lehetett, az összes kurva anyját mindnek, remélem, sosem lesz több pénzük, mint amit az én kis Nokiámért kaptak.
Amikor eltűnik a telefonom, és valahogy meg kéne keresnem-kerestetnem.
Bár egyelőre minden jel arra vall, hogy leginkább ellopták. Figyelembe véve a telefon paramétereit, hát, nagy fogás lehetett, az összes kurva anyját mindnek, remélem, sosem lesz több pénzük, mint amit az én kis Nokiámért kaptak.
napirendi mókus
Időnként az internet valamiért nem csorog nálam rendesen, ilyenkor nagyon szoktam szitkozódni, és iszonyú büszke vagyok magamra, ha sikerül megállnom, hogy dühömben a falhoz vágjak dolgokat. Például mert a legutóbb egy papírzsebkendővel próbálkoztam, és sajnos nem a legközelebbi falnál (a düh és a józan ész azért még mindig kölcsönösen kizárják egymást), és kevés frusztrálóbb dolog van, mint amikor az ember pusztulj-pusztulj-halj-meg hörgéssel a falhoz vágna valamit, de az félúton ráérős libbenéssel a földre siklik. Hát nehéz az élet. Törékeny holmival viszont olyan helyen nem dobálódzom, ahol nekem kell utána feltakarítanom, azért ennyi józan észt szerencsére még a düh is engedélyez.
Csináltam magamnak okos excel táblázatot, hogy lássam, mivel hogy haladok (mindennel rosszul), ettől erős teljesítménykényszerem lett, aminek folyamatosan nem felelek meg. Viszont a „napi öt dolog, amiről nem tudtam” rovatnak hála rengeteg érdekes kis falatkát összeszedtem – ha épp nem frissült kellő ütemben sem a BBC tudományos rovata, sem a világ dolgai iránt érdeklődő ismerőseim és idoljaim twittere, akkor a Wikipédián garázdálkodva. A középkori történelem szerencsére kiapadhatatlan forrása a rádöbbenésnek, a merovingok például egészen elképesztően véres és döbbenetes népek voltak, Brünhilda csak azért emelkedik ki közülük, mert vagy négyszer annyi ideig húzta, mint az átlag, nem a vérszomja volt szokatlan.
További érdekességek (az összes linkelt anyag angolul van, csak szólok)
Meg nyilván volt még egy csomó, de egyrészt nem mindenkinek az az érdekes vagy új, ami nekem, másrészt nincs mindenhez linkem (például volt egy magányos könyvidézet, mely szerint 1800 körül egyes francia vidékeken mellpumpa helyett „tétaire” névre hallgató férfiakat alkalmaztak, hát, akadtak bizarr munkakörök), harmadrészt amit aktuális érdekességként három nyelven is elolvastam, azt nyilván más is látta, negyedrészt, uh, lennének francia linkek is, és tök ciki lenne, ha már a félsoros összefoglalóból kiderülne, hogy félreértettem az egészet. Egyébként érdekes, hogy a kommentelhető cikkek alatt azért néha nagyon keményen kijavítják a hülyeírókat, és néha úgy tűnik, hogy jogosan; ebből leginkább azt a következtetést vontam le, hogy a nem kommentelhető cikkekben akármi lehet, honnan fogom én így tudni, mi az igazság, ha nem crowdsource-olják nekem oda a kritikát. Jó, tudom, sokat elárul, mi hol jelent meg, és biztos van nekem is józan eszem (biztos?), de ha a tárgyi tudásom lyukacsos (és manapság már mindenkié az), akkor nem megyek vele túl sokra, ugye.
Ezen kívül voltam borozni Noizzal, sörözni mergencékkel, születésnapozni Grafikuslánynál, kávéztam Fleóval (kaptam poharas instant frappét!!! és szamártejes szappant!!!) és fröccsöztünk a szokásos tettesekkel is a Grundon, most megfontolás tárgyává teszem az egy hónap antialkoholizmust, pusztán kíváncsiságból, hogy megy-e, meg mert már fél pohár bor után nagyon sok ostobaságot beszélek. És igen, tudom, hogy a mókusnak sokkal bozontosabb farkat kellett volna rajzolnom, utólag mindig okosabb az ember, lehet, hogy majd egyszer kijavítom – és lehet, hogy nem, hanem rajzolok valami tök mást (ez most kivételesen egy kép, és nem lesz nagyobb sem, így is viszonylag kivehető; ha valakinek kell róla bármi, el lehet kérni).
Csináltam magamnak okos excel táblázatot, hogy lássam, mivel hogy haladok (mindennel rosszul), ettől erős teljesítménykényszerem lett, aminek folyamatosan nem felelek meg. Viszont a „napi öt dolog, amiről nem tudtam” rovatnak hála rengeteg érdekes kis falatkát összeszedtem – ha épp nem frissült kellő ütemben sem a BBC tudományos rovata, sem a világ dolgai iránt érdeklődő ismerőseim és idoljaim twittere, akkor a Wikipédián garázdálkodva. A középkori történelem szerencsére kiapadhatatlan forrása a rádöbbenésnek, a merovingok például egészen elképesztően véres és döbbenetes népek voltak, Brünhilda csak azért emelkedik ki közülük, mert vagy négyszer annyi ideig húzta, mint az átlag, nem a vérszomja volt szokatlan.
További érdekességek (az összes linkelt anyag angolul van, csak szólok)
- A nagytestű állatok kihalásának hosszú távú hatásai az ökoszisztémára
- A vadkanok kifejezetten csiszolgatják az agyarukat, hogy jó éles legyen, és ennek megfelelően öklelni is máshogy öklelnek, mint a kocák
- Híres disznók listája (felhívnám a figyelmet Tirpitz malac kalandos sorsára)
- A szauropodák nyaka talán mégsem hajlott olyan könnyedén, mint a rajzok alapján gondolnánk
- Cápák a golfpályán (a bikacápák amúgy nagyon durva állatok, térdig érő vízben már gond nélkül lerántják az embert, szóval érdemes nem pancsolni a közelükben)
- Kowloon Walled City
- Hogyan követik az élelmiszerfogyasztási szokások a népességvándorlást
- Az ólmozott benzin kivezetésének hatása a jamaikai bűnözésre
- Mitől függ, hogy mennyire élünk meg fájdalmasnak egy, öö, fájdalmas élményt
Meg nyilván volt még egy csomó, de egyrészt nem mindenkinek az az érdekes vagy új, ami nekem, másrészt nincs mindenhez linkem (például volt egy magányos könyvidézet, mely szerint 1800 körül egyes francia vidékeken mellpumpa helyett „tétaire” névre hallgató férfiakat alkalmaztak, hát, akadtak bizarr munkakörök), harmadrészt amit aktuális érdekességként három nyelven is elolvastam, azt nyilván más is látta, negyedrészt, uh, lennének francia linkek is, és tök ciki lenne, ha már a félsoros összefoglalóból kiderülne, hogy félreértettem az egészet. Egyébként érdekes, hogy a kommentelhető cikkek alatt azért néha nagyon keményen kijavítják a hülyeírókat, és néha úgy tűnik, hogy jogosan; ebből leginkább azt a következtetést vontam le, hogy a nem kommentelhető cikkekben akármi lehet, honnan fogom én így tudni, mi az igazság, ha nem crowdsource-olják nekem oda a kritikát. Jó, tudom, sokat elárul, mi hol jelent meg, és biztos van nekem is józan eszem (biztos?), de ha a tárgyi tudásom lyukacsos (és manapság már mindenkié az), akkor nem megyek vele túl sokra, ugye.
Ezen kívül voltam borozni Noizzal, sörözni mergencékkel, születésnapozni Grafikuslánynál, kávéztam Fleóval (kaptam poharas instant frappét!!! és szamártejes szappant!!!) és fröccsöztünk a szokásos tettesekkel is a Grundon, most megfontolás tárgyává teszem az egy hónap antialkoholizmust, pusztán kíváncsiságból, hogy megy-e, meg mert már fél pohár bor után nagyon sok ostobaságot beszélek. És igen, tudom, hogy a mókusnak sokkal bozontosabb farkat kellett volna rajzolnom, utólag mindig okosabb az ember, lehet, hogy majd egyszer kijavítom – és lehet, hogy nem, hanem rajzolok valami tök mást (ez most kivételesen egy kép, és nem lesz nagyobb sem, így is viszonylag kivehető; ha valakinek kell róla bármi, el lehet kérni).
vasárnap este
Hazafelé sétálva nagyon bölcs gondolatok jutottak eszembe, például arról, hogy vannak utcák, amik láthatóan csak jövet léteznek, menet nem, és hogy ezekben az utcákban mindig ott lapul valahol a rádöbbenés, egyszer a virágzó bodzafákra, amiket csak öt nappal később fedeztem fel megint, a fényképezőgép memóriakártyáján, mert mire hazaértem, azt is elfelejtettem, hogy láttam, nem hogy lefényképeztem őket; máskor a színre, ami valójában nem szín, hanem hely és pillanat, a két háború közt épült, barnás bérházak kontrasztja a teljes sötétedés előtti ég királykékjével. De hát egész délután és este ilyesmikről beszélgettünk, és ettünk és ittunk, és aljas árulásnak érzem a szervezetem részéről, hogy amint idehaza átléptem a küszöbön, az első felfedezésem az volt, hogy már megint rettentő éhes vagyok.
A hűtőben pihenő vaníliás puding létére csak úgy húsz perccel később eszméltem rá, de legalább minden jó, ha van mit enni.
A hűtőben pihenő vaníliás puding létére csak úgy húsz perccel később eszméltem rá, de legalább minden jó, ha van mit enni.
okoskodás és bölcselkedés közt sok kapszaicinnel
Meleg van, de nem mar úgy a napfény, ez már a nyár végvonaglása, és ha szerencsénk van, meghitt, napfényes őszbe csendesül. Érezhetően rövidebbek a nappalok, hidegebbek az éjszakák, és tegnap este a kihalt kerthelyiségek közt vándorolva ugyanazt a vakáció végi elmúlást éreztem a levegőben, mint régen.
Kíváncsi lennék, más népeknél ez hogy van, más iskolarendszerekben, ahol nem csontosul bele úgy az emberekbe óvodától egyetemig, hogy az év valójában kétszer ér véget, júniusban és augusztusban, és a kettő közt úgy hullámzik a nyár, a kiégett fű, az út szélén gúlákban álló görögdinnye, a fakó Balaton, a lampionok a falócák fölött, a csapolt sör a műanyag pohárban, mint az Atlanti-óceán. Nem tudom. Mennyire határozza meg az embert, hogy egészen kisgyerek korától a felnőtté válásig a nyár egy másik valóság, más szabályokkal, mint az év többi része; nincsenek hétköznapjai, de nincsenek hétvégéi sem, nincs állandó ritmusa, más emeli ki az ünnepet, más tölti ki a hétköznapot? És azután, hogy az első közösségi élménytől fogva ebben élünk, elvárják, hogy szemrebbenés nélkül és azonnal alkalmazkodjunk egy olyan rendszerhez, ahol minden hét, minden hónap, minden évszak egyforma, ahol nem lehet átesni abba a másik valóságba, mert két hét nem elég arra, hogy összemosódjanak a szerdával a vasárnapok. Nem azt a ritmust szoktuk meg. Nem abban neveltek minket.
Persze a felnőtté válással rengeteg más varázslat is elvész, de nem tudom, valahol igazságtalannak tűnik, hogy eszmélésünktől akár huszonéves korunkig abban élünk, hogy két világ van, és aztán hirtelen elveszik az egyiket. Mert egy közel egész évszakos szünet akkor is kiválik az év rendjéből, ha valaki nem nyaral sehol, csak otthon ül, és üresen hagyja elfolyni a napokat, és akkor is, ha dolgozik, ha nyelviskolába jár, mindenképp más, mint az év többi része. És aztán egyszerre homogénné válik az év, nincs meg ez a kinek passzív pihenés, kinek pihentető ritmusváltás, és komolyan azt hiszik, hogy az első, legmeghatározóbb másfél-két évtized egyik legmarkánsabb ciklusát csak így ki tudja dobni az ember.
Jó, nyilván ki tudja. Kénytelen megtenni. De milyen lehet úgy élni, hogy nincs ekkora váltás, hogy az iskolai szünetek jobban belesimulnak az évbe, és közelebb állnak a felnőttkori szabadságok időtartamához, hogy arról a másik valóságról azt szokja meg az ember, hogy rövid ideig mártózhat csak meg benne, nem merülhet el, nem oldódhat fel teljesen, mert csak tavacska, és nem, mint az Atlanti-óceán, végtelen; könnyebb-e úgy később, felnőttként visszatalálni a pihentető másba.
És néha arra gondolok, hogy egyedül élő szabadúszóként én úgyis átestem már az örök nyárba, itt nincsenek sem hétvégék, sem hétköznapok, és nem a heti ötször nyolc-tíz-tizenkét óra egyenletessége osztja be egyformára az időmet, hanem a hirtelen beesett és a lassan feltornyosuló munkák gyorsítják-lassítják, ahogy épp sikerül. Meg arra is gondolok, hogy miután csípős paprikát vágtam, még egy fél napig nem kéne orrot fújnom, és hogy mit tegyek ezzel az újabb hatékony nappal, valahol később étellel fognak várni, de addig még bort is kéne vennem, és túlesnem az aktuális fejezeten.
Kíváncsi lennék, más népeknél ez hogy van, más iskolarendszerekben, ahol nem csontosul bele úgy az emberekbe óvodától egyetemig, hogy az év valójában kétszer ér véget, júniusban és augusztusban, és a kettő közt úgy hullámzik a nyár, a kiégett fű, az út szélén gúlákban álló görögdinnye, a fakó Balaton, a lampionok a falócák fölött, a csapolt sör a műanyag pohárban, mint az Atlanti-óceán. Nem tudom. Mennyire határozza meg az embert, hogy egészen kisgyerek korától a felnőtté válásig a nyár egy másik valóság, más szabályokkal, mint az év többi része; nincsenek hétköznapjai, de nincsenek hétvégéi sem, nincs állandó ritmusa, más emeli ki az ünnepet, más tölti ki a hétköznapot? És azután, hogy az első közösségi élménytől fogva ebben élünk, elvárják, hogy szemrebbenés nélkül és azonnal alkalmazkodjunk egy olyan rendszerhez, ahol minden hét, minden hónap, minden évszak egyforma, ahol nem lehet átesni abba a másik valóságba, mert két hét nem elég arra, hogy összemosódjanak a szerdával a vasárnapok. Nem azt a ritmust szoktuk meg. Nem abban neveltek minket.
Persze a felnőtté válással rengeteg más varázslat is elvész, de nem tudom, valahol igazságtalannak tűnik, hogy eszmélésünktől akár huszonéves korunkig abban élünk, hogy két világ van, és aztán hirtelen elveszik az egyiket. Mert egy közel egész évszakos szünet akkor is kiválik az év rendjéből, ha valaki nem nyaral sehol, csak otthon ül, és üresen hagyja elfolyni a napokat, és akkor is, ha dolgozik, ha nyelviskolába jár, mindenképp más, mint az év többi része. És aztán egyszerre homogénné válik az év, nincs meg ez a kinek passzív pihenés, kinek pihentető ritmusváltás, és komolyan azt hiszik, hogy az első, legmeghatározóbb másfél-két évtized egyik legmarkánsabb ciklusát csak így ki tudja dobni az ember.
Jó, nyilván ki tudja. Kénytelen megtenni. De milyen lehet úgy élni, hogy nincs ekkora váltás, hogy az iskolai szünetek jobban belesimulnak az évbe, és közelebb állnak a felnőttkori szabadságok időtartamához, hogy arról a másik valóságról azt szokja meg az ember, hogy rövid ideig mártózhat csak meg benne, nem merülhet el, nem oldódhat fel teljesen, mert csak tavacska, és nem, mint az Atlanti-óceán, végtelen; könnyebb-e úgy később, felnőttként visszatalálni a pihentető másba.
És néha arra gondolok, hogy egyedül élő szabadúszóként én úgyis átestem már az örök nyárba, itt nincsenek sem hétvégék, sem hétköznapok, és nem a heti ötször nyolc-tíz-tizenkét óra egyenletessége osztja be egyformára az időmet, hanem a hirtelen beesett és a lassan feltornyosuló munkák gyorsítják-lassítják, ahogy épp sikerül. Meg arra is gondolok, hogy miután csípős paprikát vágtam, még egy fél napig nem kéne orrot fújnom, és hogy mit tegyek ezzel az újabb hatékony nappal, valahol később étellel fognak várni, de addig még bort is kéne vennem, és túlesnem az aktuális fejezeten.
legalább valami
Az előbb értetlenkedtem egy sort azon, hogy jó, de a kézhátam, az miért csíp, azzal csak nem vágtam csípős paprikát, aztán rájöttem, hogy nem is, csak amikor megdörzsöltem a szemem csípős paprikás kézzel, bölcsen kézháttal próbáltam letörölni a rettenetet. Hatékony paprikát vettem, azt hiszem. Az egyetlen hatékony dolog a napban.
az újrahasznosítás nagymestere
Az arcok is, a bagoly is járt már erre; tulajdonképp az a meglepő, hogy még sosem próbáltam a tükördémonokat összeházasítani a kaleido-mandaloszkópokkal. A kicsi képek linkek, és a nagy animált kép egyes fázisainak nagyobb felbontása lakik mögöttük.
nem ez az a pont
...ahol hirtelen elkezd érdekes lenni bármi is, amit írok. Pedig vannak gondolataim, csak nagyon nincs kedvem szavakba önteni őket, persze a dolgok többségéhez épp nagyon nincs kedvem amúgy sem, zoknikat kéne teregetni és vikingeket fejszézni, és miért van már meging harminc fok, ó miért. De legalább nem negyven.
Azzal nyilván számoltam, hogy az enyhülés utáni első napot szinte egy az egyben átalszom, de a borzalmas fejfájás meglepett, persze az is lehet, hogy a szemem nem szereti az asztali monitort, vagy a Kindle bántja, nem baj, ha sosem tudom meg, csak ne jöjjön vissza. Kénytelen voltam hétvégén is nyitva tartó gyógyszertárakba elzarándokolni Algoflexért, valaki töltött paprikát főz, a Sors igazságtalan (amennyiben az illető nem hoz át nekem egy adaggal, de azt hiszem, akkor meg pánikrohamot kapnék).
Befejeztem a The Sarantine Mosaic-ot, (mármint hogy a Sailing to Sarantium az csak az első kötet volt, nem a saját első kötete), és Kay néha szinte meglepett; nagy szó, mert nem szokott, nem így szokott. Elő kéne szedni a régieket is megint. És egyszer megrendelni majd az újat, majd, egyszer, egyszermajdegyszer.
Az embertelen hőség csúcsán megnéztem a Byzantium című vámpírosságot (ó, azok a légkondicionált mozitermek!), a hideg, esős, fojtóan párás, mégis szeles tengerparti angol városka érzést nagyon elkapták, szinte még a nyers tengerszagot, a nyers halszagot és a sülő hal szagát is éreztem, de azt hiszem, a mai vámpírdivat továbbra sem kedvez nekem. Mármint a vámpír szerintem akkor is szörnyeteg, ha Saoirse Ronan játssza. Lehet szeretni, lehet sajnálni, de felmenteni, sőt, dicsőíteni azért nem kéne. Ráadásul még mindig nem teljesen érzem át, hogy miért épp Byzantium a címe, és néha úgy érzem, hogy csak, vagy nagyon nem vettem észre a rejtett utalásokat*. Biztos utána lehetne nézni, de azért sajnos a zoknikat is ki kell teregetnem. És a vikingeket lefejszéznem.
Megyek is.
Azzal nyilván számoltam, hogy az enyhülés utáni első napot szinte egy az egyben átalszom, de a borzalmas fejfájás meglepett, persze az is lehet, hogy a szemem nem szereti az asztali monitort, vagy a Kindle bántja, nem baj, ha sosem tudom meg, csak ne jöjjön vissza. Kénytelen voltam hétvégén is nyitva tartó gyógyszertárakba elzarándokolni Algoflexért, valaki töltött paprikát főz, a Sors igazságtalan (amennyiben az illető nem hoz át nekem egy adaggal, de azt hiszem, akkor meg pánikrohamot kapnék).
Befejeztem a The Sarantine Mosaic-ot, (mármint hogy a Sailing to Sarantium az csak az első kötet volt, nem a saját első kötete), és Kay néha szinte meglepett; nagy szó, mert nem szokott, nem így szokott. Elő kéne szedni a régieket is megint. És egyszer megrendelni majd az újat, majd, egyszer, egyszermajdegyszer.
Az embertelen hőség csúcsán megnéztem a Byzantium című vámpírosságot (ó, azok a légkondicionált mozitermek!), a hideg, esős, fojtóan párás, mégis szeles tengerparti angol városka érzést nagyon elkapták, szinte még a nyers tengerszagot, a nyers halszagot és a sülő hal szagát is éreztem, de azt hiszem, a mai vámpírdivat továbbra sem kedvez nekem. Mármint a vámpír szerintem akkor is szörnyeteg, ha Saoirse Ronan játssza. Lehet szeretni, lehet sajnálni, de felmenteni, sőt, dicsőíteni azért nem kéne. Ráadásul még mindig nem teljesen érzem át, hogy miért épp Byzantium a címe, és néha úgy érzem, hogy csak, vagy nagyon nem vettem észre a rejtett utalásokat*. Biztos utána lehetne nézni, de azért sajnos a zoknikat is ki kell teregetnem. És a vikingeket lefejszéznem.
Megyek is.
*Nos, Yeats nyilván eszembe jutott, de rögvest; hát angol szakon végeztem, és még ezen felül is egyfolytában ír irodalom, művelődéstörténet és történelem órákra jártam. De a film nem reflektál sehol a költőember munkásságára, vagy legalábbis nekem nem tűnt fel. Mármint egyszer mintha a Trinity College olvasótermében lennének hőseink, és van benne valami, ami már majdnem egy sötétszürke kőkockákból összerótt, méhkas alakú szerzeteskunyhó egy értelmetlenül meredek szigeten, de ez is inkább általános írség, mint a szokásos yeats-i mániák. És mindig az volt a benyomásom, hogy az ő miszticizmusa és okkultizmusa nem a főbb testnedvekre alapul, ellenben a filmmel.
blur
Gondoltam ma már kocsikra is; és hogy mégis kellett volna vennem pizzát vagy valami nagyon édeset; próbálom átszellőztetni a lakást, ha már végre megindult a levegő, a konyhaablakból nézem a Sziget fényeit, és azon gondolkozom, hogy a hirtelen villanások vajon onnan jönnek, vagy a hátam mögött észrevétlenül és csendben ott lebeg már a vihar.
Ennyire azért nem vagyok szerencsés, és a falak szinte izzanak, másodpercek alatt újra felfűtik a lakást, azon gondolkozom, hogy nem kezdek bele a Sailing to Sarantium második kötetébe, és hogy ha más is olvasna Kayt, nem csak én, ha Kay idehaza bevett fantasy szerző lenne, de igazából fölösleges ezeken gondolkozni, igazából fölösleges gondolkozni, kocsikon és repülőkön és bármin is egyáltalán.
Ennyire azért nem vagyok szerencsés, és a falak szinte izzanak, másodpercek alatt újra felfűtik a lakást, azon gondolkozom, hogy nem kezdek bele a Sailing to Sarantium második kötetébe, és hogy ha más is olvasna Kayt, nem csak én, ha Kay idehaza bevett fantasy szerző lenne, de igazából fölösleges ezeken gondolkozni, igazából fölösleges gondolkozni, kocsikon és repülőkön és bármin is egyáltalán.
Egy pokolban
Ott álltál a téren, és tudtam, hogy már nem hiszel semmiben. De ott álltál, és tudtam – és úgy fájt a szívem, mert tudtam – tudtam, hogy mi jön, mi fordul rá kopogva a főtérre, mi dübörög felénk. Csak azt nem értettem, miért vagy itt.
De akkor lehajtottad a fejed.
Alábbhagyott a zsivaj, már hallatszott a patadobogás, az emberek feje fölött felimbolyogtak az első zászlók. Korommal szegett vérvörös, az oroszlán mintha fájdalmában acsarkodna rajta, hogy szétfeszítse a rácsokat – a halandóság feketéjét, a halhatatlanság hazug bíborát – és most haladt el a városháza előtt a temetési menet.
Még tartott a haláltusája, mikor elfogták a gyilkosát, és a halálos ágyán is kegyelmet kért neki. Te nem adtál volna; sem a merénylőnek, sem az áldozatnak. Kemény vagy, tiszta és rideg, olyan idegen, mintha nem is az én fiam volnál.
De az vagy. Most már látom.
Gyűlölted, ahogy talán még senkit; de ennek is éle volt, éle és oka. Nem az, hogy anyád helyére feküdt az ágyamban, ugyan, sosem voltál kicsinyes – de hogy nevetett, dalolt, és idegen virágokkal fonta be a komor termeket! Azt már nem tűrhetted. Te sem. Az idegen asszonynak mennie kell, uram, mondták a tanácsnokok. Erkölcstelen, az egész városnak rossz példát mutat; törvényeink már megengedik a válást, küldje el! A vidék komor, fekete palástos püspöke sírva könyörgött nekem.
Kivittem a birtokra, ahol senki sem látja, mert én örültem, hogy él – él, és nem csak létezik, gyűlöl és vezekel, mint mi mindannyian – de amikor jött a járvány, nem tarthattam vissza én sem. Reggeltől estig a kórházakban szorgoskodott, úgy ápolta a haldoklókat, mint egy szent. És még ott is nevetett.
Te sem maradtál el mögötte, tudom; alig bírtalak kiparancsolni a betegek közül, az sem érdekelt, hogy házunk utolsó sarja vagy, és nem vesztegetheted erre az életed. Ott láttad először igazán – és akit te búcsúztattál el, az komor, megdicsőült arccal ment át a túlvilágra, de aki az ő karjai közt lehelte ki a lelkét, az még halálában is nevetett, mint egy kisgyerek. Ott láttad először igazán, és megszerethetted volna; de csak még jobban meggyűlölted. Tűz és jég, érzés, eszme, jó és jó harca – végül már magad sem tudtad, honnan jön ez a pokoli indulat.
Küzdöttél ellene emberül, és mit sem ért. Láttam, és nem törődtem vele. Akkor sem, mikor száműzted magad – tanulmányútnak mondtad, ám tudtam én is, mitől, kitől szöksz. Németalföld nem volt jó iskola, kopár volt, véres és vizes; de ki tudja, talán még reméltem is, hogy ott ragadsz. Talán ha nem lobban lángra, ott maradsz – talán ha nem lobban lángra, nem látod meg, miféle tűz ég benned is. Hány ember vére szárad a kezeden?
Mindegy; az övé biztosan nem, már tudom. Úgy jöttél haza lázasan, férgesen, elcsigázva – kiábrándultan és elvadulva, mint egy kutya. Az öcsédre rá se néztél, a háború szennye után hazugnak hallottad az örömöt, és amint erőre kaptál, elhagytál rangot és nevet. Vezekeltél, éppolyan buzgón és vakon, mint ahogy öltél előtte.
Hamar híre ment a vidéken a szent embernek, aki Keresztelő Jánosnál is vadabb, de a szigora mögül tisztaság ragyog, tisztaság és szeretet. Büszke volt minden ízed, hát büszkeségből voltál alázatos – alázatból szeretted a szennyet, bárhogy irtóztál tőle; és irtóztál tőle, tudom.
Követőid is beálltak melléd, vadmézen éltek, sáskán, és ha az nem termett elég, hát az erővel orzott jószágon – márpedig télen gyakrabban találtak birkát a szegényes akolban, mint mézet ezen a fagyos vidéken. Lehordtad őket, amiért rabolnak, mégsem tettél semmit ellenük. Húszat akasztattam fel az első télen? Két tucatot? Prédikálni kezdtél az önkény ellen. Nem tudtad már, mit beszélsz.
Vasra verve hozattalak volna haza, ha nem kér neked kegyelmet. Így is elmentem érted. Tíz emberrel, mit tudhattam már, meddig terjed az őrületed – de békével, mint atya megtévedt fiához. Féltem, hogy kinevetsz, de csak átkozódtál. Undorodtam tőled. Halál bűzlött minden lélegzetvételedben. Gyere haza, kértelek, hagyd, hogy megbocsássuk vétkeid – de embertől a bocsánat sem kellett már neked. Gyűlölted magad és az életed.
Kérte, hadd mehessen el hozzád, de én nem engedtem. Álruhában szökött volna, hogy beszéljen veled; visszahozattam. Harmadszorra megeskettem, hogy mellettem marad. Mégis üzent neked, találkát kért, hogy összeforrassza szétesett családunkat, hogy az öcsédnek bátyja, nem csak ura lehess.
Nem jöttél el.
Jött helyetted más, tőrrel a kezében. A kínpadon bevallotta, hogy el sem vitte az üzenetet, maga is tudta, mit kell tennie a paráznával, aki nem átall nevetni ebben a siralomvölgyben sem – ó, ha tudta volna, hogy még a halálos ágyán is csak mosolyog, és kegyelmet kér neki! Ó, ha tudta volna… De hogyan is adhattam volna kegyelmet? Hogyan is maradhatott volna bennem irgalom – nélküle?
Mesélték, amikor hírét vetted a halálának, térdre rogytál, úgy imádkoztál. Talán hálát adtál az Úrnak... Úgy hittem, és gyűlöltelek. Követet küldtem hozzád, takarodj, nem akarok a saját fiam gyilkosa lenni, de ha csak híredet is hallom, esküszöm, megöllek – a gőg elvette méltó büntetését, mondtad, és maradtál.
Nem tudtam, hogy saját magadra érted. Nem tudtam; csak most, amikor meghajtottad a fejed.
A fiam vagy. Nagylelkű, bátor és igaz, ahogy neveltelek. Elmosolyodok. Együtt égünk majd a pokolban; már most egy pokolban égünk mi ketten!
Kegyelem, irgalom, ugyan! Pogányok vagyunk, nem tudjuk, mi az. Rád mutatok, a kapitány megmarkolja az alabárdot.
– A fejedelemasszony gyilkosa!
De akkor lehajtottad a fejed.
Alábbhagyott a zsivaj, már hallatszott a patadobogás, az emberek feje fölött felimbolyogtak az első zászlók. Korommal szegett vérvörös, az oroszlán mintha fájdalmában acsarkodna rajta, hogy szétfeszítse a rácsokat – a halandóság feketéjét, a halhatatlanság hazug bíborát – és most haladt el a városháza előtt a temetési menet.
Még tartott a haláltusája, mikor elfogták a gyilkosát, és a halálos ágyán is kegyelmet kért neki. Te nem adtál volna; sem a merénylőnek, sem az áldozatnak. Kemény vagy, tiszta és rideg, olyan idegen, mintha nem is az én fiam volnál.
De az vagy. Most már látom.
Gyűlölted, ahogy talán még senkit; de ennek is éle volt, éle és oka. Nem az, hogy anyád helyére feküdt az ágyamban, ugyan, sosem voltál kicsinyes – de hogy nevetett, dalolt, és idegen virágokkal fonta be a komor termeket! Azt már nem tűrhetted. Te sem. Az idegen asszonynak mennie kell, uram, mondták a tanácsnokok. Erkölcstelen, az egész városnak rossz példát mutat; törvényeink már megengedik a válást, küldje el! A vidék komor, fekete palástos püspöke sírva könyörgött nekem.
Kivittem a birtokra, ahol senki sem látja, mert én örültem, hogy él – él, és nem csak létezik, gyűlöl és vezekel, mint mi mindannyian – de amikor jött a járvány, nem tarthattam vissza én sem. Reggeltől estig a kórházakban szorgoskodott, úgy ápolta a haldoklókat, mint egy szent. És még ott is nevetett.
Te sem maradtál el mögötte, tudom; alig bírtalak kiparancsolni a betegek közül, az sem érdekelt, hogy házunk utolsó sarja vagy, és nem vesztegetheted erre az életed. Ott láttad először igazán – és akit te búcsúztattál el, az komor, megdicsőült arccal ment át a túlvilágra, de aki az ő karjai közt lehelte ki a lelkét, az még halálában is nevetett, mint egy kisgyerek. Ott láttad először igazán, és megszerethetted volna; de csak még jobban meggyűlölted. Tűz és jég, érzés, eszme, jó és jó harca – végül már magad sem tudtad, honnan jön ez a pokoli indulat.
Küzdöttél ellene emberül, és mit sem ért. Láttam, és nem törődtem vele. Akkor sem, mikor száműzted magad – tanulmányútnak mondtad, ám tudtam én is, mitől, kitől szöksz. Németalföld nem volt jó iskola, kopár volt, véres és vizes; de ki tudja, talán még reméltem is, hogy ott ragadsz. Talán ha nem lobban lángra, ott maradsz – talán ha nem lobban lángra, nem látod meg, miféle tűz ég benned is. Hány ember vére szárad a kezeden?
Mindegy; az övé biztosan nem, már tudom. Úgy jöttél haza lázasan, férgesen, elcsigázva – kiábrándultan és elvadulva, mint egy kutya. Az öcsédre rá se néztél, a háború szennye után hazugnak hallottad az örömöt, és amint erőre kaptál, elhagytál rangot és nevet. Vezekeltél, éppolyan buzgón és vakon, mint ahogy öltél előtte.
Hamar híre ment a vidéken a szent embernek, aki Keresztelő Jánosnál is vadabb, de a szigora mögül tisztaság ragyog, tisztaság és szeretet. Büszke volt minden ízed, hát büszkeségből voltál alázatos – alázatból szeretted a szennyet, bárhogy irtóztál tőle; és irtóztál tőle, tudom.
Követőid is beálltak melléd, vadmézen éltek, sáskán, és ha az nem termett elég, hát az erővel orzott jószágon – márpedig télen gyakrabban találtak birkát a szegényes akolban, mint mézet ezen a fagyos vidéken. Lehordtad őket, amiért rabolnak, mégsem tettél semmit ellenük. Húszat akasztattam fel az első télen? Két tucatot? Prédikálni kezdtél az önkény ellen. Nem tudtad már, mit beszélsz.
Vasra verve hozattalak volna haza, ha nem kér neked kegyelmet. Így is elmentem érted. Tíz emberrel, mit tudhattam már, meddig terjed az őrületed – de békével, mint atya megtévedt fiához. Féltem, hogy kinevetsz, de csak átkozódtál. Undorodtam tőled. Halál bűzlött minden lélegzetvételedben. Gyere haza, kértelek, hagyd, hogy megbocsássuk vétkeid – de embertől a bocsánat sem kellett már neked. Gyűlölted magad és az életed.
Kérte, hadd mehessen el hozzád, de én nem engedtem. Álruhában szökött volna, hogy beszéljen veled; visszahozattam. Harmadszorra megeskettem, hogy mellettem marad. Mégis üzent neked, találkát kért, hogy összeforrassza szétesett családunkat, hogy az öcsédnek bátyja, nem csak ura lehess.
Nem jöttél el.
Jött helyetted más, tőrrel a kezében. A kínpadon bevallotta, hogy el sem vitte az üzenetet, maga is tudta, mit kell tennie a paráznával, aki nem átall nevetni ebben a siralomvölgyben sem – ó, ha tudta volna, hogy még a halálos ágyán is csak mosolyog, és kegyelmet kér neki! Ó, ha tudta volna… De hogyan is adhattam volna kegyelmet? Hogyan is maradhatott volna bennem irgalom – nélküle?
Mesélték, amikor hírét vetted a halálának, térdre rogytál, úgy imádkoztál. Talán hálát adtál az Úrnak... Úgy hittem, és gyűlöltelek. Követet küldtem hozzád, takarodj, nem akarok a saját fiam gyilkosa lenni, de ha csak híredet is hallom, esküszöm, megöllek – a gőg elvette méltó büntetését, mondtad, és maradtál.
Nem tudtam, hogy saját magadra érted. Nem tudtam; csak most, amikor meghajtottad a fejed.
A fiam vagy. Nagylelkű, bátor és igaz, ahogy neveltelek. Elmosolyodok. Együtt égünk majd a pokolban; már most egy pokolban égünk mi ketten!
Kegyelem, irgalom, ugyan! Pogányok vagyunk, nem tudjuk, mi az. Rád mutatok, a kapitány megmarkolja az alabárdot.
– A fejedelemasszony gyilkosa!
2009.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)