Volt egy pont, amikor fizikai rosszullét tört rám az álmosságtól, és ez még nem akadályozott volna meg abban, hogy tovább gépeljek, de már nem tudtam átvinni a mondatokat ívben az elejüktől a végükig, az értelmezéstől az ujjam hegyéig. Ez persze néha előfordul, így került annak idején Harrü* Potter az ikonfestészetbe, és ilyenkor el kell menni aludni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy le tudok ugyan fordítani még egy oldalt, értelmes is lesz, csak a gördülékenysége, az vész el. Szóval úgyis újra meg kell csinálnom másnap, kivéve, ha szakszöveg, mert a szakszöveg ne is legyen gördülékeny, a szakszöveg többnyire amúgy is olyan, hogy nem lehet a mondatokat ívben átvinni az elejüktől a végükig, csak kis részletekre törve, és aztán a túloldalon újra felépítni a logikai relációkat, a próza viszont furcsán nem ilyen, nincs szép, logikai relációkban folyamatábrázolható kis gép-szerkezete (hah! Volt ennek a mondatnak értelme a fejemen kívül bárhol máshol is?). Ott nincs az, hogy piros kocka, fölé a kék ferde elem, a kék mellé szimmetrikusan a zöld, és ezt máshogy lefordítani sem lehetne, ha a kis sárga kettes megy fölülre, mert nem illenének össze a tartalmi elemek kis legófelszínei. Ott érezni kell azt is, amikor szép, szép, és persze ezt jelenti, de szó-is-mét-lés; túlságosan is rímel az előző sorra, és ez most nem mondóka, hanem tragédia; ide bizony két szótaggal hosszabb ojjektum kéne, hogy kijöjjön a ritmus; ne már, két szó esetén még elmegy az alliteráció, de ez itt a negyedik, hova tettem a szinonimákat.
Szóval elmentem aludni, és öregszem, mert régebben ilyenkor negyven perc szundikálás után megújulva tértem vissza a gályára, most felkeltem, leültem a gép elé, és határozottan arra jutottam, hogy ennek semmi értelme sincs, majd reggel. Reggelre begördült a hidegfront, ez általában azzal jár, hogy másfél napig alszom, most bepótoltam az esti adagot, és utána használhatatlanul néztem magam elé, hogy ó jaj, most másfél bekezdést megcsináltam a mai penzumból is, és elmállott az agyam, végleg. Olyanok maradtak benne, hogy ne már, hogy megint le kell vágnom a körmömet, nem akarom levágni a körmömet, és biztos a lábkörmömet is, jaj, jaj. Csokit kéne vennem és vasalót, nem akarok csokit venni, sem vasalót, algoflexet sem, pedig azt is kéne.
Azt hiszem, most akkor megpróbálkozom egy negyedik kávéval is, és ha nem hat, akkor nem is tudom, levonom a konzekvenciát, bár még nem tudom, ezúttal mi lesz.
*A következetesség nevében minden y-ból ü lett, kivéve, ha biztosan tudtam, hogy nem szabad; úgy voltam vele, hogy a lektornak is egyszerűbb, ha mindent egyformán rontok el, és egyes földrazji neveknek csak egy-egy változatára kell rákeresnie. A referenciaként használt útikönyvben volt olyan sziget, aminek a nevét fél oldalon belül három eltérő átírással magyarították, és úgy voltam vele, hogy oké, görögök, szabad szellem és különös ábécé, de ez már sok énnekem.
