Hazafelé sétálva nagyon bölcs gondolatok jutottak eszembe, például arról, hogy vannak utcák, amik láthatóan csak jövet léteznek, menet nem, és hogy ezekben az utcákban mindig ott lapul valahol a rádöbbenés, egyszer a virágzó bodzafákra, amiket csak öt nappal később fedeztem fel megint, a fényképezőgép memóriakártyáján, mert mire hazaértem, azt is elfelejtettem, hogy láttam, nem hogy lefényképeztem őket; máskor a színre, ami valójában nem szín, hanem hely és pillanat, a két háború közt épült, barnás bérházak kontrasztja a teljes sötétedés előtti ég királykékjével. De hát egész délután és este ilyesmikről beszélgettünk, és ettünk és ittunk, és aljas árulásnak érzem a szervezetem részéről, hogy amint idehaza átléptem a küszöbön, az első felfedezésem az volt, hogy már megint rettentő éhes vagyok.
A hűtőben pihenő vaníliás puding létére csak úgy húsz perccel később eszméltem rá, de legalább minden jó, ha van mit enni.
