Nem szoktam erre járni, számomra a Westerfeld az a hely, ahol csak nyaralások kezdődhetnek és érhetnek véget. A hatalmas, kék buborékban ott kavarog a Pomona minden íze, a felső portokra álló gépekről lehömpölygő tengerillat összevegyül az alsó csarnokok rigófű- és perzselt fém aromájával. Lenyűgöz a trafikok, a kávézók, a tömeg ezernyi színe – de sosem ez ragadott meg a leginkább, hanem az utazás, a lehetőségek izgalma. A kilenc-nyolcvanhatos a H nyolcon dokkol, kérjük kedves utasainkat, készüljenek fel a beszállásra; és ha felnézek a központi kupola tetejére, látom, hogy az egyik felső teraszon tényleg az üvegre tapad egy sikló lenyitható farka. Aganthba megy, a templomoromzatú víztornyok földjére, és szinte érzem a nyelvemen az ottani borok kénes-sós ízét. Már csak ezért sem kapcsolom le teljesen az információt. Szeretem, amire emlékeztet.
De ma idelenn maradok. Ma is, holnap is, és minden áldott nap, amíg a landeri telepre köt a szerződésem. A kíméletlen északi napsütésre való krém helyett csak egy kis hátizsák van nálam, benne a legfontosabbak: egy üveg víz, zsebkendő, és mert régimódi vagyok, két toll. Egy pillanatra tanácstalanul állok, fogalmam sincs róla, a landeri vonal merre fut, aztán felhozom az állomás alaprajzát, és már meg is van, U7 voie 8, ezek szerint akkor használtam utoljára a rendszert, amikor Chris meglátogatott, és nem akartam megkockáztatni, hogy hirtelen nem jut eszembe a megfelelő francia kifejezés. A lift felé menet veszek egy croissant-t, ez is még Chris ittlétekor rögzülhetett, aztán leereszkedem a mélybe. Félúton sem vagyok a peronhoz, amikor megcsap az ismerős vízillat. Elszoktam már tőle, hogy ne csak távoli irányítófelületeken keresztül találkozzam vele, és egy pillanatra úgy érzem, hiányzott. Aztán finom párát lehelve besiklik a járatunk.
Felmegyek az emeletre, befészkelem magam az ablak mellé, és lehunyom a szemem. Ha elaludnék, a rendszer időben felkelt, de amúgy is felébredek az éles fényre, amikor az egyetemvároson túl kiérünk az alagútból a ragyogó, külvárosi reggelbe.
Először csak házakat látok, hámlanak, mint a frissen érkezett földiek, az utcák öregek, töredezettek, a parkokat belepte a gaz, de a bokrok virágzanak, és mindenből, amit nem az ember épített, ujjongva süt az élet. A tűzlépcsőkön macskák sütkéreznek, mormolom lehunyt szemmel, a sarkon egy kis büfé, ahol mindig elsózzák az ételt, döbbenetes, milyen egyformák mindenütt a külvárosok. Épp csak a Pomonán vörösebb a fény, fűszeresebbek az illatok, élesebbek a kontrasztok, mint odahaza, a Földön. A külváros kertvárosba olvad, feltűnnek az első aifák, lilán borulnak a parányi kéményházacskák tetőteraszai fölé. Mindegyiken ott a kis kályha, a korlátba épített ülések, a nyugati oldalon a virággal futtatott, áttört szélfogó rács. Elégedett, dús hétköznapok. Épp, mint ez a mai.
Elálmosodom, hátradőlök az ülésen, és már kinn vagyunk a telepnél, amikor felébredek.
