Meleg van, de nem mar úgy a napfény, ez már a nyár végvonaglása, és ha szerencsénk van, meghitt, napfényes őszbe csendesül. Érezhetően rövidebbek a nappalok, hidegebbek az éjszakák, és tegnap este a kihalt kerthelyiségek közt vándorolva ugyanazt a vakáció végi elmúlást éreztem a levegőben, mint régen.
Kíváncsi lennék, más népeknél ez hogy van, más iskolarendszerekben, ahol nem csontosul bele úgy az emberekbe óvodától egyetemig, hogy az év valójában kétszer ér véget, júniusban és augusztusban, és a kettő közt úgy hullámzik a nyár, a kiégett fű, az út szélén gúlákban álló görögdinnye, a fakó Balaton, a lampionok a falócák fölött, a csapolt sör a műanyag pohárban, mint az Atlanti-óceán. Nem tudom. Mennyire határozza meg az embert, hogy egészen kisgyerek korától a felnőtté válásig a nyár egy másik valóság, más szabályokkal, mint az év többi része; nincsenek hétköznapjai, de nincsenek hétvégéi sem, nincs állandó ritmusa, más emeli ki az ünnepet, más tölti ki a hétköznapot? És azután, hogy az első közösségi élménytől fogva ebben élünk, elvárják, hogy szemrebbenés nélkül és azonnal alkalmazkodjunk egy olyan rendszerhez, ahol minden hét, minden hónap, minden évszak egyforma, ahol nem lehet átesni abba a másik valóságba, mert két hét nem elég arra, hogy összemosódjanak a szerdával a vasárnapok. Nem azt a ritmust szoktuk meg. Nem abban neveltek minket.
Persze a felnőtté válással rengeteg más varázslat is elvész, de nem tudom, valahol igazságtalannak tűnik, hogy eszmélésünktől akár huszonéves korunkig abban élünk, hogy két világ van, és aztán hirtelen elveszik az egyiket. Mert egy közel egész évszakos szünet akkor is kiválik az év rendjéből, ha valaki nem nyaral sehol, csak otthon ül, és üresen hagyja elfolyni a napokat, és akkor is, ha dolgozik, ha nyelviskolába jár, mindenképp más, mint az év többi része. És aztán egyszerre homogénné válik az év, nincs meg ez a kinek passzív pihenés, kinek pihentető ritmusváltás, és komolyan azt hiszik, hogy az első, legmeghatározóbb másfél-két évtized egyik legmarkánsabb ciklusát csak így ki tudja dobni az ember.
Jó, nyilván ki tudja. Kénytelen megtenni. De milyen lehet úgy élni, hogy nincs ekkora váltás, hogy az iskolai szünetek jobban belesimulnak az évbe, és közelebb állnak a felnőttkori szabadságok időtartamához, hogy arról a másik valóságról azt szokja meg az ember, hogy rövid ideig mártózhat csak meg benne, nem merülhet el, nem oldódhat fel teljesen, mert csak tavacska, és nem, mint az Atlanti-óceán, végtelen; könnyebb-e úgy később, felnőttként visszatalálni a pihentető másba.
És néha arra gondolok, hogy egyedül élő szabadúszóként én úgyis átestem már az örök nyárba, itt nincsenek sem hétvégék, sem hétköznapok, és nem a heti ötször nyolc-tíz-tizenkét óra egyenletessége osztja be egyformára az időmet, hanem a hirtelen beesett és a lassan feltornyosuló munkák gyorsítják-lassítják, ahogy épp sikerül. Meg arra is gondolok, hogy miután csípős paprikát vágtam, még egy fél napig nem kéne orrot fújnom, és hogy mit tegyek ezzel az újabb hatékony nappal, valahol később étellel fognak várni, de addig még bort is kéne vennem, és túlesnem az aktuális fejezeten.
