Felkelek reggel, és borzalmasan rossz a kedvem, nem az a baj, hogy ingerlékeny vagyok és hangos, a türelmem pedig rövidebb, mint egy teniszcsillag szoknyája, még csak nem is az a baj, hogy már megint úgy viselkedtem egész este, mint egy hároméves az ugrálós hiszti kitörte előtti percekben, ezt már kezdem megszokni, ilyen vagyok, lassan az sem érdekel, hogy másokat ez mennyire zavar, majd ha nagyon zavarni fogja őket, nem visznek magukkal sehova, és az persze szomorú lesz, de nem ez a baj.
Nem tudom, mi a baj, a céltalanság a baj, a kérdések, az, hogy a baráti alkalmak is átalakultak valami koreográfia szerint zajló, szertartásos valamivé, csak ünnepélyesség helyett kedélyes közvetlenséggel, ami mögött azért mégis mindenkinél ott az a százezer dolog, amit nem mond el a másiknak, a harmadiknak, vagy úgy összességében senkinek.
