Oké, a fogammal nincs mit tenni, szerencsére abbahagyta a fájást is, a fogorvos szerint olyan mélyen van, hogy reális, hogy ott is marad. Remélem, hogy ott is marad.
Ettől persze (és az időjárástól is persze, nem csak ettől) én még olyan elképzelhetetlen mértékben frusztrált vagyok, hogy a levegőt rugdalom, és csak azért nem vinnyogok hangosan, mert még hárman ülnek a szobában, és dolgozni szeretnének. Este megyek baráti búcsúfröccsre, nem ártana vigyázni, hogy idegességemben ne igyam le magam, még rengeteg munkanap hátravan a hétből, szám szerint kettő.
most már tényleg
Ó, kivételesen egész kellemes min...
...eszeveszett, agyrohasztó fogfájás. A bölcsességfogam úgy döntött, mégis szeretne kinőni.
kajla
Aztán a vihar a földre csapta és eláztatta a megvadult molylepke-hadat, ami gondolatok helyett zsibongott a fejemben, hazafelé menet félúton és félálomban ettem végre meleg ételt (először a héten), odahaza pedig énekeltem másfél órát, és megittam másfél cent gint, mert keményen tolom. Utána simán csak nem aludtam el időben, akár valami hasznosat is csinálhattam volna, de nyilván nem.
De most kicsit jobb, kicsit kevésbé érzem magam aranyhalnak - mondjuk emberszabásúnak is, de az csak azért van, mert megérkeztek az első fényképek a céges hétvégéről, és hát. Nem leptek meg, eddig is tudtam, hogy nem vagyok ám olyan szép, mint a tükörben, és azt is felfedeztem már, nem csak az a baj, hogy hörcsögszabású vagyok, hanem hogy kajla is. Össze-vissza áll a hajam, a kezem, a lábam, hát ezek után csoda, ha a gondolataim is? ... Ja, ennyi, ezzel letudtam a kötelező nyári hogynézekmárki köröket, ha nem nyírnak véletlenül megint felpuhult ketrecharcosra, amint visszamerészkedem a fodrászhoz, egy ideig most csak magamban morgok.
A tükörben egyébként nagyon szép vagyok, csak mondom.
De most kicsit jobb, kicsit kevésbé érzem magam aranyhalnak - mondjuk emberszabásúnak is, de az csak azért van, mert megérkeztek az első fényképek a céges hétvégéről, és hát. Nem leptek meg, eddig is tudtam, hogy nem vagyok ám olyan szép, mint a tükörben, és azt is felfedeztem már, nem csak az a baj, hogy hörcsögszabású vagyok, hanem hogy kajla is. Össze-vissza áll a hajam, a kezem, a lábam, hát ezek után csoda, ha a gondolataim is? ... Ja, ennyi, ezzel letudtam a kötelező nyári hogynézekmárki köröket, ha nem nyírnak véletlenül megint felpuhult ketrecharcosra, amint visszamerészkedem a fodrászhoz, egy ideig most csak magamban morgok.
A tükörben egyébként nagyon szép vagyok, csak mondom.
búgócsiga
Aztán a szállásadók jóindulatából megoldódott ez is, segítettek elintézni, hogy utólag tudjak neki utalni SZÉP kártyáról (MKB-nál nem úgy van ám ez, hogy csak utalok, mintha bankszámla lenne, vagy mi, de nem ám) (ó, és persze képtelenek voltak megmondani, miért nem sikerült a fizetés, mert hát érvényes a kártya, van rajta pénz... reméljük, legközelebb nem lesz vele baj?), a hagyományos pénzfélét meg visszautalták. De hát azért nem kis idegeskedés és telefonszámla volt ezt lebonyolítani, szóval továbbra is fenntartom, hogy rohadjanak meg.
Voltunk aztán Hollókőn céges hétvégén, nagyon jó volt a kaja, nagyon meleg volt az idő, nagyon sok volt a szúnyog, nagyon jó volt az egész. Mondjuk én főleg aludtam, mert nagyon jó volt a matrac is. Ezen kívül: életemben először lőttem íjjal (eltaláltam a földet), volt rajtam hollókői népviselet (nem, senki nem nézheti meg a fényképeket), ittam aperol spritzet (nekem bejött). Azóta azért most megint tudnék két napot aludni.
Amúgy pedig csak a szokásos (illetve egy kicsit rosszabb), dolgok vannak a fejemben, miért vannak dolgok a fejemben, úgy érzem magam, mint egy különösen hiperaktív aranyhal, másfél másodperc alatt felejtek el mindent, és iszonyatosan túl vagyok pörögve, miért vagyok iszonyatosan túlpörögve, és mennyire fogok összeomlani, ha vége?
Voltunk aztán Hollókőn céges hétvégén, nagyon jó volt a kaja, nagyon meleg volt az idő, nagyon sok volt a szúnyog, nagyon jó volt az egész. Mondjuk én főleg aludtam, mert nagyon jó volt a matrac is. Ezen kívül: életemben először lőttem íjjal (eltaláltam a földet), volt rajtam hollókői népviselet (nem, senki nem nézheti meg a fényképeket), ittam aperol spritzet (nekem bejött). Azóta azért most megint tudnék két napot aludni.
Amúgy pedig csak a szokásos (illetve egy kicsit rosszabb), dolgok vannak a fejemben, miért vannak dolgok a fejemben, úgy érzem magam, mint egy különösen hiperaktív aranyhal, másfél másodperc alatt felejtek el mindent, és iszonyatosan túl vagyok pörögve, miért vagyok iszonyatosan túlpörögve, és mennyire fogok összeomlani, ha vége?
mkb, a kurva anyád
Megpróbáltam kifizetni a szállásomat SZÉP kártyáról. Van rajta legalabb ötvenezer forintnyi nem lejárt zseton. A terminállal nem lehetett zsebet választani. Készpénzzel kellett végül mindent kifizetnem, vagy készpénzzel?
A kibaszott kurva anyjukat basznák meg, de tényleg. Minek kapom játékpénzben a fizetésem egy részét, ha aztán még fizetni sem lehet vele?
A kibaszott kurva anyjukat basznák meg, de tényleg. Minek kapom játékpénzben a fizetésem egy részét, ha aztán még fizetni sem lehet vele?
tompa
Lusta vagyok írni, fáradt és unott; vagy csak nem ide tartozik, amin rettentően jár az eszem; vagy csak minek. Nagyjából ezek vannak, nagyjából ebben a sorrendben.
Huszonöt év fáziskéséssel teljesen rácsavarodtam a Corrosion of Conformity-re, részint azért, mert a mellettem ülő kolléga rengeteget tanácskozik emberekkel rohadt hangosan, és a gondolataimból sem tudom végigvinni fél szót sem, nem hogy dolgozni. Vannak azért helyzetek, amikor nosztalgiával révedek vissza a kussban fordítós időkre. Oké, hogy mindig fúrtak, de hát itt is mindig fúrnak, egy félkész épületben ülünk, mindig fúrnak, mindenhol fúrnak, csak még a tetejében ordítva csocsóznak, pingpongoznak és xboxoznak is a szobánk előtt. Kifogtuk a legjobb sarkot.
A helyzet valószerűségét azt hiszem, a sötét, szűk belső lépcsőház fordulóiba festett A kis herceg idézetek lőtték ki az űrbe, néha, amikor megyek haza, úgy érzem magam, mintha egy díszletben bolyonganék. Egy nagyon furcsa világ nagyon furcsa díszletében, a kiglancolt, szinte már huszonegyedik századi Corvin sétányon a szomszédos gettómaradvány lakói vitatják meg börtönélményeiket, a plázában télen-nyáron rosszul szintetizált csokoládéaromát kevernek a levegőbe, az egész nem valóságos, eltűnhet bármelyik pillanatban, lekapcsolhatják a reflektorokat, álomszerű minden. Még az átmeneti irodával kapcsolatban sem volt ilyen bizonytalan érzésem, az minden dobozszerűsége dacára valós hely volt, szerettem, rohadt személyes és önző okokból, persze, de szerettem. Ezen a helyen viszont csak meglepődöm, amikor néha sikerül ráébrednem, hogy tényleg létezik.
Rengeteg sok mindent el kéne intéznem (lemondani, átállítani, szervizbe vinni, időpontot kérni, asztalt foglalni), csupa olyan dolgot, amihez tagolt mondatokban el kell magyaráznom idegeneknek a szándékaimat, márpedig én erre életemben sosem éreztem magam képesnek. Nem, nem lesz jobb, minél többet csinálom, a legkevésbé sem lesz jobb tőle. Szerencsére azért az élet nem csak ebből áll, néha hazafelé rajzolok a Duna-parton, írok a villamoson, és lassan már egész szépen ki tudom festeni a szememet.
Huszonöt év fáziskéséssel teljesen rácsavarodtam a Corrosion of Conformity-re, részint azért, mert a mellettem ülő kolléga rengeteget tanácskozik emberekkel rohadt hangosan, és a gondolataimból sem tudom végigvinni fél szót sem, nem hogy dolgozni. Vannak azért helyzetek, amikor nosztalgiával révedek vissza a kussban fordítós időkre. Oké, hogy mindig fúrtak, de hát itt is mindig fúrnak, egy félkész épületben ülünk, mindig fúrnak, mindenhol fúrnak, csak még a tetejében ordítva csocsóznak, pingpongoznak és xboxoznak is a szobánk előtt. Kifogtuk a legjobb sarkot.
A helyzet valószerűségét azt hiszem, a sötét, szűk belső lépcsőház fordulóiba festett A kis herceg idézetek lőtték ki az űrbe, néha, amikor megyek haza, úgy érzem magam, mintha egy díszletben bolyonganék. Egy nagyon furcsa világ nagyon furcsa díszletében, a kiglancolt, szinte már huszonegyedik századi Corvin sétányon a szomszédos gettómaradvány lakói vitatják meg börtönélményeiket, a plázában télen-nyáron rosszul szintetizált csokoládéaromát kevernek a levegőbe, az egész nem valóságos, eltűnhet bármelyik pillanatban, lekapcsolhatják a reflektorokat, álomszerű minden. Még az átmeneti irodával kapcsolatban sem volt ilyen bizonytalan érzésem, az minden dobozszerűsége dacára valós hely volt, szerettem, rohadt személyes és önző okokból, persze, de szerettem. Ezen a helyen viszont csak meglepődöm, amikor néha sikerül ráébrednem, hogy tényleg létezik.
Rengeteg sok mindent el kéne intéznem (lemondani, átállítani, szervizbe vinni, időpontot kérni, asztalt foglalni), csupa olyan dolgot, amihez tagolt mondatokban el kell magyaráznom idegeneknek a szándékaimat, márpedig én erre életemben sosem éreztem magam képesnek. Nem, nem lesz jobb, minél többet csinálom, a legkevésbé sem lesz jobb tőle. Szerencsére azért az élet nem csak ebből áll, néha hazafelé rajzolok a Duna-parton, írok a villamoson, és lassan már egész szépen ki tudom festeni a szememet.
rozsdás
Hazajöttem Párizsból, próbálom felfogni, mit is mondanak a fejlesztők, milyen migrációra kéne nekem milyen teszteseteket írnom, de egyelőre komolyan elakad rajta az agyam. Pedig nem lehet olyan bonyolult, csak az agyam, az mostanában nem forog leginkább sehogy sem. Néha kisebb felvillanásokban hirtelen megmutat dolgokat, de azt a szép, óramű típusú, megbízható darálást mostanában nem hozza. Szépen, óramű pontossággal és megbízhatóan mostanában csak a fejem szokott fájni, főleg két vihar között (azaz nagyjából mindig).
Párizs egyébként nagyon jó volt (mint mindig), majd talán írok róla bővebben is (mint néha), a fényképek túlnyomó részét sajnos megette fényképezőgép, amikor egy ponton nagyjából formatálta a memóriakártyát (mit? hogy?) (és miért?). Ezen kívül voltunk két hete állatkertben is, az is nagyon jó volt, azokat a képeket is megette a gép, csak már volt időm átmásolni előtte máshová. Mindig, mindent azonnal és több példányban másolni kell, komolyan, és utána még azt is legalább négy példányban.
Forró leves és legalább tíz óra alvás. És utána ugyanez még négy példányban.
Párizs egyébként nagyon jó volt (mint mindig), majd talán írok róla bővebben is (mint néha), a fényképek túlnyomó részét sajnos megette fényképezőgép, amikor egy ponton nagyjából formatálta a memóriakártyát (mit? hogy?) (és miért?). Ezen kívül voltunk két hete állatkertben is, az is nagyon jó volt, azokat a képeket is megette a gép, csak már volt időm átmásolni előtte máshová. Mindig, mindent azonnal és több példányban másolni kell, komolyan, és utána még azt is legalább négy példányban.
Forró leves és legalább tíz óra alvás. És utána ugyanez még négy példányban.
vészhelyzet esetén
Volt most tűzriadó, a helyzetnek megfelelően az alábbiakat tettem:
Később kiderült, hogy ez egy teljesen éles, bár téves riasztás volt, nem egyszerű gyakorlat. A cég négyötöde nem jött le, ami szerintem elég nagy probléma, és én büszke vagyok mindenkire, aki leballagott (még magamra is!), ráadásul azt hiszem, tanultam is belőle pár dolgot.
Az nem zavar, hogy nem nógattam azokat, akik nem jöttek le, mert felnőtt emberek, és ha csak az én nyaggatásomra lépcsőztek volna egyet holt fölöslegesen, most én lennék a hisztis túlaggódós. Amúgy pedig felnőtt emberek, és az ő dolguk, ha benn akarnak égni egy épületben; és ha nem mondtam volna még, felnőtt emberek, nem bírnám a vállamon lecipelni őket.
- megnéztem az emaileket, mert biztos csak nem vettem észre, hogy tűzvédelmi próba lesz
- megkérdeztem a recepciós lányt, aki azt mondta, a riasztót szerelik, de azt ígérték, nem lesz hangos
- toporogtam egy ideig, aztán, látva, hogy mások is a folyosón tanácstalankodnak, visszamentem a belépőkártyámért
- a telefonomat, a pénztárcámat és a lakáskulcsomat persze a szobában hagytam, mert nyilván nem gondoltam komolyan, hogy tűz lenne, hát soha nincsen
- azért odakinn szóltam a többieknek, hogy tűz esetén ne lifttel menjünk, már csak a látszat kedvéért sem
- a lépcsőházat betöltő moraj hallatán megnyugodtam, hogy ez nem csak a mi riasztónk volt, a hét elején beköltözött másik cégtől is mennek lefelé
- lenn tovább tébláboltam, és időnként megkérdeztem a többieket, honnan tudjuk majd, ha vissza lehet menni, és arra gondoltam, jellemző, hogy a dohányosok jöttek le
Később kiderült, hogy ez egy teljesen éles, bár téves riasztás volt, nem egyszerű gyakorlat. A cég négyötöde nem jött le, ami szerintem elég nagy probléma, és én büszke vagyok mindenkire, aki leballagott (még magamra is!), ráadásul azt hiszem, tanultam is belőle pár dolgot.
- fölösleges megnézni az emaileket: ha tervezett gyakorlat, azért kell menni, ha éles riasztás, azért... a tűzriadó az tűzriadó, nem maradunk az épületben
- komolyan, ha már van időm valamit eltenni, az inkább a telefonom, a tárcám és a kulcsom legyen
- nem kéne megvárnom a kritikus tömeget, hogy elinduljak, egyedül is le tudok menni a lépcsőn, nem ciki
- péntek délután, fejfájással, kialvatlanul nem nagyon érzem át, ha valami sürgős vagy fontos vagy egyáltalán
Az nem zavar, hogy nem nógattam azokat, akik nem jöttek le, mert felnőtt emberek, és ha csak az én nyaggatásomra lépcsőztek volna egyet holt fölöslegesen, most én lennék a hisztis túlaggódós. Amúgy pedig felnőtt emberek, és az ő dolguk, ha benn akarnak égni egy épületben; és ha nem mondtam volna még, felnőtt emberek, nem bírnám a vállamon lecipelni őket.
mostan fekete tollakról álmodom
Nagyon büszke vagyok magamra, mert idén még csak három ruhát vettem (jó, és négyet kaptam, ráadásul azok sokkal szebbek), ebből kettőt múlt héten. Most épp átérzem, hogy miattam halnak ki a koalák, mert minek nekem ennyi ruha, és egyébként tényleg minek nekem ennyi ruha, de ezt az életem szinte összes többi sallangjáról is elmondhatnám, szóval nem hat meg. Minek nekem ennyi tea, minek nekem ennyi villamos, minek nekem ennyi alvás, úgyis csak fáradt leszek újra.
Már megint a rohíroknál járok, ha másodszorra is végighallgattam az egészet, nekilátok majd az American Gods-nak (ez van, ez a francia címe), abból aztán végképp semmit sem fogok érteni. Pótcselekvésnek persze nem lesz rosszabb a kényszeres twitter-pörgetésnél, jaj, méhecskéket kell rajzolnom, és lassan ideje lenne újabb vázlatokat összeraknom. Reggel két szakállfonat közben kifogyott a fekete tollam, mondjuk Oghren így is a legeltaláltabb darabok közé tartozik. Nem tudom, miért van az, hogy némelyiket hatszor nem sikerül lerajzolnom, aztán hetedszerre javítás nélkül tökéletesen. Igaz, utána még simán el szoktam rontani, amikor rámegyek tollal, de argh, izé, méhecskéket kell rajzolnom, és vennem új fekete tollat. Egyébként tudom, hogy fejlődni nem ettől fejlődnék, hanem attól, amit két éve csináltam pár hónapig, hogy minden reggel húsz percig fényképet rajzolok (olyan dolgot még meg sem próbálnék, ami mozog). Akkor tényleg látszott, hogy egyre jobban megy, de hát ezt nem tudom a villamoson csinálni, és képtelen vagyok még korábban felkelni érte. Nagyjából már annak is örülök, ha sikerül úgy felkelnem, hogy az életmentő reggeli rutinok* (zabpehely, vitamin, hajmosás, fogmosás, öt perc nyak- és fejmasszázs**) benne legyen, és tudom, hogy csak még húsz perc rajzolás (plusz francia nyelvlecke) és még tíz perc reggeli torna kéne egy hasznosabb és boldogabb életért, de egyszerűen így is sírva vonszolom ki magam az ágyból.
Egyébként ha egyszer nosztalgia/poszt-gót zenekart alapítok, kész az első lemez borítója. Már csak meg kell tanulnom dobgépet programozni, és látni napszemüvegben.
Már megint a rohíroknál járok, ha másodszorra is végighallgattam az egészet, nekilátok majd az American Gods-nak (ez van, ez a francia címe), abból aztán végképp semmit sem fogok érteni. Pótcselekvésnek persze nem lesz rosszabb a kényszeres twitter-pörgetésnél, jaj, méhecskéket kell rajzolnom, és lassan ideje lenne újabb vázlatokat összeraknom. Reggel két szakállfonat közben kifogyott a fekete tollam, mondjuk Oghren így is a legeltaláltabb darabok közé tartozik. Nem tudom, miért van az, hogy némelyiket hatszor nem sikerül lerajzolnom, aztán hetedszerre javítás nélkül tökéletesen. Igaz, utána még simán el szoktam rontani, amikor rámegyek tollal, de argh, izé, méhecskéket kell rajzolnom, és vennem új fekete tollat. Egyébként tudom, hogy fejlődni nem ettől fejlődnék, hanem attól, amit két éve csináltam pár hónapig, hogy minden reggel húsz percig fényképet rajzolok (olyan dolgot még meg sem próbálnék, ami mozog). Akkor tényleg látszott, hogy egyre jobban megy, de hát ezt nem tudom a villamoson csinálni, és képtelen vagyok még korábban felkelni érte. Nagyjából már annak is örülök, ha sikerül úgy felkelnem, hogy az életmentő reggeli rutinok* (zabpehely, vitamin, hajmosás, fogmosás, öt perc nyak- és fejmasszázs**) benne legyen, és tudom, hogy csak még húsz perc rajzolás (plusz francia nyelvlecke) és még tíz perc reggeli torna kéne egy hasznosabb és boldogabb életért, de egyszerűen így is sírva vonszolom ki magam az ágyból.
Egyébként ha egyszer nosztalgia/poszt-gót zenekart alapítok, kész az első lemez borítója. Már csak meg kell tanulnom dobgépet programozni, és látni napszemüvegben.
*rosszul leszek, ha éhgyomorra indulok el, és még rosszabbul, ha éhgyomorra kapom be a vitaminjaimat. A vitaminokban pedig hiszek: három éve, amikor nem szedtem őket, rosszabb volt a vérképem, mint most... az pedig orvosi vizsgálat nélkül is látszik, hogy a hajam erősebb. Szebbnek nem szebb, mert hát így is kis kusza kóc a kerek fejemen, de már a fodrászok is alig szólnak be rá.
**elmondhatatlanul sokat használ fejfájás ellen, ha kihagyom egy hétig, be is merevedik a nyakam és a vállam
aludni kéne, vagy csak csendben heverni
Pénteken hazafelé vagy ötven percen át álltam a hídon, és idült vigyorral néztem a hajókat - és oké, szeretem a hajókat, és lenyűgözően ragyogtak a késődélutáni színek, de azért azt hiszem, ez leginkább csak azt mutatja, hogy istentelenül fáradt voltam. Szombaton aludtam is több részletben tizenöt órát, aztán vasárnap este pedig kitört rajtam a rettenet nátha, amitől nem lehet aludni sem. Ezek után öröm volt bejönni a fűtetlen irodába, és azt most már nem is tudom, a szokásos kettősfront miatt van ilyen erősen migrén jellegű szédülés-fejfájás kombinációm, vagy az idegességtől. Most már binaurális gyógybizsergét hallgatok youtube-on, hátha az használ (a legerősebb fejfájáscsillapítóm lepattant róla), vagy legalább nem hallom a szobában eluralkodott hangzavart (munkáról beszélnek, de tehetnék kicsit halkabban).
No de azért a betonpalotán kívül is van élet (amúgy nem is értem, miért tettem úgy legutóbb, mint aki nem szereti a nyers betont, amikor aztán rendre elolvadok az élhetetlen, de csodálatosan geometrikus francia lakótelep-szörnyetegektől), igaz, főleg alvással és tömegközlekedéssel töltöm. Megpróbáltam egyik este hajóval hazajutni, de annyi turista volt a fedélzeten, hogy féltem, elsüllyedünk, és a következő megállónál le is szálltam. Azért szép volt. Rajzolok munkába jövet-menet, ilyeneket kombinálok belőle, ennél jobb nem lesz, rosszabb viszont egy csomó van már.
Most elmegyek, és bekenem az egész fejem mentaolajjal, hátha attól jobb lesz.
No de azért a betonpalotán kívül is van élet (amúgy nem is értem, miért tettem úgy legutóbb, mint aki nem szereti a nyers betont, amikor aztán rendre elolvadok az élhetetlen, de csodálatosan geometrikus francia lakótelep-szörnyetegektől), igaz, főleg alvással és tömegközlekedéssel töltöm. Megpróbáltam egyik este hajóval hazajutni, de annyi turista volt a fedélzeten, hogy féltem, elsüllyedünk, és a következő megállónál le is szálltam. Azért szép volt. Rajzolok munkába jövet-menet, ilyeneket kombinálok belőle, ennél jobb nem lesz, rosszabb viszont egy csomó van már.
Most elmegyek, és bekenem az egész fejem mentaolajjal, hátha attól jobb lesz.
még mindig nem az igazi
Hétfőn még mindig volt, aki kabátban ült a szobában, rajtam annyi harisnya és farmer és zokni volt, hogy kibírtam dupla pulóverben. Elég nyomasztó a kilátás (teljes hiánya) (mármint szerintem a félkész épületszárny szemben azért nem nevezhető kilátásnak), de a mellettem ülő már annyit nyüszögött a falanszterről, hogy lassan puszta dacból megkedvelem az állványzatot és a nyers betont.
holnap télikabátban jövök
Az új iroda (ezúttal már a végleges) egy lehangoló labirintus, és rossz a fűtés, mert nyilván mikor költöznénk, ha nem akkor, amikor tizenhárom fok van. Az ablakunk az épület félkész szárnyára és a mély betongödörre néz, és egész nap fúrnak. Az egész napos üléstől sokkal jobban fáj a műtét környéke, mint az elmúlt másfél hétben bármikor.
Annyira, annyira, annyira nagyon elegem van ebből az évből.
Annyira, annyira, annyira nagyon elegem van ebből az évből.
húsvét
Krisztus feltámadott, ezt különösen nehéz megfogni most, hogy a húsvéti időszak a gyászé – a közelebbivel, nagymamám elvesztésével volt időnk úgy-ahogy megbékélni, a távolabbi sokkal érthetetlenebb és nyersebb. Meghalt az egyik kollégánk, hatalmas szívű, életvidám, csupa szeretet fiú, akit bármikor meg lehetett ölelni, aki mindig mosolygott, mindig tréfált, mindig segített. Február végén belázasodott, valami fertőzés, nem tudni, áprilisig bírta a szervezete. Nem volt még harmincnégy éves. Hihetetlen. Olyan feltétlen kedvesség és öröm veszett el vele, nem tudom, lesz-e erőnk néha helyette is megölelgetni egymást.
Pedig lehet, hogy pont ilyenkor kéne tiszta szívből átélni a feltámadás csodáját, még ha nekünk nem is jár harmadnap. A baj az, hogy nem állok most túl jól hit dolgában. Mondhatnám, hogy megingott az a kevés is, ami volt, de az nem igaz, ahhoz kellett volna valami markánsan megrázó esemény. Azt hiszem, inkább csak... elkopott. Nem segít, hogy nem nagyon ismerek olyan vallásos embert, akiben ne lenne valami mélyen taszító – egy részük képmutató és álszent, bármikor felmenti saját magát a tulajdon bűnei alól, egy részük pedig gyűlölettől fortyogó fanatikus, akinek ahhoz, hogy jóünak érezhesse magát, mindenképp pokoli sötétséget kell hazudnia másokba. Persze ilyen emberek nem csak a vallásos emberek között vannak, mind ilyenek vagyunk, csak nem mind teszünk úgy, mintha épp ettől lennénk különbek. Ugyanakkor azt hiszem, nekem sosem hitem volt, mint inkább meggyőződésem – kamaszként még rettenetesen vergődtem a hitért, fél Ady köteteket tudtam betéve, mert kifejezték azt a rettenetes érzelmi elhagyatottságot, hogy nem bízhatok a világban, sem Istenben. Aztán egy ponton ez valami csendes felismerésbe olvadt, hogy az nem is más dolga, hogy én bízzak. A gond csak az, hogy minden, amit az emberi tudatról, énről, lélekről gondolok és tudni vélek, arra utal, hogy nem marad megbelőle semmi; és még ha valahol ezt el is tudom fogadni, a saját személyem szintjén rettenetesen lázadok ellene. Ebből a szempontból érdekes volt az altatás előtti pár pillanat is, amikor arra gondoltam, ha valamiért mégse ébrednék föl (bár az altatóorvos megnyugtatott, hogy erre ma már olyan kicsi az esély, hogy gondolni sem érdemes rá), akkor azt sem fogom tudni, hogy vége, csak... csak nem lesz tovább. Nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy akkor és ott miket választottam zárógondolatnak, bár persze nincs sok ilyesmiért szigorúnak lennem magammal (de a gondolataimért amúgy is sokkal szigorúbb szoktam lenni magammal, mint bármi másért). Annak viszont örültem, amikor felébredtem, és kicsit fáradt voltam és szomorú, de összességében nem tört ketté a világ abban a rövid időben, amit a műtőben töltöttem.
Pedig lehet, hogy pont ilyenkor kéne tiszta szívből átélni a feltámadás csodáját, még ha nekünk nem is jár harmadnap. A baj az, hogy nem állok most túl jól hit dolgában. Mondhatnám, hogy megingott az a kevés is, ami volt, de az nem igaz, ahhoz kellett volna valami markánsan megrázó esemény. Azt hiszem, inkább csak... elkopott. Nem segít, hogy nem nagyon ismerek olyan vallásos embert, akiben ne lenne valami mélyen taszító – egy részük képmutató és álszent, bármikor felmenti saját magát a tulajdon bűnei alól, egy részük pedig gyűlölettől fortyogó fanatikus, akinek ahhoz, hogy jóünak érezhesse magát, mindenképp pokoli sötétséget kell hazudnia másokba. Persze ilyen emberek nem csak a vallásos emberek között vannak, mind ilyenek vagyunk, csak nem mind teszünk úgy, mintha épp ettől lennénk különbek. Ugyanakkor azt hiszem, nekem sosem hitem volt, mint inkább meggyőződésem – kamaszként még rettenetesen vergődtem a hitért, fél Ady köteteket tudtam betéve, mert kifejezték azt a rettenetes érzelmi elhagyatottságot, hogy nem bízhatok a világban, sem Istenben. Aztán egy ponton ez valami csendes felismerésbe olvadt, hogy az nem is más dolga, hogy én bízzak. A gond csak az, hogy minden, amit az emberi tudatról, énről, lélekről gondolok és tudni vélek, arra utal, hogy nem marad megbelőle semmi; és még ha valahol ezt el is tudom fogadni, a saját személyem szintjén rettenetesen lázadok ellene. Ebből a szempontból érdekes volt az altatás előtti pár pillanat is, amikor arra gondoltam, ha valamiért mégse ébrednék föl (bár az altatóorvos megnyugtatott, hogy erre ma már olyan kicsi az esély, hogy gondolni sem érdemes rá), akkor azt sem fogom tudni, hogy vége, csak... csak nem lesz tovább. Nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy akkor és ott miket választottam zárógondolatnak, bár persze nincs sok ilyesmiért szigorúnak lennem magammal (de a gondolataimért amúgy is sokkal szigorúbb szoktam lenni magammal, mint bármi másért). Annak viszont örültem, amikor felébredtem, és kicsit fáradt voltam és szomorú, de összességében nem tört ketté a világ abban a rövid időben, amit a műtőben töltöttem.
itthon
Túl vagyok rajta, itthon lábadozom, elég vacak, de remélhetőleg ez még belefér. Azért legyen már jobb.
(sikít)
Szóval holnap műtét, most kezdek pánikolni, miért kezdek pánikolni, elegem van, de komolyan és mindenből. Leginkább saját magamból. Mi a fenének pánikolok, attól nem lesz semmi jobb, rosszabb viszont... nyilván már most rögtön minden rosszabb tőle.
Amúgy pedig: nagyon szeretem azt a halványzöldet, amilyenek most épp a fák; tegnap felpróbáltam egy ruhát, ami majdnem jól állt; a barátaim egészen hihetetlenül kedvesek, viccesek és érdekesek; vettem két doboz Strepsilst, végtelen kefírt és kétszersültet, már csak a banán hiányzik; valahonnan szereznem kéne egy szkennert, mert feltorlódtak a kész rajzok.
Amúgy pedig: nagyon szeretem azt a halványzöldet, amilyenek most épp a fák; tegnap felpróbáltam egy ruhát, ami majdnem jól állt; a barátaim egészen hihetetlenül kedvesek, viccesek és érdekesek; vettem két doboz Strepsilst, végtelen kefírt és kétszersültet, már csak a banán hiányzik; valahonnan szereznem kéne egy szkennert, mert feltorlódtak a kész rajzok.
nyuszi
Ez a valóság, emlékeztetem magam, ez a valóságnak az a része, amire a könyvek és a filmek felkészítenek, ha szerencsés huszonegyedik századiként magadtól nem lenne meg a tapasztalatod, mit csinálj, amikor búcsúzni kell... amikor van lehetőség búcsúzni, és mit mondhatsz? Semmit, igazából semmit. Bosszantó lény az ember, olyan könnyű fájdalmat okozni egy meggondolatlan szóval is, és aztán olyan teljes képtelenség akár csak tompítani a félelmet pusztán szavakkal. Nincs lezárás a búcsúban sem, nincs vége, az ember szíve nem érti azt a szót, hogy vége, nincsenek befejezett pillanatok, csak eltépett szálak, a mozdulat, amit csak akkor érthetsz integetésnek, ha tudod, mi az, a megfakult képek, amiknek többé senki sem tudja már a színét.
Mostantól senkinek sem vagyok az unokája.
Mostantól senkinek sem vagyok az unokája.
fénytörés
A végtelenül csúnya, kopott és szürke cipősdobozra emlékeztető átmeneti iroda nagyon igyekszik ám, hogy legyen benne is valami szerethető és mágikusan realista. Talán a tárgyalók üvegfalának az illesztésénél, talán valamelyik ablaknál egyfolytában szivárványokat dob hol ide, hol oda. Szürkébb és szögletesebb és ormótlanabb nem is lehetne ez a nagy, üres tér, mégis ő a szivárványok háza, éles kis csíkokban, az északi fényre emlékeztető, elkent pászmákban ragyognak a színek a cipőnkön, a combunkon, a vállunkon, a szemünkben, és ettől sajnos semmivel sem elviselhetőbb az egész nyomorúság.
Mert nyomorúság ez, buborékfóliába csomagolt tartalék monitorokkal, meztelencsiga-barna térelválasztó papírfallal, a következő költözésig az asztalok alatt, között heverő kartondobozokkal. Meg a gondolataimmal, amik kezdenek egyre jobban zavarni, miért vannak benne a fejemben ezek a hülyeségek, szedje ki őket innen valaki és ássa el a kert végében, de már. A fülemmel, hogy kinek a hangját keresi, követi, miért, és milyen irgalmatlanul nehéz végigülni úgy nyolc órát, hogy ennyi mindenre figyelni kell... akkor is, ha kifejezetten nem akarok.
Közben újra meghallgatom a Le Seigneur des Anneaux-t, mindjárt megint leérnek Moriába. Másodszorra sokkal többet értek belőle. Ez továbbra sem jelenti, hogy fejlődnék, a héten többször is telefonált a hátam mögött franciául az egyik svájci kolléga, és nem mondanám, hogy tudtam követni, mit beszél - nyilván csak azért, mert kevés ősi tünde fegyverről, buckamanóról és hófödte hegycsúcsról volt szó. És rajzolok is a villamoson, többnyire elégedetlen vagyok az eredménnyel, de nem baj, addig fogom vázlattól újrakezdeni az összes nyomorult képet, amíg jó nem lesz.
Nem teszem túl magasra a lécet, erre mondom azt, hogy jó.
Mert nyomorúság ez, buborékfóliába csomagolt tartalék monitorokkal, meztelencsiga-barna térelválasztó papírfallal, a következő költözésig az asztalok alatt, között heverő kartondobozokkal. Meg a gondolataimmal, amik kezdenek egyre jobban zavarni, miért vannak benne a fejemben ezek a hülyeségek, szedje ki őket innen valaki és ássa el a kert végében, de már. A fülemmel, hogy kinek a hangját keresi, követi, miért, és milyen irgalmatlanul nehéz végigülni úgy nyolc órát, hogy ennyi mindenre figyelni kell... akkor is, ha kifejezetten nem akarok.
Közben újra meghallgatom a Le Seigneur des Anneaux-t, mindjárt megint leérnek Moriába. Másodszorra sokkal többet értek belőle. Ez továbbra sem jelenti, hogy fejlődnék, a héten többször is telefonált a hátam mögött franciául az egyik svájci kolléga, és nem mondanám, hogy tudtam követni, mit beszél - nyilván csak azért, mert kevés ősi tünde fegyverről, buckamanóról és hófödte hegycsúcsról volt szó. És rajzolok is a villamoson, többnyire elégedetlen vagyok az eredménnyel, de nem baj, addig fogom vázlattól újrakezdeni az összes nyomorult képet, amíg jó nem lesz.
Nem teszem túl magasra a lécet, erre mondom azt, hogy jó.
hatékony
A múlt hét a kibaszottul végtelen fáradtság jegyében telt el, hétfőn úgy indultam neki a koncertnek, hogy azt sem tudtam már, hol vagyok, egy ponton visszamentem az irodába, hogy kinyomtassam a jegyem, egy ponton a Robot pincerendszerének legtávolabbi pontján álltam, és a kimerültségtől módosult tudatállapotban röhögtem rajta, milyen végtelenül creepy ez a hely így, hogy hallótávolságon belül sincs rajtam kívül senki más. Aztán kifelé menet belebotlottam Mickbe, akinek nagyon fájt a torka, ezért mézes whiskyt ivott, és nem tűnt sokkal kipihentebbnek, mint amilyennek én éreztem magam. A koncert ettől még zseniális volt, tényleg, csak azért nem mondom, hogy minden napra Antimatter koncertet, mert néha aludni is kell.
Ezzel persze várnom kellett péntek estig, akkor aztán begyűrtem a párnába tíz órát, és egész ritkán ébredtem fel arra, hogy valamim fáj (kivételesen a kezem és a nyakam, nem pedig a gyomrom, a térdem, a derekam, a fülem vagy a bokám, mint máskor) vagy hogy már megint miket álmodok. Utána gyorsan elszórtam egy fél napot arra, hogy rosszul beforgatott rajzokat próbáljak helyrehozni ahelyett, hogy inkább jól beforgatnám őket, majd késve megérkeztem írni a wrimókkal, és írtam egy teljes jelenetet, ami úgy rossz, ahogy van. De nem baj, utána elmentem koncertekre, azt legalább nem ronthattam el, jó is volt az egész.
Aztán vasárnap éjjel kitört rajtam a vattaagyú takonykór, a Sólstafír kénytelen lesz óvó tekintetem nélkül koncertezni, én pedig a fele fizetésemet NeoCitranba fektethetem. Arról nem is szólva, hogy ma mennyire mérhetetlenül bambán néztem magam elé munka címén... hát, őszintén, tartok tőle, a kétszer tíz másodperc felvillanással nem ellensúlyoztam a fennmaradó nyolc óra agyhalált.
Ezzel persze várnom kellett péntek estig, akkor aztán begyűrtem a párnába tíz órát, és egész ritkán ébredtem fel arra, hogy valamim fáj (kivételesen a kezem és a nyakam, nem pedig a gyomrom, a térdem, a derekam, a fülem vagy a bokám, mint máskor) vagy hogy már megint miket álmodok. Utána gyorsan elszórtam egy fél napot arra, hogy rosszul beforgatott rajzokat próbáljak helyrehozni ahelyett, hogy inkább jól beforgatnám őket, majd késve megérkeztem írni a wrimókkal, és írtam egy teljes jelenetet, ami úgy rossz, ahogy van. De nem baj, utána elmentem koncertekre, azt legalább nem ronthattam el, jó is volt az egész.
Aztán vasárnap éjjel kitört rajtam a vattaagyú takonykór, a Sólstafír kénytelen lesz óvó tekintetem nélkül koncertezni, én pedig a fele fizetésemet NeoCitranba fektethetem. Arról nem is szólva, hogy ma mennyire mérhetetlenül bambán néztem magam elé munka címén... hát, őszintén, tartok tőle, a kétszer tíz másodperc felvillanással nem ellensúlyoztam a fennmaradó nyolc óra agyhalált.
némi nosztalgiával
Hosszú hétvégén elmentem Bécsbe, mert nagyon rég nem voltam Bécsben, és mert Antimatter koncert, és miért is ne mennék el Bécsbe megnézni őket, ha épp hétvégére esik, és úgyis rég nem voltam már Bécsben? Megnéztem az időjárás előrejelzést, annak megfelelően összepakoltam, elindultam, természetesen vagy tíz fokkal hidegebb volt végig, és szakadt az eső. Persze a dolgok, amiket a koncerten kívül meg akartam nézni, erősen szabadtériek voltak, pénteken csavarogtam egy sort, átfagytam, visszamentem a szállásra, és ugyanazt csináltam, amit otthon csináltam volna (épp csak állatcsomók helyett valami mást rajzoltam). Szombaton kiolvastam egynyolcad regényt, mire már nem azt láttam az ablakon kinézve, hogy a szél vízszintesen viszi a kövér esőcseppeket, utána nekivágtam a városnak, átfagytam, beültem egy mekibe, ahol hideg volt, mászkáltam, átfagytam, beültem egy Starbucksba, ahol tömeg volt, mászkáltam, átfagytam, koncert.
A koncert zseniális volt, annyi felállással láttam már Micket, és mindig jó, és az új lemezt is nagyon szeretem. Tényleg, tényleg, tényleg. Jó, mondjuk a videó aránytalanul nyomasztó, de úgyis a zene a lényeg!
Aztán vasárnapra persze kisütött a nap, mert haza kellett már mennem, nyilván. De volt ülőhelyem a vonaton és utána Edemékkel vacsoráztam, szóval minden jó, ha vége jó, és ha nem alszom el gépelés közben.
A koncert zseniális volt, annyi felállással láttam már Micket, és mindig jó, és az új lemezt is nagyon szeretem. Tényleg, tényleg, tényleg. Jó, mondjuk a videó aránytalanul nyomasztó, de úgyis a zene a lényeg!
Aztán vasárnapra persze kisütött a nap, mert haza kellett már mennem, nyilván. De volt ülőhelyem a vonaton és utána Edemékkel vacsoráztam, szóval minden jó, ha vége jó, és ha nem alszom el gépelés közben.
dekoncentrált
A sok nyavalygás hátterében az áll, hogy (mint kiderült) (és már attól húsz évvel öregebbnek érzem magam, hogy ezt leírom), epeköveim vannak, többen is, szép nagyok. Ettől az idő egyre nagyobb részében úgy érzem magam, mint akinek valaki a gyomrában térdel, és néha rugózik egy sort a miheztartás végett. Máskor csak fáj, mert miért ne. Áprilisban műtik, a tendenciák alapján addigra már nagyon-nagyon utálni fogok mindent, és az eddiginél is kialvatlanabb leszek.
Elkezdtem rajzolni munkába jövet a villamoson, ha van ülőhely. Egyrészt utálom, hogy ennyire sokáig tart beérni az irodába, másrészt rajzolni a villamoson? Pont a fonódón, aminek híresen ráz az északi szakasza? Nem mondanám, hogy sikerágazat, de közben végighallgattam egy újabb francia hangoskönyvet, ráadásul a felét nem is olvastam előtte! Igaz, nem mindig tudom követni, például ahányszor részeg oroszok törik Szibériában remetéskedő hősünkre az ajtót, elvesztem kicsit a fonalat. De tavasszal kapott két kutyát, hogy ha felébrednek a medvék, ne egyék meg, szóval a legfontosabb eseményekkel tisztában vagyok.
Elkezdtem rajzolni munkába jövet a villamoson, ha van ülőhely. Egyrészt utálom, hogy ennyire sokáig tart beérni az irodába, másrészt rajzolni a villamoson? Pont a fonódón, aminek híresen ráz az északi szakasza? Nem mondanám, hogy sikerágazat, de közben végighallgattam egy újabb francia hangoskönyvet, ráadásul a felét nem is olvastam előtte! Igaz, nem mindig tudom követni, például ahányszor részeg oroszok törik Szibériában remetéskedő hősünkre az ajtót, elvesztem kicsit a fonalat. De tavasszal kapott két kutyát, hogy ha felébrednek a medvék, ne egyék meg, szóval a legfontosabb eseményekkel tisztában vagyok.
and i would kill for a good night's sleep
Itt a tavasz, mindjárt kivirágoznak a törpetulipánok az asztalomon, fáradt vagyok minden téren. Mindenkire most jött rá, hogy menjünk el sörözni, amikor nem ihatok, ilyenkor azért feltör bennem valami elemi elkeseredettség.
találkozás a természettel
Az izgalmas dolgok között nagyjából arról akartam írni, hogy múlt héten, még mielőtt feltűnt volna, hogy be vagyok lázasodva, elindultam teliholdat nézni. Ha már ilyen gyönyörű tiszta az ég, és van lámpátlan mező a közelben, hogy érvényesüljön a hold, elég felszállni egy buszra, lefelé könnyen le lehet úgy jönni, hogy ne kelljen a hajléktalan telepen átvágni. Felfelé nehezebb, például mert eltévedek, és mert utálok felfelé mászni.
Fel is buszoztam, ki is értem a lámpafényről, át az első kis csatornán, ki az első mezőcskére, minden csodálatos ezüstfényben ragyogott, álomszerűen gyönyörű volt. Aztán elindultam lefelé, majd valami morranást hallottam a mező széléről, és megindult a sötétség egy nagyjából derékig érő darabja felfelé. Megijedtem, hogy kóbor kutya, és szétszaggat, de inkább átcsörtetett a bozótba, és úgy fújtatott közben, mint egy bálna. Szép óvatosan elkezdtem hátrálni az út felé, mert attól, hogy elsőre nem akart megenni, még nem voltam benne biztos, hogy nekem felnőtt vaddisznókkal kéne birkóznom hétköznap esténként, akárhogy süt is a hold.
Nagyon-nagyon szomorú voltam és kicsit dühös, mert teliholdat akartam, igazi, színtelen holdfényt, és csak pár percet kaptam belőle. Jó, nem evett meg a Sátán kutyája, és nem gázolt le egy vaddisznó, de akkor is. Hol fogok én ezentúl teliholdat nézni?
Amúgy pedig: kicsit sűrű lett ez a csomó.
Fel is buszoztam, ki is értem a lámpafényről, át az első kis csatornán, ki az első mezőcskére, minden csodálatos ezüstfényben ragyogott, álomszerűen gyönyörű volt. Aztán elindultam lefelé, majd valami morranást hallottam a mező széléről, és megindult a sötétség egy nagyjából derékig érő darabja felfelé. Megijedtem, hogy kóbor kutya, és szétszaggat, de inkább átcsörtetett a bozótba, és úgy fújtatott közben, mint egy bálna. Szép óvatosan elkezdtem hátrálni az út felé, mert attól, hogy elsőre nem akart megenni, még nem voltam benne biztos, hogy nekem felnőtt vaddisznókkal kéne birkóznom hétköznap esténként, akárhogy süt is a hold.
Nagyon-nagyon szomorú voltam és kicsit dühös, mert teliholdat akartam, igazi, színtelen holdfényt, és csak pár percet kaptam belőle. Jó, nem evett meg a Sátán kutyája, és nem gázolt le egy vaddisznó, de akkor is. Hol fogok én ezentúl teliholdat nézni?
Amúgy pedig: kicsit sűrű lett ez a csomó.
hangoskönyv, csomó
Végül aztán belázasodtam, és otthon lábadoztam három napig, ami bőven elég volt ahhoz, hogy végighallgassam az utolsó kötetet. Közben arra jutottam, hogy nem baj, meghallgatom én ezt még egyszer, nem tanulok meg tőle franciául (bár legalább két kifejezéssel bővült a szókincsem), de szeretem hallgatni. Illetve felfedeztem, hogy van fenn két Sylvain Tesson könyv is, például az, amelyiket az elmúlt öt évben félig már elolvastam, és egy másik, amit már két éve megvettem Kindle-re, szóval ha nagyon unom már Tolkient, tudok bonyolultabbra váltani (csak ott azért nem ismerem az eredetit. Illetve nem fordítás, és az mindig megbonyolítja a nyelvet). Ezen kívül rajzoltam is, kezdenek felszaporodni az állatcsomók, kezdhetnék valami hasznosabbat is az életemmel.
Ennek jegyében elmentem, és megnéztem, hogyan neveljem a sárkányomat már megint, és egészen elégedett voltam a harmadik résszel. A második részt nem szerettem (hősünk meglepően könnyedén lép túl az apja halálán), de a harmadik rendben volt. A lányfúria talán csilloghatott volna kevésbé, de ennyi belefér.
Néha történik más is, de arról mind lusta vagyok írni (és különben is, most el kell mennem bevásárolni).
Ennek jegyében elmentem, és megnéztem, hogyan neveljem a sárkányomat már megint, és egészen elégedett voltam a harmadik résszel. A második részt nem szerettem (hősünk meglepően könnyedén lép túl az apja halálán), de a harmadik rendben volt. A lányfúria talán csilloghatott volna kevésbé, de ennyi belefér.
Néha történik más is, de arról mind lusta vagyok írni (és különben is, most el kell mennem bevásárolni).
nem csak baglyokból áll a világ
Sikerült kellően belassítanom a hangoskönyvvel, bár így is dráma, hogy elfogyott a kedvenc fejezetem, és most nagyon sok nyomasztó sötétben szüttyögést kell végighallgatnom, mire megint előkerül Faramir. Nem is emlékeztem rá, hogy Samu ekkora tapló, vagy jobban mondva régebben nem tűnt annak, de most határozottan ellenszenves. Megnyugtató, hogy legalább Pippinből nem ábrándultam ki teljesen, ha már annak idején annyira ő volt a kedvencem, hogy még kis papírbábut is rajzoltam, körbevágtam, és rendesen játszottam vele (jó, hát nyolcéves lehettem, ő állt hozzám korban a legközelebb).
Amúgy pedig:
Amúgy pedig:
(Ezek most nagyobbak lesznek kattintásra.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













